–

Ha te is rendszeresen vásárolsz társasjátékokat, akkor talán ismerős lehet a Spiel des Jahres védjegye, vagyis az Év társasjátéka  jelzés. Ez kábé kifejezetten hasznos akkor, amikor berohansz a játékboltba venni egy társast a hétvégére, ünnepekre, baráti ivászatra, és nem szeretnéd végigolvasni a játékszabályokat és összehasonlítani azt a temérdek infót, amit kidob a kereső. Szóval elég hasznos kis védjegy.

A díjat német kritikusok alapították 1978-ban. Korábban olyan ismert társasok kapták meg ezt az elismerést, mint a Dixit, a Catan telepesei, a Carcassone vagy az Azul.

Napjainkra a minőségi játékok fokmérőjévé vált, így aztán azok a játékok, amik megkapják a kritikusok elismerését, valami elképesztő példányszámban kelnek el. A győztes játék akár félmilliós eladásokat is produkálhat.

A díjra nincs nevezés, a kritikusok minden évben átnézik az adott évben megjelenő családi társasjátékokat, és kiválasztják az általuk legjobbnak ítélteket. Szempontjaik között szerepel, hogy mennyire következetesek a játékszabályok, mennyire eredeti a játék koncepciója, de pontozzák magát a kivitelezést és a dizájnt is.

A versenyen nem indulhatnak terepasztalos játékok, gyűjthető kártyajátékok, szerepjátékok, vagy éppen számítógépes játékok sem. Időközönként azonban megesik, hogy különdíjat ítél oda a zsűri egy-egy igazán különleges, komplex játéknak, ami nem tartozik igazán egyik halmazba sem. Ilyen volt például, amikor 2011-ben az Agricolát díjazták – az ítészek esetenként amúgy vizsgálják a piacot, és új kategóriákat alapítanak. 2011 óta megválasztják az Év gémerjátékát is, ami a komplexebb, több órán át tartó felnőtt játékok sorából kerül ki.

Így tehát összességében három kategóriában állítanak össze három-három jelöltből álló shortlistet: az Év társasjátéka, az Év gyerekjátéka és az Év gémerjátéka csoportban, majd a zsűri a listából kiválasztja az adott kategória győztesét.

Ez a játék nem fog barátságokat szétszakítani

Az idén tehát a Csak egy kapta az Év társasjátéka díjat, a Gémklubtól pedig kértünk egy tesztpéldányt, hogy megnézzük, tényleg olyan kúl-e, ahogy mondják.  

A Csak egy különlegessége, hogy együttműködésen alapuló játék, ami máris eléggé megosztott minket a szerkesztőségben: voltak, akik egyből lelkesedtek a gondolatért, hogy kooperatív, míg mások – főként, azok, akik imádnak versengeni – fenntartással kezelték ezt a műfajt. Ezt Tóth Flóra videóproducer és Tóth Dominika saleses kolléga is ekként adta tudtomra, amikor játékra hívtam őket: „Baszki, mi az, hogy ebben nem lehet nyerni?! Akkor nem játszom.” Aztán persze játszottak. 

Ugyanis itt nincs egy kiemelt győztes, itt… a csapat nyer vagy veszít, annak fényében, hogy mennyire tudnak együttműködni. Vagy, ahogy az ismert mondás is tartja, nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel.

Ha ez után a mondat után nem hagytad abba azonnal az olvasást, akkor tök jó hírem van: tapasztalatom szerint a szuperversengő emberek is eszeveszettül meg tudják szeretni ezt a játékot (tesztelve!).

Baromi jó csapatépítő játék gyanánt, talán még azt is megkockáztatnám, hogy fejleszti és megmozgatja a játékosok kommunikációs készségeit, és némiképp csapatmunkára tanít. 

Játékszabályok és tesztelés

Csapatként megoldani egy ügyet: ehhez hasonló gémerjáték például a Pandemic, ahol az emberiséget kell együtt megmenteni (szabálymagyarázattal együtt kábé három óra a játék).

 A Csak egy ehhez képest egy rövid, húszperces partijáték, amiben az asztaltársaság célja, hogy minél több sikeres feladványt oldjon meg. Lehetőleg mindet. 

