–

Próbálok emlékezni, mikor történt. 

Szombat van, várlak a szobornál, felgyűröm az ingujjam, verejtékcsík gyűlik a könyökhajlatomban, csomó a torkomban, és egyszerre oldódik minden, mikor a karomhoz érsz azokkal a vékony, védtelen ujjakkal. Ölelsz, csacsogsz, szorítod a kezem, ahogy húzol a tér felé, és megnyugszom, hogy nincs baj, mi vagyunk még mindig, Vincent és Monalisa, csak álmodtam, csak a türelmetlenség gyűrte össze a gyomrom. Tízméterenként állsz meg hirtelen, visszarántasz azzal a lendülettel, a nyakamon érzem a szád, reszket minden kis vékony porcikád, nem engedsz el, és meglepődöm azon, hogy kellemetlenül érzem magam. Máskor sosem, máskor ülünk a földön a Corvinon, üvegből isszuk a bort, és közben mélyen megbánjuk, hogy csúful megsértjük vele Bock urat, aztán ígéretet teszünk, hogy kárpótoljuk ezért a sértésért. Vagy amikor a Kálvinon az öledben ülök, az öledben fekszem, és úgy jó épp, lábak tipegnek el mellettünk, és észre sem veszem, de most, itt, ezen a szombaton inkább csak tűröm ezt az egyszerű csókot is tízméterenként, megtűröm.

Nem a csókkal van a baj. A külvilággal. Már nem tudom kizárni. A pár napja benned lévő bizonytalanság bennem is bizonytalanságot szült.

Bámulom az arcod, hogy mennyire más lett, hogy észreveszem a kócos szemöldököd, és észreveszem, hogy nem veszem észre, amikor pontot teszel a mondat végére, nem is figyelek rád, ha visszakérdeznél, csak valami buta, vicces sztorival ütném el talán. Akkor a zsebedbe nyúlsz, és hanyagul dobod a székre ezt a mókás monalisás zoknit, és én örülök neki, a kezemre húzom, te meg csak nevetsz. Már nem velem, hanem rajtam. Épp hogy érezni a különbséget, de velőmig szúr, és közben látom a táncosokat a téren, egyikük arca a szemembe ég azokkal a nagy első fogakkal, a göndör hajjal, mintha valami bohócnak öltözött színészek próbálnák elvonni a figyelmem egy röhejes paródiával a mi tragédiánkról. Mondom, beleég az arca a szemembe, miközben rengeteg mást törölt a memóriám arról az estéről. 

A teraszon ülünk, bort kérek, vöröset, fogod a kezem, és bámulsz rám vigyorogva, zavarban vagy, és kibököd végül, már bánod, hogy nem néztél panziót, aztán amikor bólintok, hogy keress, kizársz mindent, és kutatsz a neten. A nőt sem veszed észre, furcsa az arca, zavartnak tűnik, ahogy közelít az asztalhoz, húzom beljebb a mobilom, és ő már nyúl is felé, de inkább a cigid kapja fel, gúnyosan néz rád, aztán fut, te pedig elkiáltod magad, hogy hééélo. Még most is hallom ezt a hangot, nem tudtam, hogy van ilyen erős hangod, büszkévé tesz, erősnek látlak, erős leszel a szememben azzal a vékony, törékeny testeddel, hozzáérek a kezedhez, egy pillanatra leveszed a mobilodról, és nem hallod, mert nem figyelsz rám, hogy mondom, szerettem ezt a „hééélót”, így aztán csak halkan mondom inkább magamnak, hogy ilyen apró mozzanatoknál szeretek beléd mindig kicsit jobban még aznap is, közben nem is sejtem, hogy pár óra múlva otthon, a teraszon ülve szorítom a telefonom a fülemre, és hallgatom, ahogy mondod, hogy „már nem szeretlek úgy, MonAmi, próbáltam, de nem megy”, én fel sem fogom, igyekszem nem meghallani, csak a szomszéd építkezésről hallom a kalapács  ütemes hangját, és már nem vagyok biztos benne, hogy valóban azt hallom-e, vagy a vér dobog a fülemben.

