–

Finy Petra/WMN: A legújabb könyved címe: És te hogy vagy? Én is megkérdezem egy kicsit bővebben ugyanezt tőled: Hogy érzed magad most a bőrödben?

Jakupcsek Gabriella: Nagyon letisztult állapotban vagyok, amikor az ember megtalálja az örömöket az új tevékenységekben. Az első könyvem is ennek a folyamatnak a része volt. Bár akkor még nagyon izgultam.

F. P./WMN: Miért izgultál?

J. G.: Egyrészt, mert más szerepkörben szoktak meg. Másrészt, mert hiába van bölcsész diplomám, nem vagyok író. Attól, hogy valaki könyvet ír, még nem lesz író. Könyvet író személynek érzem magam inkább. Egy olyan embernek, aki ugyanazt a gondolatot, amit elkezdett a televízióban, most könyvben mondja el. De ha holnaptól festeni kéne, úgy mondanám el.

F. P./WMN: Valahol megjegyezted, hogy nem is a képernyő hiányzik, hanem mondandód van, és az a lényeg, hogy ezt átadhasd.

J. G.: Igen, ezt a szakmát is ezért választottam, mert valamilyen módon hozzájárulhat ahhoz, hogy a világ bizonyos irányba mozduljon. Megmutat, bemutat, utánajár. Tehát van egy másik értelme azon kívül, hogy az emberek szeretik magukat mutogatni, vagy szerepelni. Mondjuk, én a „szereplés” szót sem nagyon bírom elviselni.

F. P./WMN: Pedig az életed része.

J. G.: Inkább eszköze, nem részem. Például, azért nem szeretek fotózásra járni, mert ott úgy érzem, csak a testem az eszköz, és nem a mondandóm.

F. P./WMN: Értem, és nem tudsz az intellektusoddal hatni, vagy szellemiségeddel hozzáadni valamit pluszban.

J. G.: Igen, nem érzem a célt.

F. P./WMN: A szereplésről jut eszembe: introvertált típusnak érzed magad?

J. G.: Abszolút. Az más kérdés, hogyha van egy társaság, ahol mondjuk, sztorizok, akkor szereplővé válok.

F. P./WMN: A társaság motorjává?

J. G.: Furcsa helyzet ez. Mert vannak olyan emberek, akik ha fénybe kerülnek, sugároznak. És vannak, akikre hiába teszel fényt, homályban maradnak. De van olyan típusú ember, aki ha nem mond semmit, akkor is a társaság középpontja lesz.

Sok ember annyira kedveli a szereplést, hogy soha nem hallja meg, ha a másik mond neki valamit.

Előfordul riportereknél is, hogy nem jut el hozzá, ami körülötte, előtte történik.

F. P./WMN: Legutolsó köztévés műsorodban, a Ridikülben gyakran sikerült azt a pillanatot elcsípni, amikor egy vendégnek másképp csillog a szeme, és lecsapni rá egy kérdéssel, mert valószínűleg komoly mondanivalója akad. Ezt a technikát a hétköznapokban is alkalmazod?

J. G.: Igen, mindig nagyon szemlélődő vagyok. Ezért szeretek utazni, mert utazás közben szemlélődhetek. Olyankor én nem én vagyok, hanem egy külső tekintet.

F. P./WMN: Akár jegyzetelsz is? Állítólag kaptál egy kis füzetet az első könyved megjelenése után, hogy abba írd a következő ötleteit.

J. G.: Igen. Bár annak idején kikértem magamnak, amikor a köztévés csoportos létszámleépítés után, több barátom is azt javasolta, írjam ki magamból, ami történt. Azt mondtam: „Na, nem, erre nekem nincs szükségem!” Hiszen világéletemben kibeszéltem magamból, ami bennem volt. Aztán az első könyvem megszületése után kaptam ezt a noteszt, hogy folytassam a gondolataimat, és rá kellett jönnöm, nagy élmény abban a pillanatban leírni valamit, amint eszembe jut. Nem naplót vezettem, jegyzeteltem. Mint az egyetemen.

F. P./WMN: Lehet, hogy lesz még könyved?

J. G.: Még van mondandóm.

F. P./WMN: Szakácskönyved nem lesz? Egyszer említetted, hogy továbbadnád a receptjeidet a gyerekeidnek...

J. G.: Számomra a recept üres dolog, a „hogyan”-on van a hangsúly. De amikor főzni tanultam (Jakupcsek Gabriella legutóbb a Konyhafőnök című műsorban szerepelt az RTL Klubon – a szerk.), mert tudtam, hogy a műsorhoz gyakorolni kell, akkor elkezdett jobban izgatni a dolog. Leginkább a táplálkozáskultúránk, és az, hogy a nők miért küzdenek ezzel olyan mérhetetlenül sokat.