Minimum hárman, maximum heten játszhatják, nyolcéves kortól fölfelé bármilyen korosztálynak ajánlott. Az egyik játékos kezdéskor összekeveri a paklit, és kiválaszt tizenhárom kártyát, majd írással lefelé az asztal közepére helyezi, hogy senki se lássa, milyen szavak szerepelnek rajta. Az éppen soron következő játékos felhúz egy kártyát, és a táblájára helyezi úgy, hogy ő maga ne láthassa, milyen szavak vannak rajta – csak az asztaltársaság láthatja őket.

Mindegyik kártyalapon öt szó szerepel, ezek közül kiválasztanak egyet, amire a társaságnak reagálnia kell. A kiválasztás úgy történik, hogy a soron lévő játékosnak egytől ötig mondania kell egy számot, ha például az ötöst mondja, akkor a kártyalap ötödik szava lesz az úgynevezett „titokszó”.

Minden játékos kap egy táblát és egy filctollat, a játékosoknak erre kell majd azt az egyetlen rávezető kulcsszót írniuk, ami segíthet a soron következőnek kitalálni, hogy milyen szó is állhat a kártyáján. Ha a csapatból két játékos ugyanazt a szót írja le, vagy hibás szót ír le, akkor le kell törölniük azokat a táblájukról. Minél több az egyezés, minél több a hibás szó, annál kevesebb kulcsszóból kell kitalálnia a játékosnak, hogy milyen titokszó szerepel a kártyáján. 

De. Én. Nyerni. Jöttem.

Mivel az iroda tele van ambiciózus kollégával, bőven akadtak játékosok a tesztelésre. Persze, amikor mondtam nekik, hogy ez olyasfajta játék, amiben mindannyian nyertesek vagyunk, akkor jött a már említett, arcról lefagyó mosoly. Szóval határozottan nem mindegy, hogyan is tálalod a baráti társaságnak a játékot.

Aztán amikor túl voltunk az első két-három körön, szerencsére visszatért az a mosoly az arcukra. A kooperatív társasjáték első hallásra talán nem a legszimpatikusabb a nyerni akaró magyar vircsaftnak, de ezen gyorsan túl lehet lépni.

Egy biztos, itt nem szakadnak meg örökre barátságok, a szabályok meg annyira tiszták és egyszerűek, hogy nem lehet csak úgy manipulálni és csúsztatni, hogy valaki számára kedvező döntés szülessen (khm, khm).

Persze eleinte furcsán méregettük a társast, mégis milyen dolog már az, hogy nincs igazán pontozás és még csak a saját, színes bábuinkkal sem lépegethetünk egy táblán. Aztán ezen hamar túl tettük magunkat. A szabálymagyarázat közérthető és egyszerű. Nem kell törnünk a fejünket órákon át, hogy mi mit jelenthet. Átgondoltan, kreatívan és ügyesen vannak összeválogatva a kártyákon szereplő szavak is, engem például rettentően szokott zavarni az Activity prűdsége és retró nyelvezete, itt ezekkel abszolút semmi gond.

Külön tetszett, hogy a játék dizájnját kompakt és frappáns módon tervezték meg: a szókártyák mellett kis, névtábla méretű rajztáblát is kapunk, és színes filceket, amiknek a végén egy-egy szivacs is van.

A Csak egy picit olyan, mintha a Tabuból csináltak volna csapatjátékot, azzal a különbséggel, hogy nincs a végén egy győztes, aki a legeredményesebb volt a játékban, helyette a csapatmunkát díjazza.

Mindent összevetve nagyon megszerettük a játékot, annyira, hogy egymás után két kört is lenyomtunk. A bennem lévő társasjátéknáci picit újraírná a szabályokat, és a pontszámítást is kreatívabbra szabnám, de nem akarok elégedetlenkedni, ettől a szépséghibától eltekintve is nagyon élveztük a játékot.

 

*Az Év gémerjátéka a Fesztáv lett, az Év gyerekjátéka pedig a Vikingek völgye. Az Év magyar társasjátékát is kiválasztották, a címet a Kuruzslók Quedlingburgban kapta.

Szőcs Lilla