–

Tóth Gabi 35 éves, Szegeden született. Három-négy esztendős lehetett, amikor egy autoimmun betegség következtében szürkehályog támadta meg a szemét, és begyulladtak az ízületei. A szemlencséit el kellett távolítani, majdnem teljesen megvakult. Kiderült, hogy amit én harmincas dioptriának hittem, az valójában harminchat. Azzal annyit azért lát, hogy hatalmas betűkkel tud jegyzetelni, ha körülbelül öt centire hajol közel a papírhoz. Amúgy a hétköznapi életben csak alakokat, formákat érzékel, sötétben azt sem. 

A betegség nemcsak a szemére volt hatással, de a járása is kissé bizonytalan, enyhén sántít. 

De én még nem láttam embert, aki ekkora elánnal haladt volna a céljai felé…

Ötödikes koráig a többiekkel végezte az általános iskolát, de attól fogva magántanulóként folytatta tanulmányait egészen az érettségiig. 

„Akkoriban még nem állt rendelkezésünkre olyan technika, mint manapság, ezért anyu olvasott fel nekem, és így, hallás alapján tanultam” – meséli Gabi. „A Braille-írás nem jelentett megoldást, mert alig van tananyag ezekkel az írásjelekkel”.

Gabi az érettségi után egy évig a németre nyelvre feküdt rá, és sikeresen letette a középfokú nyelvvizsgát, plusz készült az angol felvételire – akkoriban még más volt a felvételi rendszer, mint most –, nagy örömére be is került a szegedi egyetemre. 

Imádom hallgatni, ahogy mesél. Amilyen törékeny, olyan csilingelő a hangja. Derűs, bizakodó, és árad belőle az életkedv. A coach-képzés után mindig én viszem ki a pályaudvarra. Mire hazaérek a kis kuckómba, ő körülbelül Kőbánya-Kispestnél vesztegel a vonaton ülve. Amikor én otthon, kényelmesen megvacsorázom pizsamában, ő még mindig csak robog hazafelé.

Miközben az angol szakot végezte, belevágott a hungarológia, plusz magyar, mint idegen nyelv szakirányba is. Ekkor már számos eszköz állt rendelkezésére, ami segítette a tanulását, a hangoskönyvektől kezdve a diktafonon át a felolvasóprogramokig. 

„Harmadéves voltam az angol szakon, amikor a magyart is felvettem, mert olyan sok általános műveltség óránk volt, hogy arra gondoltam, ilyen alapon már simán beleférne ez is” – folytatja Gabi. „Ott volt két nagyon húzós félévem húsz-húsz tantárggyal, de megcsináltam. Kiegészítve az előbb említett képzéseket egy magyar színház- és drámatörténet szakiránnyal is”.

Gabi közben persze az élete egyéb területein sem tétlenkedett. Három hetet töltött New Yorkban ösztöndíjasként – egy amerikai barátja, Alex segítette a hétköznapjaiban –, odakint és itthon is sokat járt színházba és koncertre, gyűjtötte a barátokat és az élményeket. Amerika egyébként úgy jött képbe, hogy időközben egy PhD-képzést is elkezdett angol és amerikai kultúrából, a hároméves oktatást végigcsinálta, a disszertáció megírása még vár rá, de nem kérdés, hogy egyszer azzal is elkészül. Már csak azért is, mert közben hasonló területen igencsak hasznos tapasztalatokat gyűjtött.

„A PhD-képzést követően önkéntes óraadó lettem az egyetemen, magyar drámatörténetet kurzust tartottam angol nyelven – abból kiindulva, hogy korábban készítettem egy angol nyelvű előadást Madách Ember tragédiájából, és amerikai drámaórát is tartottam angolul, összesen négy féléven át” – dől a szó Gabiból.

Akkurátus és alapos, pontosan idézi fel a múltat, például azt az időszakot is, amikor egy felnőtteknek szóló gimnáziumban tanított. Egyik este a tanítás után oda vittem el, mert a szalagavatóra volt hivatalos. Én nem tudtam, hova megyünk, ő meg nem látta, hogy hova tartunk, vak vezetett világtalant, ebből adódóan igencsak ügyetlenül botladoztunk a sötétben. Tekergésünk inkább vicces volt, mint bosszantó, de így legalább tovább tudott mesélni az életéről.