F. P./WMN: Te küzdesz vele?

J. G.: Ha valamivel küzdök, az az energetizálás. Hogy olyat egyek, ami valóban jót tesz nekem.

F. P./WMN: Nagyon tudatosnak tűnsz a táplálkozás terén.

J. G.: Ó, azért néha kilengek.

F. P./WMN: „Bűnözni” szoktál?

J. G.: Persze. Csúnyán. És ragyogóan kanyarodom az autómmal egy cukrászda felé délutánonként. De alapvetően odafigyelek.

F. P./WMN: Ugyanakkor a tudatosságot igyekszel átadni Emma lányodnak is. Talán már azt is tudja, mi az a szénhidrát.

J. G.: Bizony, és főzni is elkezdünk együtt, okkal. Egyrészt: meg kéne tanítani egy gyereknek, mi kell neki, mennyi elég neki. Másrészt azért, mert egy nő képes a főzéssel otthont teremteni. Fontos eszköz lehet a kezében. Persze nem mondom neki azt, hogy „kötelező, meg így kell, meg így szoktuk”, mert ez az a három dolog, amitől abban a pillanatban kifordulok a konyhából.

F. P./WMN: Azt mondtad egyszer, hogy: „Egy gyereknek nem szabályokat kell adni, hanem lehetőségeket kell mutatni”. Emmát és a nagyobb fiaidat is így nevelted? Vagy mindegyiket másképp?

J. G.: Máshogy, igen, annyiban, hogy a szükségleteiket is nézni kell.

Az, hogy én mit akarok, és mi kell a gyereknek, két külön dolog.

Két élsportoló fiúnál mondhattam én bármit! Mindkét gyerekem kínosan egészségesen táplálkozik, és vigyáz magára. És amikor azt kérdezem, hogy „átugrotok-e egy spagettire este?”, kicikiznek, merthogy este már nem esznek szénhidrátot. Most is rendszeresen sportolnak, így lettek nevelve.

F. P./WMN: Ez a sportolói múltadból fakadóan is fontos lehetett, hisz testnevelés tagozatra jártál, aztán versenyúszó lettél, végül jött a kosárlabda.

J. G.: Nekem most is fontos. A sport nem csak a külalakról szól. Hanem arról, hogy időre kell megcsinálnod dolgokat, feladatot kell végrehajtanod, mérik a teljesítményed. Hogy saját magadat győzöd le, és elviseled a kudarcokat. A sportra mentálisan van szükség.

F. P./WMN: Gondolom, sokszor kellett magad újraépíteni és talpra állni egy-egy sportkudarc után.

J. G.: Persze, és ezt a mamámnak köszönhetem, mert nem engedte, hogy rögtön abbahagyjam vagy megfutamodjak. Ezt nagyon nehéz eltalálni egy gyereknél, mi az, amikor már erőszakot követsz el, és mikor kell engedni. De bizonyos kitartást meg kell tanítani.

F. P./WMN: Ő ezt eltalálta? Nem sérültél?

J. G.: Időben váltottam, ami hosszan kitartott. Akkor mi már egy életre barátságot kötöttünk a sporttal.

F. P./WMN: A sport rendszeressége, fegyelemre nevelése is segített abban, hogy fel tudj dolgozni egy nagy traumát, apukád halálát?

J. G.: Igen, nem volt időm túl sokat gondolkodni... vagy nyavalyogni, mert mennem kellett edzésre hajnalban, este, hétvégén pedig verseny vagy meccs volt.

F. P./WMN: Megvolt ennek a maga folyamata? Feldolgoztad lelkileg?

J. G.: Nem, negyven évvel ezelőtt a halálról való beszélgetésnek, és az elmúlásról való gondolkodásnak nagyon más kultúrája volt. Akkoriban a szülők nem ültek le a gyerekkel ilyenekről beszélgetni, egyszerűen nem volt téma. Viszont együtt éltek a generációk, és a gyerek látta az időseken az idő múlását. Ma nem élnek együtt generációk, viszont beszélünk a halálról.

