–

Mujahid Zolit 13 évvel ezelőtt láttam először, ugyanakkor, amikor a nagyközönség is. Egy saját szerzeményt énekelt (a Mondd, mennyit ér? című dalt), utána csak annyit kérdeztem: Úristen, ő meg kicsoda? Aztán eltelt majdnem tíz év, és személyesen is megismerkedtünk. Persze nem véletlenül, mert nincsenek véletlenek. Úgy borultunk egymás nyakába, mint két régi jó barát. Azonnal megvolt a közös nevező, sőt egy kicsit mintha tükörbe is néztünk volna. Sokszor mutatott fájdalmas képet ez a tükör, de a legtöbbször megnevettetett és megerősített. Az útjaink mára elválaszthatatlanok lettek egymástól, a barátságunk pedig örök. Zoli szombaton ismét indul A Dal című műsorban, ennek kapcsán beszélgettünk, mint két barát, közben pedig a kedvencünket főztük, és ő mesélt a kicsit sem hétköznapi gyerekkoráról... meg az eddigi életéről. 

Szentesi Éva: Megint a kedvencemet csináljuk, a biryanit, hogy tudtad te ezt velem megszerettetni? És mit jelent számodra ez az étel?

Mujahid Zoli: Na, ez nem véletlen, minthogy az sem, hogy mi barátok lettünk, hisz ugyanolyan hedonisták vagyunk mindketten. Amióta az eszemet tudom, azóta eszem ezt. Mondjuk, odakint nem pont ilyen. Nagy kondérban csinálják, napokig készül, itthon olyat soha nem kapsz. Helyi friss csirkéből készítik, a fűszerek is teljesen mások, az egész egy valódi csoda.

Sz. É.: De ugyanennyire csípős?

M. Z.: Pakisztánban hozzá vannak szokva a gyerekek ezekhez az erős, fűszeres ízekhez, hiszen már az anyatejjel is ezt szívjuk magunkba. Lehet, hogy az első két alkalommal sírsz, de utána megeszed, főleg azért, mert nincs más. Persze kaphatsz mást, de az is csípős. Édesapám klasszikus pakisztáni családból származott, ők a helyi kultúrát és a vallást is gyakorolták. Apám viszont egy európai nőt vett el, ami nagyon nem volt szokványos akkoriban. Liberális ember volt, akit nem érdekelt se a vallás, se a helyi szokások, de ennek nem örült a rokonság. Ő volt az elsőszülött, így elvárták tőle, hogy tovább vigye a tradíciókat. Egy angol lapnál dolgozott újságíróként a hetvenes évek elején, édesanyámmal pedig az egyetemen ismerkedett meg Magyarországon. Aztán anyut elvitte magával Karachiba (Zoli szülőhelye, Pakisztán legnépesebb városa, az Indiai-óceánnál - Sz. É.).

Sz. É.: Hogy kell elképzelni azt a világot, ahonnan jössz? Hiszen ez nagyon meghatározza a mai lényedet, az egész attitűdödet.

M. Z.: Ez igaz, bár nem könnyű emlékezni rá, hiszen nagyon nehéz volt, amikor Magyarországra költöztünk. Mi odakint pakisztániak voltunk – bár hivatalosan magyar állampolgárok –, polgári körülmények között. Nem beszéltünk magyarul, csak angolul meg urduul. Mondhatom, hogy nagyon jó gyerekkorunk volt. Stabil háttérrel rendelkeztünk, de aztán a szüleimnek elváltak az útjai, amikor én 11 éves voltam. Ráadásul anyunak rettenetes honvágya volt, egyébként is haza akart költözni. Mi pedig egy pillanat alatt belecsöppentünk egy teljesen más miliőbe.

Gondolj csak bele, nem beszéltük a nyelvet, egészen más volt az éghajlat, hirtelen szegények lettünk, nem ért semmit a pénzünk, és ami a legrosszabb: apu nem jött velünk. Olyan volt akkor nekünk Magyarország, mint egy új világ, hiszen itthon a rendszerváltás utáni időszak tombolt.

