–

Gyárfás Dorka/WMN: A Rebecca című musical felújítására készülsz a Budapesti Operettszínházban, ami felér egy premierrel – ez minden színész életében feszült időszak. Te ráadásul nem is teheted meg, hogy csak erre koncentrálj.

Peller Anna: Ó, persze hogy nem. Nagyon széles a skála, amivel párhuzamosan foglalkozom. Itt, az Operettszínházban is sok előadásban játszom – aminek nagyon örülök –, emellett az RTL Klub Reggelijének házigazdája vagyok, és sokat szinkronizálok, két próba között gyakran rohanok oda… Meg persze itt van a gyerek is, Annabella. Általában megpróbálok én menni érte az oviba – ami pont ma nem fog összejönni –, és együtt lenni vele, amennyit csak lehet.

GY. D./WMN: És megtanultál mindig az adott pillanatban jelen lenni?

P. A.: Egy perc alatt ott vagyok, ahol kell. Ki tudom zárni a külvilágot, ami szerencsés adottság. Sőt, tudok egyszerre két dologra is koncentrálni, ami szerintem a szinkronban alakult ki bennem. Ott, ugye, manapság nincs semmi próba, futószalagon megy az egész, elsőre kell felmondani hosszú, akár több oldalas szövegeket. 15-16 éves korom óta szinkronizálok, és megtanultam egyszerre a hangra, a képre és a szövegre összpontosítani. Talán ennek a következménye, hogy nagyon tudok figyelni a környezetemre is. De az is lehet, hogy ösztönösen jön belőlem.

GY. D./WMN: Ez még kívülről is nagyon durva terhelés. Hogy tudsz mindenhol a megfelelően teljesíteni?

P. A.: Remélem, nem az lesz a vége, hogy egyszer csak felfordulok, és stroke-ot kapok! Én magam is csodálkozom, mennyit bírok. Amikor elkezdtük a Reggelit Mikivel, a párommal, volt egy egész hét, amikor csak napi két-három órát aludtam. Két hónapig nem volt váltótársunk, és nekem közben főpróbahetem, premierem, előadásom volt a színházban.

Úgy éreztem magam, mintha lenne bennem egy terminátor, aki ezt végigcsinálja. De valószínűleg másokban is megvan, csak ők nem feszegetik a határaikat.

GY. D./WMN: Mit szólsz ahhoz, hogy a férjedet is beszippantotta ez a közeg? Ő nem készült közszereplőnek.

P. A.: Épp most beszéltem vele, mert jön haza Dél-Afrikából a Celeb vagyok, ments ki innen! forgatásáról, és még mindig röhögünk rajta, hogy ez hogyan történhetett meg. Én őrült módon szeretem a Mikit, és felnézek rá azért, hogy annyira okos és intelligens. Én kicsit hóbortos vagyok. Most, hogy pár napig nekem kellett kezelnem a Facebook-oldalunkat, majdnem kiposztoltam egy majmot, pedig nem akartam, csak az én agyam másképp van huzalozva, nem értek ezekhez a dolgokhoz. Szóval Mikit csodálatos embernek tartom, és örülök, hogy mások is megismerik. Így biztos megértik, miért ő a párom. Egyébként bárhová megyünk, ő a nagyobb sztár, kiabálnak utána, hogy „Mikike!”. Ez egy őrület, egy vicc, komolyan. De azért is esik jól, mert nagyon szeretnék neki visszaadni valamit abból, amit tőle kapok. Ti nem tudjátok, hogy én mennyire el vagyok kényeztetve. Ő minden társaság központi figurája volt egész életében, mégis vállalta, hogy helyettem otthon marad a gyerekkel, és ezzel egy időre háttérbe vonul. Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg neki ezt a sok önzetlenséget.

GY. D./WMN: Néztem a közös FB-oldalatokat, és az jutott eszembe, hogy nektek nem fordul meg a fejetekben…

P. A.: Nekünk nagyon sok minden megfordul a fejünkben, de folytasd!

GY. D./WMN: …hogy hol a határa annak, ameddig beengeditek a nyilvánosságot a magánéletetekbe? Mert most úgy tűnik, bármit megmutattok.

P. A.: Majd biztos fogunk egy határt húzni, de egyelőre nem zavar, ha néznek. Rendben vagyunk magunkkal, bátran vállaljuk a kapcsolatunkat. Amit megmutatunk, az mind tök őszinte. Nemhogy nem zavar, hogy ezt mind kitárom, de még élvezem is!

GY. D./WMN: Nincs olyan, hogy egyedül akartok lenni, hogy ne szólítson meg senki? Nem zavar, hogy bárhol jártok, mindenki kapásból a neveteken szólít?

