–

Épp a beszoktatás hete zajlik a Waldorf oviban, ahova a kisfiam kezdett járni, és ott az a módi, hogy míg a gyerekek az udvaron ismerkednek, játszanak, addig a szülők valami feladatot kapnak. Így esett, hogy ma több tucat befőttes üveget mostunk el pár anyukával. Súroltuk az üvegeket, miközben beszélgettünk. Eleinte a gyerekekről dumáltunk, aztán szóba jött a karácsony, hogy kinél hogy telik, mik a szokások, aztán a családmodellek felé vette az irányt a társalgás, és hamar eljutottunk oda, hogy azért régen mennyivel összetartóbbak voltak a családok, több generáció élt együtt, nem kellett annyi szerepet betöltenie egy nőnek. Még nem is ismerjük egymást, mégis eltöltöttünk két órát úgy, hogy végeztük a dolgunkat, és közben egymás szavába vágva, nevetgélve dumáltunk, elrepült az idő. Kívülről nézve olyanok lehettünk, mint régen az asszonyok kukoricahántás közben. A munka is könnyen ment és közben érezhetően mindenkinek feltöltődött a szociális akksija.

Ennek kapcsán felrémlettek azok az éjszakák, amikor véget nem érően szoptattam, és álmosan görgettem a Facebook-csoportok posztjait, így sorstársakra leltem, akik még ugyanúgy ébren voltak. Vagy amikor égnek álló hajjal, karikás szemekkel ittam a sokadjára felmelegített teámat, miközben a fogzós baba végre elaludt, és Instagramon a világ másik felén egy anya épp a teájáról tett fel egy képet, amit hasonlóan két ringatás között hörpintett fel, mint a folyékony aranyat. Valahogy ezek az összekapcsolódások elindítottak egy úton, én is elkezdtem hasonló dolgokat megosztani, amikre rengeteg reakció érkezett a világ legkülönbözőbb pontjairól. Az így keletkezett „ismeretségeknek” köszönhetően, érdekes jelenségre bukkantam.

Legfőképpen az Instagramon megjelent egy mondhatni ősi, törzsi közösségi erő(re való igény). Lássuk be, toljuk a hétköznapokat, egyiket a másik után, elvárásoknak felelünk meg (vagy legalábbis próbálunk), de egyre inkább elveszítjük a valós kapcsolatot önmagunkkal és a külvilággal.

A nőiesség kimerül a ruházkodásban és a sminkben, de ha egy kis menstruációs vért vagy tejtől csöpögő mellet látunk, már zavarba jövünk, és tabudöntögetésnek nevezzük.

Pedig ehhez képest... hogy is volt régen? Nemrég olvastam el a Vörös Sátor című regényt (amit pont az online térnek köszönhetően megismert  barátnőmtől kaptam), ami fantasztikus részletességgel ír arról, hogyan is éltek Jákob asszonyai a sivatagban. A férfiak a jószágokat terelték, a földeken dolgoztak, az asszonyok pedig főztek, sütöttek, szőttek, és közben folyamatosan együtt voltak. A gyerekeik velük léteztek, egyetlen anya sem maradt magára. Teliholdkor elvonultak napokra a Vörös Sátorba, ugyanis a ciklusuk teljesen összehangolódott, és a vérzés ideje alatt ott ettek-ittak, léteztek. Ha egy lánynak megjött az első vérzése, szertartásosan megünnepelték. Szüléskor is együtt voltak, és a gyermekágy alatt is közösen gondozták az újdonsült édesanyát. Ez most modern szemmel extrémnek és hihetetlennek hangzik, de picit érdemes azért belegondolni.

Ha ez valóban így volt, az szerintem nem lehetett olyan rossz. Osztozni a terheken, közösen megélni a nőiséget, ezek manapság teljesen elképzelhetetlennek tűnnek. És itt jön a képbe az online tér. Ugyanis egyre több olyan oldal és kezdeményezés van, ami ezt az ősi közösségi létezést próbálja megidézni. A Tribe de Mama amerikai székhelyű, de az alapítója a magyar Varga Dóri, akinek sikerült összekapcsolnia nők tízezreit először online, aztán offline is. Kétszer még nekem is volt szerencsém ilyen találkozón részt venni. 

Esküszöm, pár havonta csekkolom, mi az aszcendensem, aztán meg leguglizom, hogy mi az isten is az az aszcendens, szóval nem vagyok egy nagy ezospiri szakértő, így igencsak furcsán éreztem magam, amikor a sok fehér ruhás nő között ültem a fűben, a virágszirmokból kirakott mandalák és ametisztek körül. Aztán valahogy elengedtem azt, hogy külső szemlélőként nézzek magunkra, ahogy körben ülve meditáltunk, zsályát füstöltünk és beszélgettünk egy brazil sámánnő vezetésével. Fokozatosan tűnt el az a kényszer, hogy a modern civilizáció szűrőjén keresztül figyeljem az eseményeket, és elkezdtem a pillanatra koncentrálni. És tudjátok mit? Kurva jól esett! 

Körülbelül harminc nő, mindenféle korosztályból, pár anya, egy-két nagymama, zsenge lányok és a telihold alatt valahogy úgy egymásra hangolódtunk, ahogy még a legjobb barátok között is ritkán szoktunk.  

Egyre többet olvastam a témáról, és rá kellett jönnöm valamire, amit a modern világ valahogy elfelejt belénk sulykolni. Nőnek lenni tényleg csoda. És valahogy elmarad ennek az ünneplése, ennek a megélése. Leragadunk nüansznyi dolgokon, hogy ki sovány, ki kövér, ki sminkel, ki nem, ki hogyan szül, ki plasztikázott és ki nem, holott női testben és lélekben élni egy olyan különleges adomány, ami sokkal jobban össze kellene kössön minket. Hogy a fenébe ne lennének népszerűek az olyan oldalak, ahol kendőzetlenül beszélnek a nők, anyák az érzéseikről, a hétköznapjaikról? Isszuk az őszinte szavakat, mint a vizet, mert nem akarunk egyedül lenni, hisz nem is természetes. És csodálatos, hogy erre az online tér egyre több lehetőséget nyújt, de én receptre írnám fel, hogy időnként összejöjjünk pár tucat nőtársunkkal, hogy csukott szemmel megfogjuk egymás kezét, és arra koncentráljunk, milyen eszméletlen ajándék nőnek lenni, és hogy a legsötétebb pillanatainkban sem vagyunk egyedül. 

Láttam egy pólót nemrég, amin az állt, hogy „Ha a nők ereje egyesül, eljön a világbéke”. És ha belegondolunk, ez valószínűleg igaz is.

Egy próbát azért megérne...

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Hannamariah