„Három éve kezdtem el a pszichológia szakot, idén végzek, aztán jön még két év mesterképzés” – mondja, de érzem a hangján, hogy erre a döntésre nem csak a pszichológia szeretete késztette. „Fél évet Belgiumban, Leuvenben töltöttem ösztöndíjasként, apu, aki ekkor már nyugdíjas volt, ki tudott jönni velem, ő segített. Óriási élmény volt, de a pszichológia szak számomra túl elméleti, kicsit olyan, mint tankönyvből tanulni biciklizni. Éppen ezért vágtam bele a coach-képzésbe, itt sokkal több a gyakorlat, de hát ezt te is tudod”.

Amikor rákérdezek, hogy miről írja a szakdolgozatát, akkor buggyan ki belőle az, ami igazán bántja. A szakmaváltás lelki hátterét dolgozza fel, a témát a saját tapasztalatai ihlették.

A kifogás soha nem az vele szemben, hogy szakmailag felkészületlen, hanem az, hogy nincs elég tapasztalata. De hát hogyan is lehetne, ha nem kap lehetőséget? 

„Egyértelműen azt érzékelem, hogy a fogyatékosságom miatt nem kapok munkát” – böki ki. „Tisztában vagyok a korlátaimmal, nyilván egy általános iskolában nem tudnék munkát vállalni, hiszen nem tudok felügyelni harminc-negyven kiskorúra. De a felnőttképzésben abszolút megállnám a helyem, ha valaki végre nem a problémát látná bennem, hanem a lehetőséget”.

Gabi a magánéletben is kakukktojás. Mindenki elvárná tőle, hogy fogyatékkal élő párt keressen, de ő úgy gondolja, hogy nem ez az ő útja. 

„Tudom, hogy nehéz a fogyatékkal élő srácoknak, csak, ugye, a nehéz helyzet sem lehet mindenre kifogás… Sajnos azt tapasztalom, hogy közülük csak kevesen tudják legyőzni ezeket a nehézségeket, kevesekben van meg a kellő tudásvágy és a teljes élet igénye, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy az az elszántság, ami a teljes életért folytatott harchoz kell. Most már szerencsére a fogyatékkal élők társkeresők fórumain is olvasok egy-két reménytelibb hirdetést a férfiak részéről, úgyhogy talán van elmozdulás az ügyben. Egyébként tökéletesen alátámasztja a mondandómat az a tény is, hogy az egyetemen indítottunk egy Esélyegyenlőségi Klubot, de csak lányok vannak benne, mert egyetlen fogyatékkal élő fiú sem tanul az egyetemen”.

Gabi nem csak ebben a kérdésben nem tartja magát az elvárásokhoz.

„Jó ideje inkább külföldi társkeresőkön ismerkedem, azt is elmondom, hogy miért. A külföldi fiúk ugyanis nem a gyengénlátót látják bennem, hanem elsősorban a nőt, a partnerjelöltet. Értékelik bennem, ami előnyös, külsőre és belsőre egyaránt, és ami meg nem, azt elfogadják, de nem az határoz meg egy külföldi srác szemében, hogy látássérült vagyok. Jól bizonyítja az elmondottakat, hogy szinte kizárólag külföldi fiúk voltak azok, akiknek feltűnt, ha jól állt a hajam, vagy ha csinos voltam, a magyar fiúk sokszor észre sem veszik, hogy nőből vagyok. Holott attól, mert valakinek van valamilyen baja, még lehet csinos és nőies, közvetítheti ezeket az energiákat. Jelenleg aktívan levelezek egy külföldi fiúval, meglátjuk, mi sül ki belőle.”

– Baszd meg, Gabi, te zseni vagy! – buggyan ki belőlem, ő meg elkezd azon a kis cincogó hangján hangosan nevetni.

A fiúkérdésről épp akkor mesélt, amikor a sötétben keresgéltük a szalagavató helyszínét, ő belém karolt, és úgy sántikált az oldalamon, de azt éreztem, hogy egy kőszikla halad mellettem. A test ereje sokszor köszönő viszonyban sincs a lélek erejével. És gyakran az igazság sincs szinkronban a valósággal. 

– Van, hogy te is kiakadsz? – kérdezem.

„Persze. Olyankor apukám csernusi módszerrel próbál helyre tenni. Néha sikerül neki, néha nem. De mindig felkaparom magam a padlóról, ami néha inkább már a pince, mert tudom, hogy csak én vagyok képes segíteni magamon. Az emberek előtt nem mutatom, ha kivagyok, és ez nekem is segít, mindig megakadályoz abban, hogy úgy istenigazából szétzuhanjak. Mert azért tudnék ám, csak nem akarok”...

 Képek forrása: Tóth Gabi