Az előző évek ünnepi naplói persze nem voltak tele ilyen panaszokkal, hiszen bármennyit tudtam enni vagy inni. November elején azonban komoly életmódváltásba kezdtem, extrém módon elkezdtem átalakítani az étkezési szokásaimat, rengeteg dolgot kivontam az étrendemből és egy új rendszert vezettem be egy dietetikus segítségével. (Erről majd később, egy külön cikkben írok nektek részletesen.)

Ám ennek ellenére azt gondoltam, hogy az ünnep legyen ünnep, és ezekben a napokban nem fogom szigorú diétára magam. 

Ezzel együtt, ez nem egy szokványos karácsonyi napló lesz. Nem olyan legalábbis, mint az eddigiek. 

Sokszor mondtam már nektek (például ITT), hogy 2019 az eddigi életem legrettenetesebb éve volt. Ezen csak a karácsony tudott árnyalni valamicskét. 

Igaz, hogy most épp itt ülök anyáméknál a sötét szobában és püfölöm a klaviatúrát, ahelyett, hogy bent tévéznék a családdal, és ilyenkor tényleg elgondolkodom az élet értelmén, de hát, ezt az anyagot nem lehetett leadni karácsony előtt, mivel a karácsonyomról szól, amit bármennyire is terveztem meg előre, nem tudhattam, hogyan sül majd el. 

Életemben először szerveztem a saját otthonomba karácsonyi bulit, pontosabban egy egész álló napig tartó ebédet és vacsorát.

Mivel se gyerekem, se szerelmem, se kutyám, se macskám, ezért úgy gondoltam, meglepem azokat, akik a legközelebb állnak hozzám, és akik ráérnek december 23-án a nagy karácsonyi hajtás utolsó estéjén. 

December 22.

Ez persze csak első felindulásra tűnt olyan egyszerűnek és problémamentesnek… Amikor az utolsó nap már hatodjára rohantam vissza a sarki csemegéshez, mert a legutolsó (azaz az ötödik) nagybevásárlás után is kiderült, hogy valami még mindig hiányzik ahhoz, hogy tökéletes legyen a terv, akkor azért kimondtam, hogy csinálja ezt minden héten, az akinek hatannya…  Ráadásul a legutolsó utáni pillanatban kiszakadt a szatyor és szétgurultak a citromok (mert citromot valamiért mindig elfelejt venni az ember), én pedig azt éreztem, hogy jó, most volt elég. Vesszek meg, ha idén még beteszem egy boltba a lábam. 

Novákkal közben viszontagságos körülményeimről értekeztem telefonon, hol üvöltve, hol csicseregve ecseteltem megpróbáltatásaim, amin ő csak röhögött, mert ezt csinálja harmincöt éve minden ünnepen, minden születésnapon és évfordulón, és neki nem olyan kicsi a családja, mint az enyém, és nem annyit költ a kasszánál, és nem is annyiszor fordul a csomagokkal. Gőzöm sincs, hogyan képes erre. (De ekkor még csak az elejével szembesültem.)

December 22-én, miután este hatkor magamra zártam az ajtót és kinyitottam a csomagokat a konyhában, hogy elpakoljam az alapanyagokat, rádöbbentem, hogy az addig egyszemélyes konyhára trenírozott hűtőm nem fogja elbírni a kellő mennyiséget.

Elkezdtem pakolni és takarítani, hogy lenyugodjak, és mindent átgondoljak magamban: mit hova fogok tenni. Aztán sorba szedtem a tennivalókat, melyik ételnek kell elkészülnie elsőként, melyiknek kell még kicsit összeérnie, és melyik az, amit majd frissen tálalok. 