Ráadásul mi rengeteg dolgot ismertünk kint, ami akkor még itthon nem létezett. Édesapám utánunk akart jönni három év múlva, mert nagyon hiányoztunk neki, de az utazás előtt meghalt szívinfarktusban. Aztán még évekig nyomorogtunk, volt olyan, hogy tíz négyzetméteren éltünk öten, közben édesanyám rákos lett, amit eleinte titkolt előttünk, egy barátnője vigyázott ránk néha. Kicsik voltunk, nem is értettünk semmit. De anyukám kemény asszony, túlél mindent, ismered. Ő is érdemelne egy kaktuszt. (Zolikától kaktuszt kaptam a szülinapomra, mert szerinte ahhoz hasonlítok a szívósságom miatt. - Sz. É.)

Sz. É.: Tehát idejöttetek egy számotokra vadidegen országba, ahol hideg van, szokatlan a kaja, nem beszélitek a nyelvet, ráadásul apukátok sincs itt, és a mama beteg lesz…

M. Z.: Igen, és egyből bedugott minket egy magyar iskolába, úgyhogy nem volt más választásunk, gyorsan megtanultunk magyarul. Engem mimondják-nak csúfoltak, mert csak ennyit tudtam magyarul kérdezni, hogy „mi mondják?”. Fogalmam sem volt a nyelvről. Amikor meghalt apám, én is meg akartam halni. Nagyon vártam, hogy jöjjön, megint együtt legyünk, és ne nyomorogjunk. De nem jött többé, én pedig kifeküdtem az útra.

Azt kérdeztem Istentől, miért kaptuk mi ezt? A mai napig nagyon hiányzik, sokat gondolok rá.

Sz. É.: A zene eközben hol volt? Mikor fedezted fel magadnak?

M. Z.: Ó, hát én már rég pakisztáni sztár lennék (nevet)! Gyerekkorom óta zenélek, énekelek. Kértem anyutól, hogy írasson be egy zenei általánosba, hiszen én már kicsi koromban tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni, annak ellenére, hogy nem származom zenészcsaládból. Anyám kiskoromban el is vitt orvoshoz, mert folyamatosan rángattam a fejem. Azt hitték, nem vagyok normális. Aztán kiderült, hogy ennyire fejlett a ritmusérzékem. Majd hároméves koromtól járt egy mester hozzám, hogy tanítson. De amikor hazajöttünk, akkor még nem volt szó éneklésről, csak zongorázni tanultam. Aztán az iskolai kórusban figyeltek fel rá, hogy milyen tiszta a hangom. Akkor kértek fel a suli színjátszókörében egy szerepre, konkrétan Jézuséra. Most képzeld el, a kis pakisztáni gyerek Jézus bőrében. Én innentől számítom a zenei karrieremet.

Sz. É.: Mennyire készültél tudatosan arra, hogy ismert legyél ezen a pályán? Előfordult, hogy valami eltávolított erről az útról?

M. Z.: Voltak ebben a történetben mély hullámvölgyek. Egy régi tanárnőm, aki akkor negyven körül lehetett, máshogyan viselkedett velem, mint a többiekkel. Egyszer a tavaszi szünetben a lakására hívatott annak ürügyén, hogy segít egy országos pályázatra felkészülni. Nem sejtettem semmit. Tinédzser voltam. Felmentem hozzá – nem mintha ez egy megszokott dolog lett volna –, de csak akkor lett furcsa az egész helyzet, amikor beléptem, és megláttam, hogy gyertyák égnek mindenhol. Romantikus zene szólt. Leültetett, de nem vett elő semmilyen pályázatot, csak a gyerekkori képeit, és elkezdte mutogatni, hogy ő tizenöt évesen hogy nézett ki. Aztán mondta, hogy szeretne velem táncolni. Én persze nem értettem semmit. Nagyon kellemetlen volt, és próbáltam elmenekülni. De ő nem jött zavarba. Azt mondta, hogy teljesen megbabonáztam, nem tud mit csinálni, nem akar nélkülem élni. Ki akartam rohanni, de zárva volt az ajtó. Közölte, csak akkor enged ki, ha megcsókolom. Megcsókolt, majd kiengedett. Én pedig nem jártam többet az óráira, a folyosókon meg bujkáltam. Utána kiléptem a színtársulatból. Szabályosan rosszul voltam az egésztől.

Sz. É.: Ezután mi történt? Hogy jutottál el az első tehetségkutató show-ig? Hiszen a zenétől nem fordultál el...

M. Z.: A mindennapjaimat a zene töltötte ki. Tanultam, konziba jártam, zongoráztam, énekeltem, zenét szereztem, dalokat írtam. Pély Barna első tanítványai között voltam a Jazz konzervatóriumban. Egyébként Barna hívott fel, hogy jelentkezzek a műsorba. Nekem meg fontosabb volt az egyetem, ahova negyedszerre vettek csak fel, mert nagyon nehéz volt már akkor is bekerülni. Rengetegszer felhívtak a Megasztárból, mire az első meghallgatásra igent mondtam. Aztán megnyertem a budapesti fordulót. Az a legnehezebb, mert azon voltak a legtöbben. Akkoriban még körzeti szinten voltak az előválogatók.

Bennünket senki nem készített fel arra, mi történik egy ilyen műsor alatt és után. Valószínűleg ők sem tudták.

A sorozatosan megjelenő címlapok, hogy a lányok leszakítják rólad a ruhát egy koncerten, hogy ülsz a metróban, és valaki szemben épp rólad olvas egy cikket... Igazi popsztárok voltunk. Persze rövid ideig tartott, de arra a rövid időre azok lettünk. Jó időszak volt, mert jó volt a műsor, erős volt a mezőnyünk, jól énekeltünk. És akkor még nem pocskondiáztak az emberek, akkor még nem volt divat kommentelgetni, nem voltunk fent a Facebookon, szimplán csak szerettek minket, és ez jó érzés volt.

Sz. É.: Aztán ledobtak a földre?

M. Z.: Nekem azért közben megjelent a lemezem, rengeteg fellépésem volt utána még körülbelül két évig. Majd összerúgtam a port a menedzsmentemmel, és 2006-ban elindult egy mélyrepülés. Ki voltam fordulva önmagamból, 2009-ben pedig teljesen mélyre kerültem. Közben megkaptam a diplomámat, de csak csapongtam, menedzserről-menedzserre, egyik sem volt az igazi. Közben fogalmam sem volt arról, ki vagyok én valójában. Megpróbáltam az angol X-faktort, de nem sikerült. Teljesen csüggedten beültem egy kávézóba, ahol – mint később kiderült – a pincér magyar volt. Megismert, szóba elegyedtünk. Felajánlotta, hogy segít, ha kiköltözöm. Teljesen egyedül éltem kint egy évig.

Volt olyan, hogy valaki megismert az utcán, és bőgtem. Nem azért, mert megismert, hanem, mert végre szólt hozzám valaki. Nagyon magányos voltam.

Ekkor kezdtem megismerni magam igazán, és rájöttem, hogy mindenért hálásnak kell lenni. Rengeteg helyre beadtam a jelentkezésem, de sehol nem kellettem. Közben színházi jegyszedőként dolgoztam.

Sz. É.: Tagadhatatlan, hogy valódi tudás és zenei előképzettség van mögötted, ami a mostani tehetségkutatókat elnézve nagyon ritka. Ezt senki nem veheti el tőled. 

M. Z.: Nem kötelességből csináltam, a tanulást sem, hanem azért, mert ez a szenvedélyem. Londonban pedig sokkal jobban megismertem magam, tudtam, kik az igazi barátaim, hogy mit akarok, és hogyan kell továbbmenni. Megismerkedtem egy amerikai producerrel, aki az elkövetkező években egyengette az utam. Vele Londonban találkoztam, ahol meghallott énekelni, és beleszeretett a hangomba. Évekig dolgoztunk együtt.

Sz. É.: Hogyan kísértek végig ezen az úton a családod és a testvéreid?

M. Z.: Anyám rettentő büszke volt. A tesóimmal viszont csak mostanában kezdtem igazán jóban lenni. Én mindig hangosabb voltam, szabadelvűbb, igazi önjáró típus, teljesen más, mint ők. Magamnak kerestem meg a zsebpénzem is, ezért kezdtem el már kiskoromban zenét tanítani. A tesóim is büszkék voltak, de nem támogattak igazán.

Sz. É.: A két évvel ezelőtti  A Dal versenyben a döntőig jutottál, egész pontosan a top 4-be is bekerültél, ráadásul azzal a dallal, amit nekem írtál.

M. Z.: Ez így volt. Azért a mi barátságunk is legendás, hiába tart jóval kevesebb ideje, mint például a Verussal (Tóth Vera énekesnő - a szerk.) Mi azonnal barátok lettünk. Sok mindent átéltünk együtt. Amikor kiderült, hogy beteg vagy, és nem voltál hajlandó elfogadni a diagnózist, bulit szerveztél. Ünnepeltünk, mintha mi sem történt volna. Aztán iszonyúan beteg lettél. Soha nem felejtem el, amikor toltalak a bevásárlóközpontban a kerekesszékben, és úgy irányítottál negyven kilósan, mintha nem is volnál halálos beteg. A Beside you is ezért született. De annak a dalnak a megírása nem volt tudatos, csak elkezdtem írni, és aztán Johnny K. Palmer (a dal szövegírója) szólt, hogy „Te, Zoli, figyelj, ez a dal erről szól", mármint rólunk, a mi kapcsolatunkról. Szerintem, ha tudatos lett volna ez az egész, akkor nem is lenne hiteles. Az is nagyon sokat segített, hogy ott voltál a döntőn, pedig az volt a legrosszabb periódusod, mégis össze tudtad szedni magad, és ott ültél három órán keresztül. Bírtad. A fene se tudja, honnan volt hozzá erőd. Mondom, kaktusz vagy. Igazából a mostani dalom, az On my own is ugyanígy született. Végre ledobtam magadról a sok „mű vacakot”.

Sz. É.: Milyennek szereted látni magad?

M. Z.: Szenvedélyes, érzékeny és vicces férfi vagyok (nevet), aki már nem játszik szerepet. Sokáig volt megfelelési kényszerem, a maximalizmusom is legendás, meg tudod, csonka családban nőttem fel, aztán mégsem én éneklem a Ding-Dongot. (Nevet. Mit nevet, nevetünk.) De viccet félretéve, most magamról írtam a dalt, benne van az életem.

Sz. É.: Egy kicsit rosszul is esik, hogy nem megint rólam szól a dal.

M. Z.: Na, persze. De komolyan, az a sok vívódás, küzdelem, ami eddig történt, mind benne van ebben a dalban. Ez a dal az életemről szól. Ha te nem teszed arrébb a poharat, akkor az magától nem fog arrébb menni. Hacsak nem te vagy Danny Blue vagy David Copperfiled (Megint hahota). Az On my own-nak (ezen a linken az akusztik verziót hallgathatjátok meg, érdemes) három mottója van: akaraterő, kitartás, és az önmagamba vetett hit. Ezek nélkül nem lehet. Ezek nélkül te sem gyógyultál volna meg. Tisztában vagyok vele, hogy értem már el sikereket, de még nem teljesült be az én sorsom. Még sokkal több van bennem ennél. A felvételen pedig én magam zongorázom, és az élő hangszerek megszólalása, a szimfonikus hangzás tudják csak igazán kifejezésre juttatni ennek az egésznek a mélységét.

De továbbra sem arra vágyom, hogy sztár legyek. Sokkal inkább arra, hogy szeressenek.

Szeretném a szombati fordulón is sallangmentesen elénekelni ezt a dalt, egyszerűen és kristálytisztán.

Sz. É.: Szurkolunk majd neked, a WMN-nel együtt.

M. Z.: A Beside you-nál amúgy akkor tudtam könnyezni legelőször, amikor a WMN-esten voltunk. Az egész közönség nagyon meghatódott, és ez rám is erősen hatott . Ezért érdemes csinálni ezt, és ettől annyira varázslatos az előadói szakma.

Sz. É.: Mi egyébként hiába vagyunk benne a dalban, sokszor nem is érezzük, mekkora ereje van. Erről a könyvemben is írok, ha elolvastad volna, akkor tudnád.

M. Z.: Esküszöm, ez az újévi fogadalmam, hogy elolvasom. Csak ez az egy, semmi más. Hiszen már új ember vagyok.

Képek: Csiszér Goti - Goti Photography/WMN