F. P./WMN: Ki volt akkor melletted, hogy hozzábújj?

J. G.: Egy hasonlóképpen összeomlott ember, mint én. Egy hasonlóképpen összeomlott, 38 éves fiatalasszony, akinek a saját életével kellett foglalkoznia, és csak abban bízhatott, hogy az idő megoldja a fájdalmat. Ebben tökéletesen egyedül voltam gyerekként. Az a szakmám nagy adománya, hogy sok olyan riportot készíthettem, melyekkel ezt utólag helyre tudtam tenni magamban.

F. P./WMN: Nem tépődtek fel a sebek, amikor ilyen jellegű beszélgetéseket készítettél?

J. G.: De, a halálról nagyon nehezen beszélek, sokszor sírtam adásban. Egyszer kértem is a Ridikülben, hogy a halottak napjáról a klasszikus értelemben ne kelljen többedszerre is műsort csinálnom.

F. P./WMN: Az érzés, hogy, akit nagyon szeretsz, azt bármikor elveszítheted... talán ez okozhatta, hogy nehezebben engedsz el embereket? Barátságokat, szerelmeket, felnövő gyereket?

J. G.: Igen, érzelmileg lassabban szakadok el.

Akit egyszer megszerettem, azt csak valami aljasság utáltathatja meg velem, de a távolság vagy viszonyrendszer megszakadása nem.

De talán az is benne van, hogyha egy utat bejárok egy emberrel, és vannak közös élményeim vele, azt a sok évet nem tudom „csak úgy” kitörölni az életemből.

F. P./WMN: A volt szerelmeiddel is jó barátságot ápolsz.

J. G.: Igen, bár tudom, hogy ez egy érzékeny téma, és látom a környezetemben, hogy az emberek mennyire rosszul bánnak a másik múltjával. Állandóan ott van a féltékenység és a birtoklás.

F. P./WMN: Azért talán már a második kötetben is megpendítesz hasonló témákat, miszerint bizonyos nők birtoklásból lesznek túlgondoskodók, netán bizonytalanságból szülnek.

J. G.: Érintek bizonyos párkapcsolati témákat annyiban, hogy mi, nők hányféle helyzetbe kerülünk a saját életünk folyamán. De maga gondolat, hogy a féltékenység miért alakul ki, és mivel győzhető le, megérne még néhány sort, mert ezzel mindannyian a halálunkig küzdünk.

F. P./WMN: Te a különböző női életszakaszaidban „jó időben voltál jó helyen”? Tudtad, hogy mit szeretnél?

J. G.: Általában volt valami vízióm, néha az volt a bajom, hogy több is. Az is baj ám, amikor egyszerre több dolgot akarsz, de egyikbe sem állsz bele!

F. P./WMN: Mondanál konkrét példát?

J. G.: Több szerelem párhuzamosan. Szabadság, de közben mégis házasság. Gyerek nélküli életre való vágy, gyerekek mellett. Egyik pillanatban ott vannak, de közben felmerül bennem, hogy „bár szabad lennék” – a legnagyobb szeretet mellett is.

F. P./WMN: Ezt nagyon kevesen mondják ki.

J. G.: Pedig sokan érzik így. Én nem vagyok tökéletes anya, csak „elég jó” anya. Ráadásul az ember nem lineáris életet él: a létezésnek ciklusai vannak.

Hormonjaim vannak, életkorom van, évszakok vannak. Nem tudok mindig ugyanolyan lenni. Attól, hogy egy papírt aláírtam, az érzéseim nem a lapokon vannak.

F. P./WMN: Anyaként soha nem volt lelkiismeret-furdalásod?

J. G.: Dehogynem, folyamatosan! Talán az utolsó gyerekemnél nincs.

F. P./WMN: Híresen munkamániás vagy.

J. G.: Bizony, az vagyok, annak idején pedig pláne az voltam, voltunk, és vagyunk is. Az első férjem, Gábor is. (Máté Gábor színész-rendező - a szerk.) Nagyon erősen kompenzáltunk abban az időben.

F. P./WMN: Hogyan?

J. G.: Nagyszülőkkel: elképesztően szerető család vett minket körül. Sok időt vontunk le a gyerekek javára a mi közös időnkből, ami viszont nyilván megtépázta a házasságunkat. Minden házasságot megrendítenek az egymás nélkül eltöltött nyaralások, ünnepek, ha nincsenek „önfeledt láblógatások”. A második házasságomban már tudatosan törekszem arra, hogy legyenek ilyenek.

