Állok a zebránál a Szilágyi Erzsébet fasoron. Az autók iszonyat gyorsan száguldanak el néhány lépésnyire tőlem. Elképzelem, milyen volna kilépni az egyik elé: mennyire gyorsan halnék meg, és vajon éreznék-e valamit, ha azonnal beállna a halál állapota. Ha pedig elvéteném a lépést, és csak sérülnék, mennyire fájna. Nem félek a fájdalomtól. Nem félek a haláltól. Nem lépek le. Amikor ilyenek jutnak eszembe, akkor szar a fejemben lenni.

A lámpa zöldre vált, elindulok, magamban szidom az utca végén lévő sarki zöldségest, amiért szezon közepén ezerhatért árulja az epret. Néhány méter csak az iroda, mégis fájdalmas az út a hülye gondolatok miatt, amikre szeretnék nem gondolni, de ezt nem én döntöm el. Mire felérek, egy üzenet vár a Messengeren: Cintia képet küldött nekem ezzel a szöveggel: ezt láttad?

Próbálom megnyitni, de a vacakoló net miatt lassan tölti le a képet, pár másodperc eltelik, amíg a homályos pixelekből kirajzolódik egy ismerős alak, aki egy fehér ruhás nő mellett áll: Miklós az. Mellette a nő menyasszonyi ruhában egy széken áll, onnan néz lefelé, Miklóson szép öltöny, virág a mellén, mosolyognak, de van a mosolygásukban valami zavaró. Percekig bámulom a fotót, aztán bezárom a laptopomat, nem válaszolok Cintiának, mire ő küld három kérdőjelet, aztán ötöt, majd hív. Felveszem:

– Mi van?
– Nem válaszoltál, megnézted?
– Meg. Mit csináljak vele?

Semmit, nyilván semmit nem kell vele csinálnom. A nő húsz évvel fiatalabb Miklósnál, és kerekedik a hasa, de lehet, hogy nem csak ezért veszi el, lehet, hogy szereti is.

Miklós már öt éve is gyereket szeretett volna, amikor együtt éltünk, de én azt mondtam neki, hogy nem akarok még szülni, mert fiatal vagyok, és előbb dolgoznom kell, meg sikereket elérni, és nem csak azért, mert a házasság manapság nem életbiztosítás.

Anyám mindig azt tanította, hogy egy nő legyen képes egyedül is megállni a lábán, ne legyen ráutalva a férfira, és milyen igaza volt. Amikor terhes lettem tőle – a tabletta mellett –, az orvos csak annyit mondott, hogy a maga méhét az isten is a szülésre teremtette, ilyen szép és strapabíró szervet már rég nem látott, szüljön sokat, szüljön most, fiatalon, ne vetesse el. Miklós hetekig kérlelt, hogy tartsuk meg, én pedig egy pillanatra sem gondolkodtam el ezen a lehetőségen, mert egyszerűen nem bírtam elképzelni, hogy huszonkét évesen anya legyek. Azok a hetek megteltek nyomasztó párával, mintha július lett volna, és nem november, és közeledett Miklós születésnapja is, én meg még előtte túl akartam lenni az egészen.

Cintia szerint az arcom totál másmilyen volt az állapotomtól.

Végül nem mentem abortuszra. A gyerek elment magától, és én rettenetesen mérges voltam Miklósra, az orvosra, aki azt mondta, hogy mennyire gyönyörű a méhem, meg Cintiára is, aki azt hajtogatta, hogy ebben az áldott állapotban duplán szép vagyok. Aztán néhány hónap múlva szakítottunk. Tettünk pár erőtlen próbálkozást arra, hogy visszahozzunk valamit a szerelemünkből, amit valamikor egymás iránt éreztünk, de nem sikerült, és szerintem ő mélyen, legbelül haragudott rám a vetélés miatt, bár ezt sosem vallotta be nekem.

Most meg itt van ez a kép, rajta Miklós, a terhes menyasszonya, aki legalább húsz évvel fiatalabb, és mosolyognak, de zavaróan, nem megnyugtatóan, én meg gyűlölöm őket, de nem tudom, miért. Becsukom a telefont, aztán eltelik pár perc, berajzolom a biztonsági kód mintáját az érintőképernyőre, kinyitom a Messengert, rábökök a képre, megint lassan tölti be, a homályos pixelekből kirajzolódnak az arcok, bámulom őket, és bőgök, bár fogalmam sincs, hogy miért.

Arra gondolok, mennyire szerelmes voltam ebbe a férfiba, jobban, mint bárki másba eddigi életem során. Eszembe jut, hogyan udvarolt, milyen zenéket hallgattunk együtt, hogy énekelte a kedvenc közös dalunkat az autóban, amikor mentünk haza éjjelenként Szentendrére, hogy mindig hozott virágot, hogy őrülten romantikus volt, de egy állat az ágyban, és én azt mennyire bírtam.

Nem fér a fejembe, hogyan tudtuk elcseszni ennyire, és azt kérdezem magamtól, hogy vajon velem lenne-e most ezen az esküvői képen, ha akkor mégiscsak lett volna gyerek,

és egyáltalán a gyereken múlik-e bármi is, képes-e egy ilyen dolog összetapasztani két embert egy életre, mert a szerelem úgyis elmúlik, de a gyerek eléggé erős kötelék-e. Sosem hittem ebben. Ezt csak Miklós akarta, az nem az én életem lett volna.

Becsukom a gépem, lelépek az irodából. Elhaladok a zöldséges mellett, akit most nem szidok meg magamban, mert egyáltalán nem érdekel, mennyiért árulja az epret. Megállok a szokatlanul hosszú piros jelzés alatt a zebránál a Szilágyi Erzsébet fasor előtt, és elképzelem, milyen volna, ha kilépnék valamelyik iszonyúan gyorsan elszáguldó autó elé. Elképzelem, hogy szétszakad a testem millió darabra, és nem marad belőle semmi más, csak egy vörös tócsa, ami elpárolog a forró júliusban az aszfalton, és valakinek a lélegzete lesz belőlem.

Nem félek a fájdalomtól. Nem félek a haláltól. Nem lépek le.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/