–

Bezzeg az én időmben?

Általános iskolás koromtól újságírónak készültem, iskolaújságot szerkesztettem, minden íróversenyen elindultam (és amúgy általában meg is nyertem). A szüleimet mégis nehéz volt meggyőzni, azt mondták a kommunikáció szak „unatkozó, gazdag gyerekek menhelye” (bocsánat minden unatkozó, gazdag gyerektől), mert onnan maximum nagyon kemény munkával, vagy komoly kapcsolati tőkével lehet csak nagyot dobbantani. Ez amúgy egyáltalán nem igaz. Végül nagy nehezen meggyőztem őket egy mellécsapott angol szakkal, de nem voltak elájulva. Mivel anyukám munkaerőpiaci tanácsadóként dolgozott, kamaszként nagyjából mindennap meghallgattam a statisztikákat a bölcsészdiplomákról (ez amúgy ma már városi legenda, könnyen el lehet helyezkedni bölcsészként, csak akarni kell), a munkalehetőségekről, és arról, hogy már egyetem alatt dolgozni kell, akár ingyen is. Arra számítottam, hogy ha megfogadom a tanácsait, nagyjából diadalmenet lesz, és a diplomázásomkor már HVG címlapsztorikat fogok írni. Mondanom sem kell, ebből semmi nem valósult meg, egyelőre a diplomázás sem (még!). Viszont több mint tíz éve a médiában dolgozom. Nagyon sok emberrel együtt, de amúgy szerkesztőként inkább a médiamunkások kisebbségébe tartozom, hiszen a televízióban, az internetes újságírásban és a nyomtatott sajtóban is körülbelül száz más szakma van. Persze a legtöbben, akik ezt mondják, műsorvezetői és újságírói álmokat dédelgetnek. Amivel nincs is baj, csak sajnos kevesen tudják, hogy ez pontosan mivel jár.

Ilyen a média belülről

Imádom a munkáim, ennek ellenére sosem gondoltam volna, hogy a (televíziós) újságírói munka ilyen, pedig tényleg minden lehetséges módon utánajártam középiskolásként. Aztán amikor elkezdtem gyakornokként dolgozni az RTL Klub Reggeli című műsorában, egyik meglepetés ért a másik után. Az első, amit megtanultam, hogy én ebben a gépezetben maximum egy apró láncszem vagyok. Egy könnyen cserélhető láncszem. Ebben sokat segített, hogy néhány ismert ember, akikkel nagyjából kétheti rendszerességgel találkoztam és beszéltem, még fél év után is minden alkalommal bemutatkozott. De legalább udvariasak voltak, az is valami. Szerencsére ez nem ejtett kétségbe, és nem az ő arcmemóriájuk döntött az előrejutásomról.

Viszont az újságírói, szerkesztői, de akár a műsorvezetői munka egyik legnehezebb része az, hogy nem te osztod be az időd.

Ha a műsor, amiben dolgozol, épp forog, illetve élő adásban van, szinte biztos, hogy végig ott kell lenned. Én például kihagytam a húgom ballagását (nagyjából hét éve, de azóta is emlegeti). Meg egy csomó más családi eseményt és baráti találkozót. A szintén „médiás” férjem kétszer is dolgozott karácsonykor. Ugye, már nem is olyan vonzó?

Persze számtalan előnye is van, például a munka kreatív része. Amihez akkor is kreatívnak (meg sokszor kedvesnek) kell lenni, amikor épp rossz napod van. És ellenpontként ott van az is, hogy még egészen magas pozícióban is sok az egyáltalán nem kreatív favágómunka. Szóval ehhez is kapcsolódik unalmas rész, sokszor napi 20 jelentéktelen(nek tűnő) e-mailt kell megírni, és megbeszélésről megbeszélésre járni. A munkaidő pedig sosem nyolctól négyig tart, de nem is délután kettőtől az esti óriási kiöltözős partiig, ahogy néhány filmben szerepel. Inkább talán a „nonstop munka, kis feltöltő szünetekkel” jellemző rá. És ez elég fárasztó.

A fizikai-lelki- és kitartásbeli teherbírás mellett kell egyfajta kiállás is, mert elég hiteltelen, ha egy kommunikációval foglalkozó szakember nem tud korrektül bemutatkozni, és néhány mondatot elmondani magáról. De ezt sokan nem mérlegelik, amikor beadják a jelentkezési lapot a kommunikáció szakra.

Ne fektess éveket a semmibe!

Bár csak egy egyetemen van tapasztalatom (ELTE), szerintem ez a legtöbbre igaz. A kommunikáció szak nem készít fel a későbbi médiás munkára, de szerintem nem is ez a feladata. Rengeteg izgalmas dolgot tanítanak, de a képzés nem igazán gyakorlatcentrikus, és egy-két kivételtől eltekintve a tanult elméleti információk maximum évekkel később, már szinte vezetői pozícióban lesznek hasznosak (ha addigra nem felejted el).

De aki arra számít, hogy az egyetemről, főiskoláról egyenes út vezet egy tévéhez, internetes oldalhoz vagy újsághoz, ahol majd kapkodni fognak a kommunikáció szakon végzett munkaerő után, az csalódni fog.

Senki nem kapkod, viszont egy tévés asszisztensi pozícióra is tíz szakirányú diplomás huszonéves jelentkezik. Tehát aki nem elkötelezett, inkább csak bizonytalan, és szeretné kicsit kitolni a középiskola humán részét, annak kimondottan nem ajánlom. Persze nehéz 18 évesen kitalálni, hogy mivel szeretnél foglalkozni, de az, aki nem vágyik konkrétan arra, hogy kemény és sok munkával jusson lassan előre a média valamely felületén, találjon inkább egy olyan területet, ami közelebb áll hozzá. Aztán magyartanári diplomával is lehet valaki kommunikációs szakember később (bár azért némi alapinformáció hiányozni fog eleinte). Meg szakirányú diploma nélkül is lehet valaki tévés vezető. Főleg, mivel a kereskedelmi tévék indulásakor – amikor a jelenlegi vezetők nagy része kezdte – még nem volt minden bokorban kommunikáció szak. De még egy sima szerkesztői munkához sem elég az, hogy végigcsinálod az egyetemet, és valamennyire értesz hozzá.

Mindenképpen alulról kell kezdeni, hogy a gyakorlati részét is megtanuld, ez persze fárasztó, meg a frissdiplomás büszkeségnek sem tesz jót.

Nekem szerencsém volt, mert anyukám annyiszor elmondta: „álljak neki a munkának tanulás mellett”, hogy végül meg is tettem. Ez azért is jó volt, mert igazi Y generációsként én is hajlamos vagyok néha azt gondolni, hogy a képességeim alapján „ide nekem az oroszlánt és a vezetői pozíciót is”… de Y generációs egyetemistaként még elégedett voltam a megadott vendégek felhívásával és a megfelelő kávé elkészítésével.

Az örök kérdés minden szakmával kapcsolatban az, hogy megéri-e ezt választani. Szerintem megválaszolhatatlan. Nekem megérte, mert hiába teltek és telnek munkásan a napjaim, a legtöbb részét még mindig élvezem. És nem tudom elképzelni, hogy mást csináljak, akkor sem, ha tizenöt évesen még egészen másnak gondoltam ezt a munkát.

Tóth Flóra

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/suriya silsaksom