–

Engem nem vertek kiskoromban, nem bántottak fizikailag (attól az egy-két pofontól eltekintve). Engem másfajta trauma ért. Trauma, aminek nyomait a mai napig viselem, beleivódott a személyiségembe, befolyásolja a mindennapjaimat. 

Ma is nehéz szívvel, zaklatottan ébredek. Csak úgy kapkodom a levegőt. Már megint vele álmodtam. Álmomban menekülni akarok, és menekíteni a többieket, de nincs menekvés, tehetetlennek érzem magam, és ez végtelenül nyomasztó. Nincs befolyásom az eseményekre, mert nála van a kontroll, és ez megbénít.

Másfél év telt el azóta, mióta nem találkoztunk és nem beszéltünk, de még mindig vannak rossz álmaim. Mintha tudat alatt mélyen még attól rettegnék, hogy visszakerülhetek az alá a kontroll alá, pedig már rég szabad vagyok.

Az álmok beszédesek. Elnyomás volt otthon, amitől menekülni akartam talán egész életemben, de ezt még akkor gyerekkoromban nem tudtam volna szavakba önteni, ahogy senki más sem öntötte szavakba. Valahol azt gondoltuk, ez normális, vagy azt, hogy ez ellen nem lehet mit tenni.

Apám nem fizikai értelemben volt agresszív (habár az is előfordult), hanem azzal, ahogyan bánt/beszélt velünk. Abban lelte élvezetét, hogy zsarnokoskodhatott a család felett.

Nem tudnám megmondani, hogy konkrétan mikor döbbentem erre rá, azt viszont már egészen kiskoromtól fogva éreztem mélyen, hogy mennyire taszít az apám. Egyetlen örömteli emlékképem sincs róla. Hamar megtanultam kerülni őt, és akkor éreztem magam biztonságban, ha távol voltam tőle. Olyannyira bizalmatlanná váltam vele szemben, hogy egy idő után már nem néztem a szemébe, és úgy formáltam a mondataimat, hogy minél kevesebbet kelljen vele beszélnem.

Kiszámíthatatlan volt ugyanis a hangulata, nem lehetett tudni, mik lesznek a következő szavai, mikor űz gúnyt belőlem, mikor kezd el parancsolgatni, mikor teremt le, vagy mikor ordít rám torkaszakadtából. Egy biztos, hogy pozitív, nem bántó megnyilvánulásra garantáltan nem számíthattam tőle, maximum semlegesre. Pontosan azt volt képtelen megadni, amire egy gyereknek a legnagyobb szüksége lett volna: meleg, szeretetteljes légkör, érzelmi biztonság. Egyetlen apai megnyilvánulása nem volt felénk, a gyerekei felé (van egy ikertesóm), mindig is lenézett minket, és kis szerencsétlen idiótaként tekintett ránk, akik soha nem azt csinálják, amit ő mond, és nem úgy, ahogy mondja, vagyis „nem tudunk mi semmit”. Csalódott volt, hogy cseppet sem hasonlítunk rá: nem vagyunk elég rafináltak, nincs bennünk elég „zsiványság”. Vagyis nem azon járt az eszünk már kábé ötéves korunk óta, hogy hogyan szerezhetnénk minél több pénzt, minél több hatalmat, vagy hogyan érvényesíthetjük az érdekeinket másokon keresztül taposva. Ő csak azt vette emberszámba, aki befolyásos, vagy legalábbis folyton azon törte a fejét, miképp lehetne még több hatalma, még gazdagabb; a többi csak alattvaló, akik arra jók, hogy kiszolgálják őt, és azt csinálják, amit mond, mint mi: anya, a tesóm és én. Olyan tulajdonságokat, mint empátia, segítőkészség, áldozathozatal a másikért, fölöslegesnek, sőt gyengeségnek/lenézendőnek értékelte. Soha nem tisztelt minket. Így mi sem tanultuk meg tisztelni magunkat.

Folyamatosan átgázolt a határainkon, amit ő észre sem vett, hol szavakkal, hol tettekkel. Nem érdekelte, hogy milyen hatást gyakorol ránk azzal, ahogyan bánik velünk.

Csakhogy az apróságokkal kezdjem: egyszer elolvasta az barátnőmmel való e-mailezésemet, és szó nélkül kitörölte az üzeneteket („Teljesen felesleges zagyvaságok, minek töltöm ilyenekkel az időt, ahelyett, hogy tanulnék…”),
egy alkalommal, amikor úgy 16 éves lehettem, csak úgy benyitott a fürdőszobába, amikor épp fürödtem, és vidáman köszönt, hogy „hellóó”, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.  Alig győztem takargatni magam (azután soha nem felejtettem el bezárni a fürdő ajtaját).

Anya halála utána vígan enyelgett az új barátnőjével egy szál alsógatyában a konyhában, nem törődve azzal, hogy engem a hányinger kerülget.

Örömét lelte abban, ha gúnyolódhatott, és megalázhatta az embert, sokszor „poénkodott” például azzal, hogy úgy beszélt velünk, mintha fogyatékosok lennénk: gügyögött hozzánk, és kérdezett valamit halandzsa nyelven. De másokat is előszeretettel alázott meg, a barátnőmet egyszer azzal a „kedves” üdvözlettel fogadta, amikor átjött hozzánk, hogy: „Sziiaa XY, te fogytál?… A barátnőm zavartan nézett, de mielőtt válaszolhatott volna, apám hozzátette: Vagy jó két dekát? HAHAHA… És pofátlanul az arcába röhögött.

