–

1. Milyennek látod a mai fiatal felnőtteket?

Attól függ, milyen lábbal kelek fel. Ha bal lábbal, akkor azt látom, hogy nincs jövőképük, kilátástalannak tűnik a helyzetük, korlátozottak a lehetőségeik, és minél hamarabb menekülnének az országból. Ha pedig jobb lábbal, akkor azt, hogy rengeteg lehetőségük van tenni, elérni a céljaikat, megvalósítani önmagukat, és véghezvinni egy csomó olyan dolgot, ami előremutat. Könnyű helyzetben vagyok, mert gyerekekkel dolgozom, akik tele vannak tervekkel és álmokkal a felnőttkorukkal kapcsolatban. Ez pedig engem is motivál és hajt előre. 

2. Tényleg minden jobb volt akkor régen?

Szerencsére még nem tartok ott, hogy ezt kimondjam. Nem hinném, hogy össze lehet hasonlítani, mikor mi volt a jó vagy jobb... volt-e egyáltalán. Hisz nem mindegy, éppen hány éves az ember, vagy milyen politikai rendszer uralkodik. Minden kort meg kell érteni, haladni kell vele, és el kell fogadni a változást. Én például örülök, hogy a kukoricaföldet letaposva, fapuskákkal játszottunk gyerekkorunkban, de ma meg örülök annak, hogy egy okostelefonnal bárhonnan bármit el tudok intézni. 

3. Lennél-e ma pályakezdő?

Öt éve vagyok a pályán, ezért valahol még pályakezdő vagyok. Vannak nehézségei, de rengeteg előnye is. Hisz amikor az ember pályakezdő, akkor agilis, tele van lelkesedéssel, ötletekkel, ambíciókkal, de közben nyitott arra, hogy tanuljon azoktól, akik már többet tudnak az adott pályáról, és átadják a tapasztalataikat. Talán sokkal jobban menne minden, ha az emberek át tudnák menteni egész életükre a pályakezdő mentalitást. Hisz akkor nem fásulnának bele, nem kényelmesednének el abban, hogy ők már évtizedek óta ezt csinálják, és a kisujjukban van az egész.

4. Mi volt életed legnagyobb konfliktusa a szüleiddel?

Annyira nagy egetrengető konfliktusra nem emlékszem, de leginkább édesanyámmal vívtam nagy csatákat, hisz amellett, hogy nagyon szeretjük egymást, sok súrlódást okozott az, hogy mindketten hasonlóan határozottak és makacsok vagyunk. Egy nagy összeveszés jut eszembe, 15-16 éves lehettem, és nagyon nem tetszett, hogy anya megint meg szeretné nekem mondani, mit és hogyan kell tennem, hisz én már nagy vagyok. A vita hevében életemben először és utoljára rákiabáltam, majd berohantam a szobába. Anya teljesen kiakadva jött utánam a kiérdemelt pofont kiosztani, azonban menet közben belerúgott az ajtófélfába. Fájdalmában lekapta a papucsát és azzal kezdett el ütni, ami persze egy puha szivacsból volt. Én pedig annyira elkezdtem röhögni rajta, hogy elillant a helyzet komolysága. Mondjuk, azt sajnálom, hogy akkor anya eltörte a lábujját.

5. Mi volt az, amivel te lázadtál?

Mint minden kamasz: alkohollal, cigivel, visszapofázással, a tanulás hanyagolásával és az iskolából való lógással. Tizenöt évesen készíttettem el az első tetoválásomat, majd 16 éves koromra már három is volt rajtam, és egyiket sem bántam meg. Nem voltam egy mintadiák középiskolában: számtalan igazgatói intőt sikerült összeszedni egészen addig, amíg egy tárgyalásra került a sor, ahová úgy mentünk, hogy kirúgnak a barátaimmal együtt. Az volt a szerencsénk, hogy a sok balhé ellenére tehetségesnek számítottunk, és minden közösségi tevékenységben részt vettünk, így végül csak szigorított nevelőtestületi megrovót kaptunk. Viszont az én történetem abszolút alátámasztja a „rablóból lesz a legjobb pandúr” mondás igazát. Pláne most érzem azt, mennyire nem voltam jó diák, mióta gimis osztályfőnök vagyok. Ha ők is úgy viselkednének, mint én anno, akkor valószínűleg már idejekorán elkezdenék őszülni. De egyelőre kegyesek hozzám.

Kép: Sztanó Alma/WMN