–

A válasz egyértelmű, elég csak megnézni egy napját: nem stresszel, nem fáj a feje semmi miatt, mindig jelen tud lenni a pillanatban, semmi nem gátolja meg abban, hogy a lehető legjobban hasznosítsa a rendelkezésre álló energiáit. Hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan iskolába járhat, ahol szintén nem éri rossz fajta stressz, nincs büntetés, bántás; a szorongást egyelőre – és remélem, ez így marad még jó darabig – hírből sem ismeri. Neki is vannak nehézségek, feladatok az életében, ismeri a pillangókat a gyomrában, szokott izgulni, el tud rendesen fáradni, de „alapból” nem járja át a szorongás, semmilyen belső feszültség. Fizikai- és érzelmi biztonságban van, nem a „kell”-ek, a korlátozások jelölik ki az életét. Nőhet, mint a növények, biztonságban, de szabadon.

Figyelem.

Olyan egyszerű, olyan tiszta, ahogyan működik. Pont annyit eszik, annyit alszik, amennyire szüksége van. Pont ott- és akkor mond nemet és igent, ahol úgy érzi, most van itt az ideje. Én hol, mikor veszítettem el ezt a tudást?

Nekem miért sokkal bonyolultabb minden? Lehet, hogy valójában ennyire borzalmasan egyszerű a receptúra ahhoz, hogy jól legyek?

A szorongás kultúrája

Mióta Hollandiában élünk, kezdem jobban látni, hogy magyarként mennyire mélyen járja át a szorongás az életünket. Van ezekből, ami saját kvalitásainkkal kapcsolatos. „Jó vagyok így? Tetszem, elfogadsz? Jól csinálom? Jól döntöttem? Mit szól majd? Mit gondolnak rólam? Nem bántom meg? Nem nevet ki? Nem ciki?”

Mindig kívülről vágyjuk az útmutatást, az elismerést, a legitimációt. Nem vagyunk hozzászokva, hogy megbízzunk magunkban, hogy elismerjük saját érdemeinket. Más szorongásaink a potenciánkkal, a képességeinkkel kapcsolatosak. „Úgysem számít, hogy mit mondok! Kevés vagyok én ehhez!” Én a mai napig kapom még magam ilyen kérdéseken, dacára az életkoromnak és a tapasztalataimnak. Hiába, ez a csomag utazik velem a világ végére is.

Ez az attitűd az emberekbe- és az életbe vetett bizalom meglétével- vagy annak hiányával lehet összefüggésben. Hogy mit kínált a környezet, milyen minták, üzenetek kísértek az első gyermeki lépésektől. A tágabb kulturális csomag megértése nyilván mélyebb társadalomtörténeti elemzést igényelne, de épp Hollandiával összehasonlítva, ahol a történelem más kulturális attitűdökhöz vezetett – számomra kínál egy lehetséges (nyilván egyszerűsítő) választ. Nálunk a „véráztatta, zivataros” évszázadokon át nem tudott kialakulni az a fajta általános társadalmi biztonság, ami ahhoz kell, hogy az egzisztenciális szorongás ne hassa át az életünket. Ez jelen van társadalmi szinten, de éppúgy az egyének, családok életében is. Nem bízhatunk az államban; abban, hogy megkapjuk majd a nyugdíjunkat, hogy nem változik meg az oktatási rendszer, hogy a pénzünk, a házunk, a hitelünk, a megélhetésünk, és a gyerekeink megélhetése biztonságban van. Mindig a fejünk felett, egyéni hatáskörünkön kívül születtek a mi életünket érintő döntések. Ez ráadásul mindig élet-halál kérdése volt. Hányan szenvedtek börtönökben, táborokban, menekültek, rejtőztek egymást váltó rezsimek alatt? Sosem tudhatom, hogy nem kapok-e a véleményemért, vagy pusztán a létemért kirekesztést, megbélyegzést, megszégyenítést, üldöztetést.

Ha a véleményem, vagyis végeredményben önmagam felvállalása szankciókat vonhat maga után, az az alapvető szabadságom korlátozását jelenti.

Az egyéni felelősségvállalás nem jár pozitív ösztönzőkkel. Nemcsak a rendszerekben, de senki másban sem bízhatok. Hányunk családjából ismerősek a tételmondatok? „Senkire nem lehet számtani! Sose bízz senkiben, csak magadban!” De sajnos magunkban sem bízunk, ha az első lélegzettől alapvető kvalitásaink vannak megkérdőjelezve. Ez egy ördögi kör, generációról generációra gördül tovább. És mindig valaki más a hibás, más a felelős. A frusztráció a másik- vagy épp önmagunk büntetésében talál utat magának.

