–

Előre tudom, hogy nem leszek népszerű, de megnéztem a Kaliforniai álom című filmet – amiről már itt, az oldalon is írtunk –, és csak egyvalamire tudtam gondolni: are you fucking kiddin’ me?! Na, jó, vagyis még valamire: hogy vajon Ryan Gosling miért vállalta el ezt a szerepet, amikor egyértelműen küszködik benne? És miért kapta meg érte a Golden Globe-ot, és fogja nagy valószínűséggel az Oscart is? Ó, hát persze, a szokásos recept: elég csak kilépni a komfortzónából, és hullanak a díjak, mint a záporeső.

Egy kicsit fel, egy kicsit le

Szóval bocsánat mindenkitől, aki szerette a filmet, nem is ekézem tovább. (Bár egy dolgot még hadd jegyezzek meg: ha már Damien Chazelle rendező szembeállítja a magasztos klasszikus jazzt a megvetendőnek kikiáltott újhullámossal, miért a zseniális John Legendre osztja a „pénzkeresős” zenekar fejének szerepét? Így kicsit nehéz elhinnem, hogy Gosling karakterének kész gyötrelem vele dolgozni.)

Csak tényleg nagyon zavar, hogy ezt a filmet három dologgal harangozták be: 1. Ryan és Emma Stone énekel benne, 2. táncolnak is, 3. Ryan megtanult zongorázni a szerep miatt. Halleluja, díjeső!

Csupán egy gond van: hogy a három oknak vajmi kevés köze van a színészek alakításához. Ha már olyan pillanatot kell kiemelnem a filmből, ami az alakításról szól, Emma szólóját mondanám, amin egyáltalán nem azért pityeredtem el, mert jó volt a dal, hanem, mert jó volt a színész. Félreértés ne essék: őszintén csodálom Ryan Goslingot a zongoratanulás miatt, de Sebastian karaktere ettől kicsit sem lett átütőbb a számomra, ahogy attól a – kis túlzással – két tánclépéstől és háromsornyi daltól sem, amit még hozzátett. Azt is szeretném kijelenteni, hogy amúgy nagyon szeretem őt, jól emlékszem az igazán erős alakításaira (Fél Nelson, Drive, helló!), de ha Oscart fog kapni ezért a filmért, akkor valószínűleg a DiCaprio-effektusnak esik majd áldozatul, legalábbis az én szememben. Ide kérem azokat a nyilakat!

Bosszant ugyanis, hogy az amerikai filmszakma – és sokszor a közönség is – azonos értékűnek ismer el egy fantasztikus színészi alakítást egy fantasztikus emberi teljesítménnyel (lásd: zongoratanulás), amikor díjakról van szó. Igen, mi is hibásak vagyunk, mert ugyan ki ne ámult volna el, amikor Matthew McConaughey csonttá fogyott a Mielőtt meghaltam főszerepe miatt, vagy ki ne adózott volna elismeréssel Renée Zellwegernek Bridget Jones plusz húsz kilója miatt? De nemcsak a hízás és fogyás, hanem bármilyen látványos változás lázba hozza a közönséget, gondoljunk csak arra, amikor Nicole Kidmanből csúfságot csináltak az Órák miatt, Demi Moore vagy Natalie Portman tüsire borotvált fejére, vagy azokra a férfiszínészekre, akik izomkolosszussá gyúrták magukat egy szerepért. Mondom, mindez nagyon is elismerésre méltó, de ha lehet, az elismerés ne egy arannyal futtatott szobrocska legyen. Hogy miért gondolom így?

… and the Oscar goes to…

A dolog azért zavar ennyire, mert élnek a világon színészek, akik szintén hatalmas teljesítményeket vittek és visznek véghez – csakhogy szorosan a szakmájukhoz kapcsolódóan.

Ott van például Robert DeNiro, aki A taxisofőrben játszott karaktere kedvéért tényleg taxizott hosszú heteken keresztül, vagy akár Madonna, aki maga nyilatkozta, hogy az Evita címszerepéért tanult meg több éves karrier után rendesen énekelni, és valóban elképesztő teljesítményt nyújt a filmben. De említhetném Charlize Theront is, aki ugyan szintén elcsúfult A rém főszerepéért, ám a karaktere nem a külseje miatt válik egyszerre félelmetessé és szánalomra méltóvá, hanem Theron tehetsége miatt. Vagy ott van James McAvoy az általam imádott Széttörve című moziban – „csak” kilenc karaktert jelenít meg a 23-ból, de ki számolja –, illetve Jake Gyllenhaal, aki, bár szintén sokat fogyott az Éjjeli féreg miatt, a tekintete és a gesztusai ezerszer ijesztőbbek a filmben, mint a külseje (ha nem láttátok még, nézzétek meg, remek alkotás). Mégsem kapott érte egyetlen díjat sem, de még csak nem is jelölték, ahogy Madonnát sem, és A taxisofőr évében DeNiro elől is elvitte a díjat az egyébként szintén csodás Peter Finch.

Rengeteg példát írhatnék még, amik jól mutatják, hogy Hollywood valamiért szereti a felszínt díjazni – Julia Roberts Oscarjában az Erin Brokovichért például vajon mennyi szerepe volt a valódi alakításnak, és mennyi annak, hogy végre topisan jelent meg a vásznon, és már amúgy is megérdemelte? –, és ha valaki, hát a döntéshozók nem szívesen hagyják el a komfortzónájukat. Rég tudom ezt, tehát nyilván semmi értelme emiatt forrongani, de amikor elém kerül egy újabb hatalmas blöff – elnézést, én tényleg annak tartom a Kaliforniai álom és Gosling körüli hájpot –, megint kiszakad belőlem a véleményem. Mert művészeti díjat művészi teljesítményért kellene adni. Legalábbis szerintem.

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/vasakna