Felvenni vagy nem felvenni, ez itt a kérdés – stoppal Budapesten
Sokszor stoppolok. Nem meglepő, mifelénk ez igen elterjedt, hála a tömegközlekedésnek. Ritkán jár a HÉV, ami ráadásul mindig az ember orra előtt megy el – ez utóbbit nem fogom a BKV-ra. A menetrend folyamatosan változik, mire bemagolom az időpontokat, borul az egész. Az ember kiáll a zöldséges elé, aztán vagy szerencséje van, vagy nincs. Nekem leginkább van, megsajnálnak, fel akarnak szedni, vagy csak jó fejek, nosztalgiáznak, megértik, milyen rossz állni az út szélén. Kis magyar útszéli körkép – Zimre Zsuzsa írása.
–
Miközben várakozom, figyelem az elhaladó vezetők arcát. Sokfélék. Azt is figyelem, melyik ruhámban vagyok legjobban „eladható”. Ha ünneplősben tolom, akkor meglepő módon ritkábban állnak meg, a magassarkú kifejezetten kontra-produktív. A sportossal nincs bajuk; a nagy táska viszont nem jön be. Minél átlagosabb, annál jobban megtekinthető az ideális alany.
Kik azok, akik sosem vesznek fel?
Vannak a rohanósok. Rágyorsítanak, miközben elmennek mellettem, rám se néznek, markolják a kormányt, úgy csinálnak, mintha engem is a közútkezelő rakott volna oda, és nem ember lennék. Sietnek, nincs kedvük megállni.
Vannak a nők. Na, ők néhány kivételtől eltekintve sosem állnak meg. Veszélyes? Megtámadja őket az őrült nő a göndör hajával?! Annyi rémtörténet van; bár a statisztikák alapján egyáltalán nem jellemző a stopposok által elkövetett erőszak, vagyon elleni bűncselekmény. A nők ennek ellenére félnek. Ők azok, akik kerülnek egyet az úton, nehogy eléjük ugorjon a stoppos, megállásra kényszerítve őket.
Vannak a menő autósok. Audik, dzsipek, szépek és nagyok. Akik benne ülnek, nem mindig nagyok és nem mindig szépek. Ők sem állnak meg, hátha összepiszkolom az autót, zavarom a telefonálást, meg amúgy is csak a gond van az ilyenekkel. És akkor ott vannak még a kényszerű beszélgetések, ami mindenkinek kínos – és kinek van kedve egy idegennel csevegni?
A kisgyerekes anyák. Külön kasztot alkotnak, eltérően az idősebb hölgyektől, vagy a maximum kétéves autóban ülő golddigerektől. Akár van gyerek a hátsó ülésen, akár nincs, akár csilivili női autóban ülnek, akár egy lepukkant öregben, egyszerűen semmi esély bejutni a kocsijukba. Nem tudom, mitől tartanak, általában nők ritkán bántalmaznak ismeretlen kis- és nagyobb gyerekeket, bár nyilván volt már rá példa a történelemben. De talán csak arról van szó, hogy kimegy a meleg, ha kinyitják az ajtót.
A céges teherautót vezetők. Ők minden valószínűség szerint szívesen felvennének, de általában tele vannak munkásokkal. A felcímkézett Iveco-padján ülnek összepréselve, itt nem jut már hely senkinek. Bár azt hiszem, örülnének nekem.
És akik felvesznek
Természetesen mind jó arcok, hiszen felvesznek. 99,9 százalékuk férfi, nagy százalékuk családos – legalábbis az autóban található csetreszek és gyerekülések számából ítélve. Vannak köztük tehetősek, hippik, celebek, kockázatitőke-kezelők (ebből kettő is volt már), IT-szakemberek, eladók, autószerelők és papok. Na jó, utóbbiból csak egy volt. Vannak, akik udvarolni kezdenek, be akarnak jelölni a Facebookon, felajánlják, hogy elvisznek a munkahelyemig, érdekes történeteket mesélnek az életükről. Volt olyan is, aki egész úton telefonált, más meg énekelt.
Akadt, akitől kicsit tartottam, nagy fekete Audija volt, kopasz, kigyúrt, aranylánccal, hogy minden sztereotípiának megfeleljen. Azt gondoltam, biztos nem rám vágyik – pláne reggel nyolckor –, hogy berángasson a susnyásba; vannak plasztikcicák, akik ideálisabbak számára. Róla kiderült, hogy toyboya van toygirl helyett, büszkén mutogatta a kigyúrt testű félistent, majd kicsit panaszkodott rá, mert ezek a toyboyok olyan megbízhatatlanok. Roppant szórakoztató történeteket mesélt a hazai meleg szcénáról, és jó fejségből elvitt a munkahelyemig. Volt, aki olyan lelkesen mesélt az építkezésről, amit vezet, hogy majdnem odavitt megmutatni az alapozást, és csak sokadik kérésemre sorolt ki a külső sávba, bár kétségkívül izgalmas lehet egy ipari ingatlan alapozását bámulni. És hogy ne legyek igazságtalan, voltak nők is, igaz, roppant kis egyedszámban, akik örömmel álltak meg.
Egy apáca és egyben mentálhigiénikus arról mesélt, milyen segítséget tud nyújtani a kórházban fekvő súlyos betegeknek, egy idős házaspár pedig azért vett fel, mert féltettek, és többször elmondták, hogy ne stoppoljak, mert veszélyes. Volt, aki simán otthagyott a kocsiban a táskájával, amíg beszaladt valamit leadni, fel sem merült benne, hogy kocsistul léphetnék le. Nem is léptem. Hálás vagyok mindegyiküknek.
Ezért ha látnak egy vörös, göndör nőt a zöldséges előtt stoppolni, álljanak meg neki. Ígérem, senkit nem fogok bántani.
Zimre Zsuzsa
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/m-gucci