F. P./WMN: A válásod óriási kudarc volt? Nagyon megviselt?

J. G.: Mindkettőnknek nagy kudarc volt, hogy ezt a kapcsolatot nem tudtuk egyben tartani. De egy dologban egyetértettünk: annyira szeretünk a gyerekeinkkel lenni, inkább mindketten meghozzuk az összes kompromisszumot, csak hogy nekik jó legyen. És nem voltunk ettől boldogtalanok. Mindenkinek csak javasolni tudom: ha igazán új életet akarsz kezdeni, akkor gyűlölködés helyett, kezdj el kompromisszumokat kötni!

F. P./WMN: Hogy értelmezed utólag a Színművészeti felé tett vargabetűdet? 

J. G.: Imádom, hogy oda járhattam!

F. P./WMN: Nem bántad meg? Szükség volt rá, hogy utána műsorvezetői pályára kerülhess?

J. G.: Azt, hogy én ilyen könnyedén tudok műfajokban kalandozni, a Színművészetinek köszönhetem. Ma már ilyesfajta kalandozásra alig van lehetőség, aki ma szórakoztató műsort csinál, annak a legkevésbé adatik meg, hogy az újságírói vagy a riporteri munkában megcsillanthassa  ezt a fajta tudását. Én ezt még megmutathattam.

F. P./WMN: A képernyőn sokat számított a megjelenésed is. De már fiatalon meg kellett tapasztalnod, hogy ennek milyen hatása van a férfiakra, mennyire kiszolgáltatottak lehetnek a nők. Mostanában a zaklatásoknak szomorú aktualitása van. Mit gondolsz erről?

J. G.: Amiről most szó van az egy társadalmi jelenség, amiről nincs őszinte közbeszéd. Ez egy olyan érzékenységű téma, amivel tudatosan és empatikusan kellene a képernyőn is foglalkozni. Beszélgetni kellene ezekről, és nem csak akkor, amikor már potyognak ki a sérültek a szekrényből. Hatalmas felelőssége van annak, aki kiáll. Ráadásul ezek a szituációk mind egyediek, és nem lehet általánosítani, mert van olyan, amikor valaki visszaél a helyzetével, és teljes mértékben együtt érzek azokkal, aki ilyen helyzetbe kerültek. De olyan is van, hogy a fordítottja igaz. Olyan is van, hogy valaki a figyelmet akarja felhívni magára, vagy olyan is, aki névtelenül csatlakozik a vádaskodókhoz, mert valami fontos dologban benne akar lenni. Olyan is van, hogy valaki belekeveredik, és nem tudja felmérni, mi lesz belőle, esetleg megszégyenülten kerül belőle, amivel hosszú évekig küzdeni fog. Olyan is van, hogy valakivel tényleg erőszak történik, de a társadalmi közeg nem támogatja abban, hogy az igazság kiderüljön. És van, hogy egy férfi kérkedik azzal, hogy egy „numera” megvolt neki, és utána már csak mentegetőzni lehet. Még csak most tanulja ez a társadalom, mit szabad a másikkal.

De én ezt nemcsak női-férfi elleni erőszaktételként fognám fel, hanem ember-ember elleni tettként. Ember-ember ellen követ el erőszakot akkor is, amikor valaki valamilyen módon visszaél a szerepével és a hatalmával.

Ahhoz, hogy ítélkezzünk, a részleteket jobban meg kell ismerni, és ahhoz, hogy feldolgozzuk, nemcsak az egyénnek kell feldolgoznia, hanem a társadalomnak is.

F. P./WMN: Hogyan lehet felvértezni a gyerekeinket hasonló helyzetek ellen?

J. G.: Egy anyának erről beszélgetni kell velük. A második könyvemben erről is írok.

F. P./WMN: Te beszélgetsz ilyesmiről Emmával?

J. G.: Igen. Most kezdünk, persze csak óvatosan, mert még nagyon fél. De szerintem ez az a téma, amiről nem a riogatás szintjén kell beszélgetni otthon. Hanem úgy, hogy „mit ne csinálj”, és „mit csinálj”. Csípj, rúgj, fuss, ha arról van szó...

