„Még így, fejjel lefelé is milyen szép a világ” – bungee jumping, tériszonnyal megspékelve

                                     –

Egy pillanatra lenézek a mélybe.

A fák olyan szorosan nőttek, hogy nem látom a völgy alját.

A cipőm orra pontosan a híd szélével van egy vonalban. A sárgával felfestett kis talpakat követve, segítséggel ugráltam a peremhez, mivel a lábaim bokánál össze vannak erősítve, a rugalmas kötelet ehhez rögzítették. Veszek egy mély lélegzetet, és várom az engedélyt az ugrásra.

Egy órával ezelőtt még Plettenberg Bay partján ültem, mögöttem, a sárgára festett házak oldalát aranyra szegélyezte a magasan járó dél-afrikai nap.

Belefúrtam a lábam a langyos homokba, és bámultam a tenger mögött meghúzódó csúcsos hegyeket. Az egyikre a felhők fehér sapkát húztak, olyan szorosan, hogy a szél sem volt képes megbontani a szélüket. Elüldögéltem volna még órák hosszat csendben hallgatva a hullámok moraját, de indulnom kellett, mert vártak rám a Bloukrans-folyó fölött átívelő hídon.

A Face Adrenalin által szervezett kötélugrás a Dél-afrikai Köztársaság egyik legvonzóbb látványossága. A cég majdnem húsz éve van a piacon, és a statisztikák szerint egyetlen baleset sem történt. Ráadásul csak a helyi közösségből alkalmazzák a munkatársaikat, a bevétel nagy részét pedig a környező, feketék által lakott települések fejlesztésére fordítják. Havonta átlagosan 2500-an keresik fel a Tsitsikamma Nemzeti Park területén lévő helyet, ami a maga 216 méterével a világ legmagasabb, és legszebb környezetben lévő, publikum által rendszeres bungee jumpingra használt hídja.

Mikor megérkezem, a fehér sziklák platformjára épített kávézóban üldögélve már négyen várnak az ugrásra. Bár igen erős tériszonyom van, vendéglátóimnak, akik az üzemeltetők jó barátai voltak, megígértem, hogy nem hagyom el az országot anélkül, hogy legalább a két szakadék közé épített hídon végig ne sétálnék. Persze aztán amikor az embert a szervezők végtelenül kedvesen fogadják, ráadásul ingyen felajánlják az egyébként borsos árú ugrást, lemérik a súlyát, hogy ki tudják számolni, milyen kötél is kell a biztonsághoz zuhanáshoz, ráaggatják a felszerelést, ellátják jó tanácsokkal, majd negyedmagával a híd alatt felépített, a katlanon átívelő, rácsozott folyosóra viszik, mit tehet? Akkor már biztosan tudom, hogy nem csak sétálni, de ugrani is fogok.

Rálépek a hídra, ekkor még nem történik semmi. Ám ahogy elhagyjuk a biztonságos domboldalt, és tudom, hogy már a szakadék felett sétálunk, a térdeim hirtelen az ellenségeimmé válnak, kocsonyásan remegősek lesznek, úgy érzem, rogyadoznak.

Reflex-szerűen megragadom a korlátot, mintha az bármiben is segíthetne. Kényszerítem magam, hogy csak az előttem sétáló tarkóját nézzem, győzködöm magam, hogy semmi bajom nem lehet, de az agyam rafináltabb nálam. Vad pillanatképek villannak fel, lelki szemeim előtt már látom, ahogy a rácsos padló, amin sétálok, hirtelen megnyílik alattam, a kárörvendő szakadékba zuhanok, és azt érzem, hogy a mélység kérlelhetetlenül szív maga felé. Görcsösen kapaszkodom, egy pillanatra meg kell állnom, de így még rosszabb, mert a testem arra akar kényszeríteni, hogy leguggoljak, kicsire húzódjak addig, míg valaki fel nem emel, és ki nem visz innen. A többiek mögöttem mindjárt beérnek, így nem tétovázhatok. Mélyeket lélegzem, balra fordítom a fejem, nézem a ritmikusan hullámzó égkék tengert, ez egy kicsit megnyugtat. Újra útnak indulok, erőlködve legyőzöm a tériszonyom, míg egy végtelennek tűnő kétperces séta után végre elérjük a híd alatt kiépített széles ugróplatformot. Mintha egy teraszon volnék, váratlanul minden félelmem elmúlik.