Szerette kritizálni minden lépésünket, még akkor is, amikor látszólag semmi oka nem volt rá. Egyik nyáron a Balatonra szerettem volna menni a barátaimmal biciklizni pár napra. Valamiért, számomra érthetetlen módon neki ez nem tetszett, és nem akart elengedni. „A Balatonraaa?? Hát, hülye vagy?? Minek mennétek olyan messzire?? Ilyen hülyeséget…”  Kábé egy órán keresztül mondta a magáét, hogy miért lenne oltári baromság elmenni a Balatonra bringázni. Gondoltam magamban, WTF?? Most tényleg én vagyok a hülye? Végül természetesen elmentem.

Amivel a legtöbbet ártott, az a hibáztatás és a minősítés volt. A legkisebb véletlen baki vagy mulasztás esetén is végtelenül dühbe tudott gurulni, és a leglekicsinylőbb szavakkal döngölt le a sárga földbe, olyan módon, amitől bárki el tudná sírni magát.
„A k*va anyádat, hát hogy lehetsz ilyen idióta, hülye, egyetemista létedre?? Hát ennél még a XY is okosabb.. Te bamba, te.. Hát vak vagy??” „Nem tudsz te semmit, se főzni, se mosni, se takarítani.” „Add már ide, te béna, te.” „Na, most kussoljál be, vagy szájba baszlak” (A tettlegességre akkor nem került sor, amikor ez utóbbi mondat elhangzott, de már nem sok kellett volna hozzá. Az agresszió mindig is benne volt a levegőben. Fontos tudni, hogy a szóbeli bántalmazástól már csak egy lépés a fizikai.)

De nem feltétlenül kellett elrontani valamit ahhoz, hogy hibáztasson. Önnön frusztrációját és dühét vezette le sokszor rajtunk, és bármiért képes volt hibáztatni: legtöbbször azért, ha magamtól nem azt csináltam, amit ő akart, vagyis nem követtem a ki sem mondott utasításait.

Mit lehet ezekre reagálni? Lefagytam. Aztán megsemmisülten magyarázkodtam, vagy dühösen védekeztem, de minden fölösleges volt, a sárba döngöltek, megszégyenítettek. Hogyan lehet hát ezek ellen védekezni? Gyerekként sehogy. Csak érzed, hogy fáj, de nem tudod megfogalmazni, mi az. Védtelen vagy és gyenge, ő fölötted áll – pont ezzel él vissza. Egyetlen megoldás van csak: megpróbálod kerülni a kontaktust, ahogy én tettem.

Felnőttként egyre inkább nehezemre esett közös levegőt szívni vele, így amikor alkalmam nyílt elköltözni otthonról (amit egyébként neki köszönhetek), akkor úgy döntöttem, végleg megszakítom vele a kapcsolatot. Bárcsak elmondhatnám, hogy ezzel a rám gyakorolt hatása is végleg megszűnt.

De sajnos nem. 25 év az 25 év. A szülők formálják az énképét egy gyereknek. Hogy mit gondol magáról, és azt is, hogyan álljon a világhoz.

Amikor úgy nősz föl, hogy sokszor mondogatják: „hülye vagy”, akkor egy idő után elhiszed, és ennek az lesz a következménye, hogy folyamatosan megkérdőjelezed magad. Nem tudsz határozottan, magabiztosan cselekedni, mert félsz. Félsz, hogy elrontod, és, ha elrontod, megszégyenítenek. Nem mersz új dolgokba belevágni, nehezen lépsz ki a komfortzónádból, szorongsz az új és váratlan helyzetekben. Lefagysz, nem tudod, mit kell csinálni. Egyfolytában meg akarsz felelni másoknak, magadat a háttérbe szorítva, gondolván: a másik úgyis jobban tudja, ő az okosabb. Nehezen teremtesz kapcsolatot, kevésnek gondolod magad. Nehezen mutatod meg magad. Hasonlítgatod magad másokhoz. Bizalmatlan vagy a világ felé. Örökösen próbálod megfejteni, mit akar a másik, mit vár tőled, mi az igazi szándéka. És ami az egyik legrosszabb, nem tudsz kiállni magadért, és hiperérzékeny vagy a szóbeli becsmérlésre, a gúnyos viccelődésre, és a kontrollnak a leghalványabb formájára is. Nem kaptál ezekhez pajzsot, sőt egy érzékenyebb bőrt kaptál.

Ez vagyok én.

Idő és tudatos munka átprogramozni az agyad, a szíved, hogy nem te vagy a hülye.

De felnőttként megvan a lehetőséged rá, hogy letedd ezt a láthatatlan súlyt, hogy megtanuld megvédeni magad, megtanulj bízni és felépíteni az önbecsülésed. Ehhez valószínűleg egy terapeutára lesz szükséged és/vagy a megfelelő emberekkel kell körülvenned magad.

Én is ezen az úton vagyok, habár még az elején…

Aida

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock