–

Sokszor van az úgy az emberrel, hogy valami olyat hall, lát, tapasztal, amivel nem ért egyet, ami feldühíti, vagy amit egyenesen elítél, de ő nem szól, hanem inkább elfordítja a fejét, mint mindenki más, és maximum egy kis rossz érzés kerülgeti, az is csak a következő cuki cicás videóig, ami aztán feledteti vele a történteket. 

Hát, velem megesett, hogy nem fordítottam el a fejem...

Gyönyörű fővárosunk kevésbé gyönyörű pontján, a Blaha Lujza téren vártam a buszomat Buda felé. Aki tudja, az tudja, aki nem, annak viszont elárulom, itt a buszmegálló egy hatalmas ház aljában, félig fedett helyen van, így kiválóan felerősít minden hangot, emellett elég kicsi a hely, ezért gyakorlatilag folyton tömeg van. Mindkettő lényeges a teljes átélés érdekében.

Tehát: ott állok, és figyelem az embereket.

A mobiljukba bújt tömeget, utazókat, akik a biztonság kedvéért még a fülükbe is valami zenét dugnak, hogy teljesen kizárják magukat a külvilágból, a gizdagyurkákat, akik még az autók ablakaiban is csodás izmaikat csodálják, mamikák halálos táncát a buszmegálló elején, hogy melyiküknek sikerül elsőként felszállni, anyákat, akik gyerekük iskolatáskáját igazgatják, és nyaggatják őket, hogy ne így álljanak, ne ezt csinálják és legfőképpen ne ilyen hangosan.

És ekkor megpillantok egy fiatal vak srácot, (vagy legalábbis gyengén látót) aki nem a buszmegálló elejénél, hanem jóval hátrébb áll, látszólag talán kissé bizonytalanul, fogja maga előtt a fehér botját, és fekete szemüvegén csak úgy szikrázik a napsütés. Nem szól senkihez, hozzá sem szól senki.

Végignéztem ismét a tömegen, és csak szörnyülködtem. Senkinek sem jut eszébe megkérdezni, hogy segíthet-e? Senkiben nincs annyi, hogy odaszóljon, „hé, haver, melyik buszt várod”? Ő sem szólt senkihez, csak állt némán.

Ekkor azt mondtam magamnak: elég! Elég abból, hogy elfordítjuk a fejünket! Elég abból, hogy mindenki mástól várja a megoldást!

Majd én jól megmutatom ennek a sok bunkónak, hogy semmiből sem áll megkérdezni: segíthetünk-e, nem esik le a kezemről a gyűrű, ha elkísérem a busz elejéhez, vagy szólok, ha az ő busza érkezik.

Odaléptem hát hozzá, saját nagyságomtól eltelve, és jóóóóóóóó hangosan, hogy mindenki jóóóóóóól hallja, feltettem a kérdést:

– Tudok valamiben segíteni?

Ekkor a srác feltolta a napszemüvegét, átvette a felmosórudat a másik kezébe, és csak annyi mondott:

– Tessék?

Természetesen, ahogyan azt szerettem volna, mindenki hallotta, és mindenki látta a teljes megsemmisülésem. Igen, ő egy napszemüveges srác volt... egy felmosórúddal. 

Azonnal felpattantam az első érkező buszra (ami persze nem az volt, amire vártam), csak azért, hogy szabaduljak a helyzetből, ami élve eltemetett... Megkapaszkodtam a buszon, és az arcomat a karomba temettem, leplezve vérvörös fejemet. Vörös volt, mert égett a szégyentől, és persze a fojtogató röhögéstől is. Az elrobogó buszról még láttam, ahogy a tömeg fele röhög, és a srác mosolyát is megjegyeztem, sosem felejtem el.

Egy életre megtanultam, hogy nem kekeckedem többé. Ha segítek, csendben teszem. Mert ha kérkedem vele, vagy nevelni akarok másokat, csak én kerülök bajba.

De a sok mosolyért megérte. És azért is, hogy egy jóízűt tudtam nevetni a saját kivagyiságomon.

Persze csak így... utólag.

Jármer Kata

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/AstroStar