P. A.: Csak akkor, ha nincs rajtam smink. Lehet, hogy felületes válasznak hangzik, de így van: akkor zavar, ha leszólítanak, amikor nem vagyok kisminkelve. Vagy ha a boltban épp a tampont pakolom a kosárba, és valaki a hátam mögül sasolja, mit választottam. De ezen kívül imádom, hogy megismernek és megszólítanak. Nem akarom azt mondani, hogy nem számít, amikor nagyon is számít. A Reggeliben is volt egy adás, ami végig a szülinapomról szólt, hozzám jöttek régi barátok vendégnek, és a végén már bocsánatot kértem a nézőktől, amiért ezt kell nézniük – mondtam is, hogy ha gondolják, kapcsoljanak el –, de nekem nagyon nagy öröm volt. Az utcán egyébként általában kedvesen szólítanak meg. Aki be akar szólni, maximum a Facebookon teszi.

GY. D./WMN: Szóval sosem kívánod a hátad közepére a kéretlen rajongókat…

P. A.: Nagyon ritkán. Legfeljebb, amikor olyan fáradt vagyok, hogy már szégyellem a fejemet, ahogy kinéz. Alapozó nélkül nem szívesen lépek ki a házból, mert azt gondolom, hogy különben gázul nézek ki. Most is hat kiló festék van rajtam, de ez most a szerephez kell. De szívem szerint mindig sminkelném magam, mert tudod, százkilós gyerek voltam, és máig megmaradtak a komplexusok. Tényleg száz kiló! Konkrétan. Ennyit mutatott a mérleg.

GY. D./WMN: Neee!

P. A.: De, sőt, talán még több is, mert amikor egyszer sokat fogytam, és ráálltam a mérlegre, akkor voltam 95 kiló.

GY. D./WMN: Ez már biztos nem gyerekkorodban volt…

P. A.: De igen, általános iskola 5.-6. osztályában. Úgy néztem ki, mint egy rém.

GY. D./WMN: Hogyhogy? Miért ettél?

P. A.: Ez az, amit nem tudok. Próbáljuk kitalálni a tesómmal (Peller Mariann műsorvezető – a szerk.), aki szintén túlsúlyos volt, de nem annyira, mint én, „csak” olyan 90 kiló. Amikor bekerültem az általános iskolába, még nem voltam ennyire kövér, viszont már szemüveget viseltem. Emiatt elkezdtek csúfolni, ami nagyon nyomasztott, és ettől elkezdtem hízni. Pedig otthon mindig csak dicsértek, azt mondták, „olyan szép kis pofim van”.

De az iskolában kiközösítettek, meg is vertek. A tesómmal ugyanez történt, de nála azért is, mert jó tanuló, egy igazi kis stréber volt. És akkor ettünk és híztunk.

GY. D./WMN: Találkoztál azóta ezekkel az osztálytársakkal?

P. A.: Igen, és nagyon cukik. Az egyik lány, aki a hajamat tépte, egyáltalán nem emlékszik erre, és rosszul volt, amikor elmeséltem neki. Többen voltak benne, mert előbb lefogtak, úgy tépték ki a hajamat. Nemrég volt osztálytalálkozónk, és mindenki nagyon kedves volt velem. Érdekes ez a személyiségváltozás: hogy a gyerekek milyen kegyetlenek és gonoszak tudnak lenni, aztán szép lassan kialakul a felnőtt személyiségük. Ez a lány teljesen más ember lett, mint amilyen akkor volt.

GY. D./WMN: Szóval megbocsájtottál neki?

P. A.: Persze. De a súlykérdés egész életemben meghatározó maradt. Most például sikerült 70 kg alá mennem, amikor reggel mértem, csak 69,4 kg voltam. Nagyon büszke vagyok rá, mert évek óta arról ábrándozom, hogy ne hetessel kezdődjön a súlyom. El is meséltem ezt a vágyamat egy hangmérnöknek, aki erre rám nézett, és azt mondta: „A női súly nem hatossal, hanem ötössel kezdődik.” Nagyon „intelligens” volt...

GY. D./WMN: De hogy élted túl ezeket a traumákat gyerekkorodban?

P. A.: Egyrészt a család már akkor is bástyaként állt mögöttem. Másrészt volt egy barátnőm, aki szintén kirekesztett volt a közösségben, ő azért, mert szegények voltak. Harmadrészt elkezdtem énekelni és szavalni – mint mindenki, aki később színész akar lenni –, és sorra nyertem a versenyeket. Ott megéreztem, milyen, ha szeretnek. 

GY. D./WMN: Mikor mondtad ki magadnak először, hogy színész akarsz lenni?