Valahol középen ülünk a Rombuszban, érzem, hogy mennél, és látom, hogy ma már nem kötnek le a szavaim, csak a csípőm és a lábam íve, de én valamiért akartam a színes asztalokat, azt a pohár vörösbort, ugyanúgy, mint hetekkel korábban, az elsőn, újra... még egyszer ott ülni.

Hívod a panziót, látom az arcodon a megkönnyebbülést, hogy van szoba, fizetsz gyorsan, és indulunk tovább

Éjjel van, tizenegy körül, járkálunk a külvárosi panelek között, látni akarok mindent, a házat, ahol élsz fent, a nyolcadikon, ahova nem mehetek, mert más alszik ott, de látom a kaput, és látni fogom mindig, mert ez az a kapu, ahova én soha nem léphetek be. És a házat sem látom többé, minden órában kényszeresen próbálok nem gondolni rá, és ha tudnám, törölném az egészet, ahányszor eszembe jut, tuszkolom vissza valahova mélyre, mert alig van éjfél, amikor kapkodom magamra a ruháim, menekülni akarok, nem akarlak látni, sem hallani, sem tudni, de látlak mégis, ahogy zavarban vagy, és nem is tudom már, ki bántott kit, csak menni akarok, és nem látni az arcodon, hogy bárhol lennél, csak ne ott, ne most. Amikor kiérünk az utcára, fáradtság ül rám, leülök a betonra, te jössz, én küldelek, de nem mész, így én rohanok el. Nem ismerem a környéket, futok céltalanul a házak között, hívsz, nem veszem fel, aztán felveszem, és hallom a hangom, ahogy ordít veled, te keresni próbálsz... vagy segíteni, de nem hagyom, nem kell tőled semmi. Taxit hívok, még utoljára beszélünk, és vége. 

A belvárosba megyek, csacsogok emberekkel, de nem múlik a gyomromból a csomó, hánynom kellene, ám visszatart még valami, csak taxit hívok, és hajnalban érek haza. Nincs meg a tárcám. Mindenem benne volt. Letiltom a bankkártyám, és a fáradtság maga alá gyűr, elalszom. 

Vasárnap van. Iszom a kávém, beszélünk, és hallom, ahogy mondod, hogy már nem szeretsz úgy, és hallom a kalapács vagy a vér ütemes dobolását, és elképzelem, ahogy pénteken még tervezel, foglalod a szállást, hiszen megyünk nyaralni, vasárnap reggel meg eszed a rántottád, és a második korty kávé közben eszedbe jut, hogy már nem szeretsz úgy. Ennyi.

Meghúzod azt a vonalat, odafirkantod gyöngybetűkkel a „vége” szót, és megszakad a vonal.

Még két napig nem fogadom el, aztán a harmadik napon dühöngve letiltalak, és belehalok. Azon gondolkodom, mihez kezdek a dolgokkal, amiket itt hagytál, a félárva terveket, a várost, ahova megyünk, a koncertet, a La Mer filmjét, meg az összes többit, és nem tudom, zsebre vágjam-e az egészet, vagy pasztellkék keretben tegyem e a falra, aztán kell pár óra, mire rájövök, hogy már megint attól várok vigaszt, aki miatt vigaszt várok és feladom. Feladom magunkat. Nincs Vincent és Mona Lisa.

Gyászolni kezdek, fekete vér kezd lüktetni bennem, a tervek, amikről listám van, ott ülnek csendben, és én megszánom őket, meg magamat is, és már akkor tudom, hogy pontról pontra végigcsinálom. A „veled-terveket”, nélküled, a monalisás zoknimban.

Bán Mona

Kiemelt kép: Wikipedia