Évtizedek során ez az attitűd rögzült az iskolákban, a munkahelyeken, sőt a családok intim életében is. Ez viszont nemcsak traumákkal, sérülésekkel teli életeket eredményez,

de a szorongás maga – visszakanyarodva a gyerekek példájához – rengeteg energiát emészt fel.

Önzőség vagy mártíromság

Mondja a barátnőm: „te, ez az energia-duma elég kínos: minden mindfulness, jóga, spirituális kör ezt az energiaizét nyomja... hogy engedd be a pozitív energiát! Ez közhely, semmi értelme.” Ezt értem, és elfogadom. Nekem viszont egészen konkrét jelentések kapcsolódnak az energia kifejezéshez: mennyire vagyok fáradékony, vannak-e testi fájdalmaim, milyen az erőnlétem, kedvem, humorom, van-e libidóm, kíváncsiságom, nyitottságom, tettrekészségem. Egyszerűen szólva: jól vagyok-e? 

Bevándorlóknak szervezett önkormányzati holland nyelvórán az egyik téma, az energia. A páros beszélgetős feladathoz egy kérdéssort kapunk. „Te hogyan szervezed az életed, hogy minél jobban gazdálkodj az energiáddal?” A környezettudatos áram- és vízhasználat után ilyen kérdések következnek: „Mozogsz eleget? Vannak örömteli dolgok az életedben? Jókat eszel? Szoktál kacagni? Jók a társas kapcsolataid? Van kihez fordulnod, ha bajban vagy? Ha idegesítő a szomszédod, mit csinálsz, hogy ne mérgezze a napod?” Jól hallom? Ez aztán nagyon nem egy spirituális közeg, sokkal inkább egy protestáns szellemben fogant puritán nyelviskola. De nyilván nem véletlenül épp ezek a kérdések; pontosan tudják, hogy az otthon elhagyásával, egy új országba érkezéssel mely dolgok válnak hirtelen nagyon fontossá. Ahogy egy kliensem fogalmazta:

„Tudatosabb akarok lenni abban, hogy mely tárgyaim, tevékenységeim és emberi kapcsolataim azok, amelyek nem adnak, hanem csak elvesznek.”

És a hollandok a legkevésbé sem szeretetből teszik fel ezeket a kérdéseket, hanem azért, mert tisztában vannak vele, hogy a polgáraik jólléte, ha úgy tetszik, kiegyensúlyozott energiaháztartása is kell ahhoz, hogy zavartalanul működjön a társadalom. Hogy ne legyen halmozódó frusztráció, majd abból kinőve: erőszak.

Miközben ezt írom, azon gondolkodom, hogy nem túl banális igazságok-e ezek? Nyilván nem teszünk magunk ellenére dolgokat; szeretünk enni, jókat röhögni, szexelni, és nem fogunk ellenállni a kísértésnek, ha ezt meg is tehetjük. És mégis rengetegszer látom, hogy milyen könnyű erről a triviálisnak tűnő „hüvelykujj szabályról” elfeledkezni. A „kell-ek”, „muszájok” simán beelőznek, mert „nincs más, aki megcsinálja, én tudom a legjobban, hogyan kell, ha én nem csinálom, biztos nem lesz befizetve, felmosva, megfőzve, összepakolva.” Hopp, máris abban a szerepben találom magam, amit már a szüleimnél is gyűlöltem: önmagam a dolgok legvégére téve, mindent „feláldozva”, „majd én megcsinálom”, csak a többiek „örömét lesem”, végül hullafáradtan, a nap végén jól rázúdítom elkényeztett szeretteimre, hogy miattuk vagyok így kipurcanva. Így végül mindenki biztosan baromi szarul érzi magát. Abban nem bízom, hogy ők is meg tudják csinálni, inkább én akarom, de aztán persze ők vigyék el a balhét. „A gyerekeim kiszívták minden erőmet!”… „Anyám egy mártír!” Ismerős?

Köszönöm, jól vagyok

Azon gondolkodtam, hogy a szorongás és az energiakörök az én életemben hogyan működtek. Szerencsés természettel áldott meg a sors. Már amennyiben annak lehet tekinteni, hogy minden apró hülyeségnek tudok örülni, rengeteg mindenből tudok töltekezni. Ezt régebben sokan nem értették, viccesnek vagy idegesítőnek találták. Emlékszem, hogy csúfoltak, mert iskolába menet nem „rendesen”, hanem az eget, a fák tetejét bámulva közlekedtem. A mai napig sokan tartanak naivnak, furának a javíthatatlan pozitív hozzáállásom miatt. Erről nem tehetek, ez a természetem, de az biztos, hogy ez segített anno túlélni minden traumát, megnyomorítást sok éven át a gyerekkoromban.