Hangosan dübörög az adrenalint pumpáló zene a fülembe. Az utánam ugrani készülők feszülten figyelik minden mozdulatomat.

Felemelem a fejem, látom a szemem előtt úszó völgyeket, az alattam hajszálnyinak tűnő folyót, és a hegyeket az oldalukba kapart fehér sziklákkal.

Mozdulatlanul állok, mintha a lábam gyökeret vert volna, de nem a magasság miatt.

Ez valami teljesen más, és én csak nézek-nézek, elképedve bámulom a messzeséget, és azt, ahogy kinyílik előttem a világ. A zöldre festett kúpokra áttetsző glóriát vetít a lemenő nap, fénye végigsiklik a fenyőkkel font lejtőn. A tisztások a messzi távolban integetnek, fürkészem az erdők végtelen fekete foltjait, a magas bércek komoly fenségét, a sziklák büszkeségét, mintha rám nevetnének, mintha mindegyik csak nekem súgna-búgna, édes szavakkal csábítana magához a nyugvó nappal fölékesített mélybe.

Minden elcsendesedik körülöttem, a természetből áradó meghitt békesség kúszik körém, már nem hallom az üvöltő zenét, csak a napsugarak zúgását, a folyó hintázást és a hegyek hívó szavát.

Valaki felkiált mellettem:

Egy-kettő-három-ugrááááááááááás!

Habozás nélkül rugaszkodom el a talajtól, és ölelő karokkal vetem magam a hegyek közé. Bár 100 km/órás sebességgel zuhanok, az agyam képtelen felfogni, mi történik, semmit nem látok, úgy érzem, mintha test nélkül egy fehér, puha vattába ugranék. Egy éles sikoly hallatszik a völgyben, végigfut a meredeken, átkúszik a fák és bokrok közt, hogy a sziklák ormai visszaverjék felém. Én sikoltok. Amikor az önkívületi állapotból magamhoz térek, és kinyitom a szemem, a lombos hegyoldal innen fentről egyre közelebbinek tűnik. A levegő váratlanul olyan erővel tolul a tüdőmbe, hogy először félek lélegezni, de aztán megszokom, és mélyet szippantok bele. Mintha egy időtlen térbe hullottam volna, képtelen vagyok felmérni, mióta zuhanok, arra eszmélek, hogy hangosan nevetek, a hajam az arcomba vág, a szám kiszáradt, és a sikoly maradványa kaparja a torkomat. Aztán váratlan húzást érzek a lábaim felől, a rám erősített kötél most lassan vissza, a felhők felé röpít, mintha egy jojó végére akasztottak volna, és valaki játékosan huzigálná a gumimadzagot.

Nevetve tartok az ég felé, és amikor elérem a horizontot, újra kitárom a karom, de a gravitáció megint magához vonz.

Még kétszer rugózom, ráérősen, lágyan, míg végül a kötél feladja a földdel a harcot, és teljesen átenged a lógásnak. Hirtelen mintha lejjebb csúsznék a bokámra erősített szerkezetben, de nem ijedek meg, csak a vér szállt a lábamból a fejembe, már érzem is ahogy tűzijátékot gyújt a halántékomon.

Még mindig mosolygok, és arra gondolok, hogy még így, fejjel lefelé is milyen szép a világ.

Aztán hangokat hallok. Valaki a rám szerelt beülőbe egy kampót akaszt, ügyes mozdulatokkal maga felé húz, átfordít, visszaindulunk a híd felé.

Nem nézek magam alá a mélybe, hisz nekem legyőzhetetlen tériszonyom van…

Balogh Boglárka

 

 A képek a szerző tulajdonában vannak

A szerzőtől ezt a cikket olvashatod még: 62 éve együtt – Marta és Sebastian története