P. A.: Ó, az még jóval korábban volt. Hároméves voltam, és emlékszem, a nagymamámnál voltunk látogatóban. Felültettek egy barna kisszékbe, a kezembe adtak egy paradicsomot, és ahogy ott majszoltam, kimondtam: „Anyu, én színésznő leszek.” Tisztán emlékszem erre, egészen éles emlékképeim vannak. Még korábbról is. Ez nem tartozik a témához, de képzeld, emlékszem arra is, ahogy ülök a babakocsiban, és látom a lábam, meg azt, ahogy tolnak ki a házból a kerítés mellett. Pedig szinte még csecsemő voltam.

GY. D./WMN: És azt mikor döntötted el, hogy lefogysz?

P. A.: Én ezt minden harmadik hónapban eldöntöm. Most például megint vegetáriánus lettem, mert nekem ez segít. Csak a halat engedem meg magamnak. Ettől fizikailag és lelkileg is jobban leszek, még az álmaim is tisztábbak.

GY. D./WMN: De aztán valamikor feladod…

P. A.: Igen, és mindig visszahízom. Kíváncsi vagyok, ez most mikor következik be. A színházi jelmezeimet most mind be kellett szűkíteni, de mondtam a kollégáimnak: nem gond, csak két-három hónapig tart. Addig viszont kiélvezem!

GY. D./WMN: Amikor a Színművészetire felvételiztél, akkor épp hol tartottál ebben?

P. A.: Ó, az maga volt a katasztrófa. Képzelj el 18 évesen, anyukám földig érő, rakott szoknyájában – amit ki kellett bővíteni, mert anyukám vékony volt akkor – spánielfrufruval, kövéren, mint az állat… És milyen monológot mondtam? Júliát! Képzelhetitek, hogy röhögtek rajtam. Harmadszorra vettek csak fel.  

GY. D./WMN: De miért mondod ma is úgy, mintha ez nevetséges lett volna? Miért ne lehetne Júlia egy nagyobb darab lány?

P. A.: Igaz, a kövér lányok is szerelmesek. Én is folyton az voltam, és üldöztem a szerelmeimet. De én nem voltam akkor önazonos. Azzal az alkattal csak nevetséges lehettem – láttam is, hogy sutyorogtak a tanárok a nézőtéren. Harmadik nekifutásra Kerényi Imre indított osztályt, aki felvett, és azt mondta nekem: „Ide figyeljen, Anna. Engem nem érdekel, hogy maga kövér vagy sovány, engem Peller Anna érdekel. Azért vettem fel, mert tehetségesnek tartom, szépen beszél és énekel. Felejtse el a szorongásait, nézzen a szemembe, és merjen másnak is a szemébe nézni.” És akkor ott zokogógörcsöt kaptam. Aztán elkezdtem lassan felépíteni magam. Mert ez volt az első pillanat az életemben, hogy valakitől ilyen visszajelzést kaptam. Nagyon örülök, hogy hozzá kerültem, az ő személete szerint tanultam. Nála sosem kellett például levetkőzni színpadon, mint más osztályokban. Ha le kellett volna, én ma nem lennék a pályán. Kerényi fantasztikus tanár volt, és ezt bárki igazolhatja az osztályunkból Dolhai Attilától Tompos Kátyán át Nagy Sanyiig. Sokat tanultunk – főleg egymástól –, és soha semmilyen atrocitás nem ért minket. És attól, hogy elfogadtak, el is kezdtem fogyni. De a végső súlyomat – ami általában 75 kiló körül mozgott – a párom, Miki mellett tudtam elérni, mert ő is elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Utálom ezt a mondatot, de azt hiszem, tényleg minden fejben dől el. A saját bőrömön tapasztalom. 

GY. D./WMN: A Színművészetin egyszer apácát játszottál egy vizsgaelőadásban, amire most nyáron is lesz alkalmad.

P. A.: Ja, tényleg! De az a darab – az Apácák – nem ugyanaz, mint az Apáca Show, amit Szegedi Szabadtéri Játékokon játszunk majd augusztusban. Annyiban hasonlítanak csak, hogy mindkettőben apácák táncolnak és énekelnek, brillíroznak. Milyen érdekes… Több mint tíz év van a kettő között az életemben.

GY. D./WMN: Foglalkozol már ilyenkor az új szerepeddel?

P. A.: Hallgatom a zenét, memorizálok. Sokat kell majd énekelni benne, aminek nagyon örülök.

GY. D./WMN: És mit szólsz ahhoz, hogy Molnár Piroska és Alföldi Róbert lesznek a partnereid?

P. A.: Úristen, hát ez egy álom! Annyira boldog vagyok, hogy el sem merem hinni. Mindig meghatódom attól, amikor legendákkal állhatok egy színpadon. Itt, az Operettszínházban is attól, hogy Lehoczky Zsuzsával szerepelek, vagy, hogy itt van Oszika (Oszvald Marika). Mindennap megsimogatom a falakat, mert nem hiszem el, hogy itt vagyok. Érted, én a kis parasztlány a disznóvágásról… És most itt állok, és nyáron meg majd csillogok-villogok Szegeden. Nem tudom, hány ember van, akinek így valóra válnak az álmai életében. Ehhez kellett a szerencse is, de mindenekelőtt a családom. Amit apuék tettek értünk, és még most is… azt nem lehet meghálálni.

