–

Lángol az arcom. Nagyon fáj. A testem vagy a lelkem sajog jobban? Magam sem tudom… Eltorzult arccal tornyosul fölöttem. Süt a szeméből a gyűlölet, a téboly. Ismét. Sokadszor. Sziszegve szűri a szavakat. Nem tudom, mit vétettem. Nem tudom, mi a kérdés, mi a válasz. Csak egyet tudok. Muszáj csendben maradni. Nem ébredhetnek fel a gyerekek. Nem akarom őket terhelni. Ki kell, hogy aludják magukat. Reggel edzés, ötkor ébresztő. Annyit dolgoznak, pihenniük kell. Muszáj. Zakatol az agyam. Merre tudok menekülni? Vészjóslóan telepszik ránk az éjszaka csöndje. Csak a szívem dübörög. Készenlétben állok. Nem tudhatom, mikor jön a következő felvonás. Lüktet a halántékom, veri az ütemet: ME-NE-KÜLJ! Két bejárat van a házon, így terveztem. Mindig kell, hogy legyen egérút.

Nyugalmat erőszakolok magamra. Térülök-fordulok, igyekszem kitérni előle. Nem kezdhetek hirtelen futni, mert könnyen utolér. Meg kellene szereznem a kulcsát, hogy ne tudjon kizárni. Az most nem fog menni, pedig nem szeretném az éjszakát az utcán tölteni. Hegyezem a fülem, figyelem a hangokat. Szisszen a doboz, koccan a pohár. Csak a szokásos gyorsító kombó. Tömény meg sör, a legjobb párosítás, hogy üssön. Rágyújt a lakásban, a mosogató a hamutál. Tompulnak az érzékei. Talán most... Némán mozdulok, begyűjtöm a telefont, cipőt húzok, és a kulcs. Rámarkolok… és megcsörren… Felpattan, végigrobog a lakáson, elfojtott hangon fröcsögi utánam: TAKARODJ!!!

Futtában kapom a kabátom, és kivágódok az ajtón. A kapuig repülök, remeg a kezem, nem találok a zárba.  Végre kint vagyok. Ide már nem jön utánam. Megkapta, amit akart. Egy kis időre erősnek érezhette magát. Dermesztő a hideg, soká lesz még reggel. Nem mehetek messze, a gyerekek közelében kell maradnom. Hárman vannak, valamelyik tud szólni, ha a gyerekszobába is beszabadul. Szerencsére ritkán szokott. Ha ők biztonságban vannak, akkor nem hívok segítséget. Magam miatt nem. Erősebb a szégyenérzet...  Még szerencse, hogy csak nekem törleszt. Hogy mit, azt talán ő maga sem tudja. Valós – vagy vélt sérelmeit, kisebbrendűségi komplexusát. 

A környék fehérbe öltözött, mindent egyenletesen beterített a frissen hullott égi áldás. Üres az utca, nyomasztó a csend, a sötét ablakok monotóniáját egy-egy kósza fény töri meg. A fagyos szél zsigerekig hatol, miközben virtustáncra készteti a megfagyott hószemeket. Az égre nézve ostoroztatom magam. A feszültség enyhül, a csillogáson át biztatóan árasztja rám fényét a telihold. Jeges hópelyhek pattognak arcomon, az apró csípések enyhítik fájdalmam. Kismilliónyi tűszúrás az agyamig hatolva generálja az érzést: ELÉG VOLT!

Yukka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lolostock