Ha ezzel az „energiaháztartásos” szemlélettel tekintek az életemre, akkor azt látom, hogy a jó időből, madárcsicsergésből, természetből, ízekből, illatokból, illanó képekből begyűjtött jó impulzusok, az örömre való képességem arra volt elegendő, az adott elég erőt ahhoz, hogy a szeretet és elismerés, vagy egyszerűen csak a szülői elfogadás hiányát nagy erőfeszítéssel elkezdjem pótolni. Stébernek, jókislánynak lenni fáradságos, de hosszú éveken át mégis ez tűnt a legjobb elismerésforrásnak.

A mai fejemmel már látom, hogy egy ilyen energiagazdaság sosem lehet kifizetődő. Mintha egy lyukas hordóba hordanám a vizet. Folyton mások szeretetét, figyelmét, elismerését vágyni, abból akarni töltekezni… ez csak enyhíti, de nem oltja a szomjat.

Ez egy alapvetően nagyon törékeny, kiszolgáltatott állapot, és rengeteg bizonytalansággal, szorongással jár. Sosem tudhatom, hogy mi lesz a környezetem reakciója, mi a másik véleménye, hangulata, miközben ezen áll vagy bukik a belső egyensúlyom. Az én életemben ez nem vezetett fenntartható egyensúlyhoz. Még úgy sem, hogy ennyire pozitív beállítódású ember vagyok.

A „jó” egyensúlyhoz sok év után sikerült megérkeznem. Ahogy sok más beszámolóból olvasom, nálam is az önelfogadás, az önszeretet volt az egyik kulcs. Én is ezekhez jutottam el, testi tapasztalatokkal, az anyasággal, és az idő múlásával. És ahogy szabadultak fel bennem a túléléshez szükséges kifelé figyeléssel, a megfeleléssel való tudattalan bajlódásra fordított energiák, úgy váltak ezek minden másra fordítható, örömteli szabadságfokokká. Megszűnt a környezetemtől való kiszolgáltatottságom. Ahogy elmúltak a „lyukak” a testemben, egész lettem, tudtam már máshogy adni, máshogyan kifelé figyelni. Azóta sokkal hamarabb felismerem, ha valami nem jó nekem, ha valami elvesz, de nem ad semmit cserébe. Sokkal tudatosabban és határozottabban jelölöm ki a határaimat; ha valami leszív, elviszi az energiámat, „lefáraszt”, legyen az tevékenység, hely vagy társaság, onnan ellépek.

Ez azzal is jár, hogy más tempóban haladok, kissé régimódi és lassú vagyok. Kevesebb dologra tudok egyszerre figyelni, meg-megállok, hogy ránézzek az életemre. Jobban figyelek a testem jelzéseire, ha fáradt, ha fáj, megadom neki az időt, a figyelmet, törődést. Kevesebb emberi kapcsolatot tudok ápolni, de azokban is ezt a „jó” egyensúlyt, az adok-kapok arányát igyekszem megőrizni. És ez nem azt jelenti, hogy az én életem mentes lenne a fájdalmaktól, bánatoktól, nehézségektől... egyáltalán nem. De azokat is a maguk mélységében merhetem megélni, nem félve attól, hogyha visszatérek ebből a belső állapotból, addigra  elhagy a környezetem. Ez nem egy rózsaszín-, hanem (talán úgy mondanám) egy mentálisan egészségesebb állapot. Felvállalásokkal is jár: lesznek tárgyak, dolgok, tennivalók, emberi kapcsolatok, amiket le kell tennem, el kell engednem. Lehet, hogy megbántok ezzel másokat, vagy csalódást okozok valakinek. Meg kell tanulnom megbízni, abban, hogy a másik is meg tudja csinálni a dolgokat, épp olyan jól – még ha máshogy is –, mint én. De a szó szoros értelmében, annyival jobban érzem magam ilyenkor a bőrömben, van energiám dolgozni, tanulni, új dolgokba kezdeni, nyitni, merni élni. Tudom, ez jó iránytű.

És közben figyelem, ahogy a gyerekem csinálja. Egyszerűen, tisztán. Magától értetődően.

Mester Dóra

A kiemelt képen a szerző fia látható. Fotó: Bodó Márton