–

Az ujjvégei sárgásbarnák voltak. Folyton cigizett, sokszor még óra közben is. 1995-ben simán rágyújthatott egy tanár a teremben. Ő legalábbis biztosan. Sőt, ha valamelyikünket a szemünk előttünk boncolta volna fel élve, abban sem lett volna semmi furcsa. Mondjuk, ezt néhányszor meg is tette. Élveboncolás. Ez volt a kedvence.

Opálos, csontszínű szemüveget hordott, jó vastag üveggel, a szemei egészen aprók lettek a szódásüveg vastagságú lencse mögött. Kicsi, pocsolyaszínű bogarakká változtak, és egyfolytában hunyorítottak. A sok dioptria miatt nem lehetett tudni, téged néz-e. Olyan volt, mintha nem nézne sehova, mégis a hideg futkosott az ember hátán. De nem szúrt a tekintete. Inkább a szaga volt szúrós. Az a cigarettával összekevert kémiaraktár szag, kicsit kénes bukéval.

Szúrós szagú gáz – ezt az ő óráján tanultuk. Mindent, amit elképzeltem az ilyen vegyületekről, hozzá társítottam. Halálos, fejfájós, gyomorgörcsös fulladás. Ez volt Karóczkai, az általános iskolai kémiatanár.

Az egész osztály egyforma ütemben rettegett az óráin, mint a frissen elrakott kocsonya. A legmagasabb fiú, aki túl korán, már hetedikben megnyúlt, és egy nyár alatt két fejjel lett magasabb Karóczkainál, falfehérré változott, amikor szeptemberben kihívta felelni a tavalyi anyagból. Szúrópróba-szerűen, ismétlésként. Lehajtotta a fejét, egészen visszahúzta a nyakába, hogy ne tűnjön akkorának, mint amekkora valójában volt. Az osztály legmagasabb és legerősebb fiúja úgy állt a tábla előtt, hogy sápadtabb volt, mint a krétával kanyarított képlet, amit persze helytelenül írt föl.

– Ezt se tudod, hülyegyerek? Mit csináltál egész nyáron? Szégyen. Semmirekellő vagy, az is maradsz egész életedben.

A fiú nem szólalt meg. Összeszorította a száját, és egészen pici, vékony csík lett a helyén.

– Ülj le, egyes! De nullát adnék, ha lehetne.

Visszakullogott a helyére. Karóczkai meg diadalittas tekintettel megállt az asztala mögött, és mosolygott. A rövidre nyírt bajusza szélesebbre húzódott az orra alatt. A fogai szürkék voltak, és az egyik szemfogra fémkoronát húztak. Arra gondoltam, hogy legalább azt nem tudja összemocskolni a rengeteg cigivel. Pocsolyaszínű bogárszemeivel az arcokat pásztázta, majd elindult a sorok között a terem hátuljáig, és vissza. Egy árva hangot sem adott ki. A papucsa súrolta a linóleumot, a szaga pedig egyre közelebb jött, majd megint távolodott. Senki nem nézett rá. Senki nem mert ránézni. Mindenki meredt maga elé, gondosan előkészítve a füzetet és a tankönyvet.

A kezeink a padon, jól láthatóan, hogy még a gyanú se merüljön föl benne, hogy galacsint gyúrunk... vagy titkokat vésünk a padba. 

Háromszor tette meg ezt a távot. Majd hirtelen megállt, és ezt mondta:

– Te jössz – mutatott rá a kitűnő tanuló Anitára. 

Anita felállt:

– Tanár úr, kérem, ki kell mennem a mosdóba.

– Mit képzelsz, nem mehetsz ki! Most hívtalak ki felelni.

– Tanár úr, muszáj kimennem a mosdóba.

Mindenki megrémült, nem értettük, hogyan lehet ennyire hülye az Anita, hogy nem pisilt kémia előtt, hiszen tudhatná, hogy Karóczkai soha nem enged ki senkit, akkor sem, ha ott hal meg. Ezért minden lány csapatostul várakozott a sorára az órái előtt a lányvécénél, és jaj volt annak, aki nem került sorra. Biztos aznap Anitának nem volt ideje elmenni, vagy simán csak teljesen elment az esze, ilyeneket gondoltam magamban.

Felnézni persze senki se mert. 

Anita odament a táblához, és elkezdte írni a feladatot. Mindent tudott, minden egyes elem és képlet helyesen került fel. Karóczkai elismerően bólogatott. Visszaszólt, hogy így kell ezt, látjátok, ostoba birkák. Amíg bennünket gyalázott, Anita sírni kezdett, arccal a táblának, nekinyomta a homlokát, a hideg, zöld lapnak, krétás lett a homloka. És sírt. Egyre hangosabban. 

– Mit bőgsz? Most mondom, hogy ötös.

Anita megfordult. Még mindig folytak a könnyei, de már nem adott ki egy hangot se.

Akkor megláttuk. A nadrágján egy nagy, sötét színű folt terült el, és terjeszkedett a bokája felé.

Szentesi Éva

Képünk illusztráció. Forrás: Fortepan