A pulykáért, amit a karácsonyi ebédre rendeltem az egyik étteremből, még aznap (aranyvasárnap, hát hülye vagyok?) bebumliztam Pestre szakadó esőben, és mivel a belvárosban semmilyen szín alatt nem lehetett parkolni, ezért megálltam egy kicsit távolabb a centrumtól, majd áttaxiztam a pulykáért, aztán vissza, és közben vettem még tálalóedényeket, mert rájöttem, hogy az sincs, aztán szétáztam, de a pulyka bírta, az idegeim kevésbé, és amikor végre magamra zártam az ajtót, akkor az első dolgom volt, hogy a pulykát kirakjam az erkélyre. Ki sem csomagoltam, mert látni sem akartam az érte hozott áldozatok miatt.

Aztán visszafordultam a konyhába és a kacsamájjal kezdtem, aminek figyelmesen követtem a receptjét. Forró hájat felolvaszt, letepertőz, zsírba be, egyik fele hét perc, a másik is, majd a frissen szerzett ibrik aljára pirospaprika, aztán az is sipirc ki a pulyka mellé, a hűvösre. Közben a szomszéd cicája miatt macskabiztos helyet kellett keresnem az erkélyen, de még így is ötpercenként kinéztem, mert én a macskákból bármit kinézek, bízni sosem bírtam bennük. 

Az aranyvasárnapi főzőcskézés végül olyan átszellemült és nyugodt hangulatban telt, hogy közben azt éreztem, most igazán boldog és teljes vagyok.

Holnap jönnek a szeretteim, vendégül láthatom őket, és a szívem minden négyzetmilliméterével érzem a karácsony jelentőségét. Éjfélig főztem felváltva az ételeket, közben takarítottam, a nagy, zöldmázas cserépedényt csodáltam, amit a dahl makhani miatt vettem. A nap utolsó momentuma az volt, hogy betettem az indiai feketelencsét a sütőbe és lefeküdtem aludni. 

Tökéletes reggeli idill és lencseillat (amit nem éreztek, és ezt őszintén állíthatom, nagyon bánhatjátok)

December 23.

Reggel az utánozhatatlan, mennyei illatra ébredtem. Kisétáltam, ragyogott a karácsonyfám, kivettem a csodás cserépedényt, és beszagoltam a fedő alá. 

Aztán Novákkal még elmentünk bevásárolni, mert, ugye, huszonharmadikán is kell vásárolni, nehogy valami lemaradjon. Majd a legnagyobb lelki nyugalommal rendezgettem a lakást, és vártam a tesómékat ebédre. Félórával előtte hoztam be az erkélyről a pulykát, leszedtem róla a csomagot, és akkor megláttam, hogy van rajta valami kence, de nagyon nem úgy néz ki, mintha meg lenne sütve. Bőgve hívtam az éttermet, nem vették fel.

Két lábon kihordott szívroham után atomjaimra hullva zokogtam a sütő előtt a konyhapadlón, hogy az első karácsonyi fogadásomat is elrontom egy ilyen malőrrel, amikor visszahívtak, hogy ne aggódjak már, ez csak a pácvaj, rá kell sütni, az egész fél óra lesz. (Jó, hülye vagyok, de aki életében először csinál ilyesmit, azt egyrészt majd szapulhatjátok a kommentszekcióban, másrészt röhöghettek is rajta…)

Aztán megjöttek a húgomék, akiknek az év legnagyobb teljesítménye az volt, hogy csináltak egy gyereket, így megünnepelhettük Olivér első karácsonyát.

Pontosabban ez úgy zajlott, hogy Olivér végigaludta élete első karácsonyi buliját, mi pedig alaposan megkomponáltuk a családi fotót a kanapémon, amikor egy óra és nagyjából száz ellőtt fotó után rájöttünk, hogy a gyereket lehagytuk a képről. Jól van. Semmi gond, csináljuk újra. Gyerekes, karácsonyfás fotó nélkül nincs igazi, meghitt szeretetteljes ünnep, legalábbis a kutya nem fogja elhinni nekünk, hogy boldogok voltunk. 

Aztán a család el, és megjöttek a barátok, akiknek egész éjjel főztem az indiai fogásokat. Ittunk kis bort, és hosszú hetek után annyit ettem azon az egy napon, mint egy hét alatt se. Kicsit rosszul is lettem. Majd egy órát beszéltem Szandra barátnőmmel telefonon, aki akkor panírozta a halat másnapra, és elújságolta, hogy mindent az utolsó pillanatban vett meg (pedig aznap még esküvői helyszíneket is nézett), és összesen egyszer fordult. Jól van. Oké. Ezt meg se hallottam, gondoltam. Mi meg még röhögtünk rajta a Novákkal, hogy semmit nem fog kapni. Ez van, amikor valaki nem stresszeli túl a dolgot, és úgy is sikerül. 

Szenteste

Másnap hamvaimból újjáéledtem, és hosszas cseszegetések után, átértem tizenegyre Novákékhoz, merthogy a szentestét Kisorosziban töltöttem. Kicsit meg voltak sértődve, hogy miért nem álltam ott a konyhában reggel hétkor vigyázzban, de én erőteljesen képviseltem, hogy hagyjanak békén, mert nagyon nehéz napom volt. És még csak azt sem mondhatom, hogy kevés bort ittam. 

Mama (Novák anyukája), a konyhában ülve érdeklődött, mennyi az a bormennyiség, amit elfogyasztottam, én pedig mondtam, hogy csak egy kicsit, mert mamánál még én sem merem kihúzni a gyufát.

Aztán megjött Novák kedvenc gyereke, Zsombika, akinek nem kellett magának szednie a kaját egész este, hanem automatikusan kiszolgálták, és másodpercenként azt kérdezgették tőle: mit kér enni/inni, hadd adjanak neki puszit.

Közben Péterfy elaludt a fa alatt, és úgy kellett megrugdalni kicsit, amikor már az ajándékozásra készültünk. Évu csak egyszer, a lánya, Julika viszont kétszer is sírt a vacsora előtt, én meg jeleztem, hogy a bőgést a társasjátékozásra tartogatom. Erre Julika röhögve azt mondta, hogy azért vett nekem ajándékba az Activityhez kiegészítő lapokat, hogy legyen mit összetépnem, ha megint nem én nyerek. 

Gergely felébredt, átadtuk az ajándékokat, aztán mama sírt, de csak a boldogságtól, aztán megjegyezte, hogy talán ez lesz az utolsó karácsonya – persze, szerintem még húsz év múlva is ugyanúgy számon fog bennünket kérni, ha sokat ittunk. 

Novák már nem tudott belénk szuszakolni több ételt, én elmosogattam, társasozni mentünk, szerencsére nyertem, kétszer is egymás után, majd vittem Zsombinak krumplisalátát, hogy kedveskedjek neki, de ez átlátszó volt, Novák nem veszi be, és bárhogy is próbálkoznék, nem tudnék helyette a kedvenc gyereke lenni, meg Julika se, mert nem fiúnak születtünk, ezt jó hangosan mondtuk, Novák meg röhögött.

Aztán bealudtunk az „Igazából szerelem” közben, sőt, Novák már az Activitynél is. 

December 25… és a többi

Másnap reggel hazaindultam Tiszalökre a családom másik részéhez, ahol vér szerinti is vagyok, meg elsőszülött is. (Jóval nagyobb előnyökkel tehát.)

Anyuék hivatalos, menetrend szerinti kacsaebédje

Most pedig itt ülök. Este van, anyáméknál.

Kint szabolcsi töltött káposztát falatoznak, én bent a sötétben verem a billentyűzetet. Már nem is pufogok, hogy cikket kell írnom, mert jó volt felidézni a karácsony összes részletét… ráadásul még nem is múlt el. Még éppen itt van, de olyan nehéz megtartani belőle a varázslatot egész évre, hogy már nagyon várom a következőt.

Már csak 362 napot kell aludni, és újra eljön.

Szentesi Éva