F. P./WMN: Emma legkényesebb kérdéseire is szoktál válaszolni, ugye?

J. G.: Mindenre nem tudok válaszolni, de az a jó, hogy a kérdése kapcsán el kell gondolkozom a témán. Mondjuk, mint amilyen az osztályon belüli dominanciaharc. Te hol vagy abban a helyzetben? Hol vagy, amikor a másik megszégyenül? Ezekről muszáj beszélgetni, mert felnőttként is fontos tudni, hogy hova kerülsz, és ott hogyan viselkedsz.

F. P./WMN: Emmát viszonylag későn szülted, ami nagyon bátor dolog volt. Nem kaptál emiatt megjegyzéseket?

J. G.: Dehogynem. Azóta szerencsére sokat változott a világ, ma már nem számít ez különleges dolognak, de akkor még kuriózum volt. Részben szeretettel megállítottak az utcán, részben a bulvársajtó feszegette, hogy mekkora önzés 46 évesen gyereket szülni. Mire én mindig azt mondtam, hogy igen, de a harmadikat szültem ennyi idősen.

F. P./WMN: Sokat küzdöttél Emmáért, ugye?

J. G.: Rengeteget.

F. P./WMN: Ő tudja ezt, meséltél neki róla?

J. G.: Igen, azt is tudja, hogy a két fiamért is mennyit küzdöttem, értük is keményen meg kellett harcolnom. Ezt a történetet jól ismeri, és amikor összeadjuk, hogy ők hányan lennének testvérek, mindig hozzáveszem azokat a fájdalmas kudarcokat, amikor egy élet megfogant, de nem maradt meg. Mi úgy számolunk, hogy ők is vannak. Amikor hiányolja, miért nincs kistestvére, akkor elmondom neki, hogy lennénk mi már sokan, kétszer annyian, mint vagyunk talán, és nekem attól ők még mind-mind a gyerekeim, hogy soha nem fog velük találkozni.

F. P./WMN: A médiában fontos kérdés a nőknél a korhoz való viszonyulás. Mennyire láthatók szerinted az idősebb nők?

J. G.: Semennyire. A nő és a tartalom egy érdekes kérdés amúgy. Nő tartalommal együtt maximum politikai műsorban szerepelhet, de ez is nagyon ritka. Ebben a szakmában is úgy van, ahogy máshol:

a nő eljuthat a karrierje közepéig, de onnan nem kap elég támogatást a továbblépéshez. Persze sok nő dolgozik a médiában, csak a legtöbben nem a legfontosabb pozíciókban.

F. P./WMN: Te mit szeretsz a korodban?

J. G.: Azt, hogy bátran gondolkozhatok.

F. P./WMN: De mindig látványosan kerülted a közéleti megnyilvánulásokat.

J. G.: Igen, most is ezt gondolom. Mert nem mindegy, milyen közéleti megnyilvánulásban vagy benne, és mikor. Szeretem látni a körülményeket, ha valamibe beleállok.

F. P./WMN: Rengeteg ügy mellett állsz ki, nemrég amellett, hogy a nők vállalják fel önmagukat. Ennek kapcsán ért olyan vád, hogy esetleg természetellenesen küzdesz a korod ellen?

J. G.: Sajnos nem volt még időm arra, hogy ezt megtegyem, mert naponta voltam képernyőn. Nyitott vagyok az összes szépészeti kezelés felé, ami nem műtéti eljárás.

F. P./WMN: Akkor szerencsére még most elfoglalt vagy. Mi mindent hozott a változás?

J. G.: Önállóságot tanultam, a saját lábamra kellett állnom.

F. P./WMN: És hogy sikerült?

J. G.: Szépen rakosgatom a téglákat egymás után, elkezdtem a kommunikációs cégemet felépíteni. Amikor napi műsort készítettem, erre nem lett volna lehetőség. Most viszont kamatoztathatom az évek alatt felgyűlt tudásomat, tapasztalatomat az üzleti szférában. Cégeknek tartok előadásokat, tréningeket és kommunikációs kampányokat készítünk elő.

F. P./WMN: Az életedet látva, azt érzem, hogy mindig talpra esel, mint a macskák.

J. G.: Inkább csak keresem az új feladatokat. Érdekel, hogyan működik a világ. Arra álltam rá az elmúlt 25 évben, hogy sok impulzus érjen. És ha nem jönnek be az életembe, én megyek utánuk. A könyvírás is egy ilyen új impulzus.

Finy Petra

Fotók: Éles Balázs

Ha lemaradtál volna róla, nézd meg, milyen volt, amikor D. Tóth Kriszta elvitte magával Jakupcsek Gabriellát. Kattints IDE.