GY. D./WMN: Az Operettszínházban beszélgetünk, így megkerülhetetlen a kérdés, hogy mostanában nemcsak rózsaszínűnek tűnik itt az élet. Látom, hogy az alkotó munka folyik tovább, a társulat dolgozik, de gondolom, senkit nem hagyott érintetlenül Kerényi Miklós Gábor ügye…

P. A.: Ne haragudj, de erről nem szeretnék beszélni. Engem sosem zaklattak, így mellbevágó volt hallani a vádakat. Ahogy mondod, dolgozunk. 

GY. D./WMN: De mit gondolsz, kell változnia a férfi-női viszonynak, főleg munkahelyi kontextusban?

P. A.: Azzal mindenképp egyetértek, hogy a határokat meg kell húzni – minden szakmában.

Óriási felelősségnek tartom, ha valaki vezetői pozícióba kerül, és meg kell tanulni vele tisztességesen bánni. Nagyon fontos, hogy a hatalom ne részegítsen meg senkit, ne éljen senki vissza vele. 

GY. D./WMN: A színház világában mindig is voltak rendezők, akik nem kedves szavakkal terelgették a színészeket, hanem kemény eszközökkel. Erre te hogy reagálsz?

P. A.: Én csak akkor működöm jól, ha simogatnak. Ha ordibálnak velem, akkor borzasztóan érzem magam. Legfeljebb kívülről tűnik úgy, mintha teljesíteném az instrukciókat, de valójában abból csak egy izzadságszagú alakítás lesz. Ilyenkor kívülről látom magam, olyan, mintha nem lennék a testemben. Ha viszont simogatnak, szeretnek, meghallgatják az ötleteimet, és be is építhetem őket a szerepbe – természetesen azokon a kereteken belül, amiket a rendező lefektet – az nekem „szabadság a rabságban”, ahogy Kerényi Imre mondta nekünk az egyetemen. Ilyen nekem a Nők az idegösszeomlás szélén című előadás. Amikor végzünk, és lejövünk a színpadról, olyan boldog vagyok, hogy szárnyalok órákon keresztül.

GY. D./WMN: Te egyébként nagyszájú embernek számítasz egy közösségben?

P. A.: Harsány vagyok, ezt tudom magamról, de vannak pillanatok, amikor tudok hallgatni is, van bennem alázat. Azért alapvetően ösztönlény vagyok, és arra kell figyelnem, hogy kordában tartsam az ösztöneimet. De ha munka van, akkor szó nélkül dolgozom.

GY. D./WMN: Kellett valaha munkát kérned, nyomulnod? Vagy terveztél el előre dolgokat?

P. A.: Soha semmit nem terveztem, még a gyerekemet sem, ő is csak úgy érkezett, a legnagyobb boldogságunkra. Csak annyit tudtam, hogy színésznő szeretnék lenni, és énekelni szeretnék. Soha senkit nem kellett ezért felhívnom, nem kellett semmire kérnem. Minden csak úgy jött az életembe. Azt láttam otthon, hogy a szüleim mindenkinek segítettek, aki csak az útjukba akadt. Én a színészetet is úgy élem meg, hogy adhatok általa az embereknek, és ez engem boldogsággal tölt el. Peller Károllyal (aki nem rokonom) karácsonykor el szoktunk menni énekelni egy hajléktalanszállóra. Annál szívfacsaróbb élményem nincs. Ott ül velünk szemben egy csomó tragédia, és ettől tavaly alig bírtam énekelni. De tudtam, hogy muszáj tartani magam, nem engedhetem meg, hogy meghatódjak, mert ez nem erről szól, hanem arról, hogy boldogságot adjunk pár órára. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy

ha az emberek megpróbálnák úgy élni az életüket, hogy ne mindig magukkal legyenek elfoglalva, akkor áramlana köztük az energia. Mert az jön és megy közöttünk.

Nem azt akarom mondani, hogy feltétlenül ez a sikerhez vezető út, csak azt, hogy próbálok jó ember lenni. Mert szeretek jó lenni. Erről is van egy fura, gyerekkori élményem: általános iskolásként volt egy naplóm, amibe egy kolbásszal belepecsételtem, és azt írtam mellé: „Ez egy kolbász, amit most meg fogok enni. És arra vágyom még, hogy nagyon jó ember legyek.” Azt hiszitek biztos, hogy egy bolonddal beszélgettek… De tényleg így történt!  

Szöveg: Gyárfás Dorka
Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography