Félbehagyott dolgaink

(A bevezető megírása után csöngetett a postás, és hozott egy felszólítást, így a következő tizenhárom perc a csekkek előkeresésével és egyeztetéssel telt.)

Van nekem egy nagy dobozom, a szekrény legtetejére deportálva, tele félbehagyott pulóverekkel. Ez a doboz az én halogatásaim fizikai megtestesülése. Ezt a darabot már kidobtam, de évekig volt benne egy pink moherből kötött pulcsikezdemény, aminek már csak egy egyik ujja hibádzott, amikor rájöttem, hogy a remek színű, trendi kis darab sajnos hordhatatlan, annyira szúr.

Ott lapul az a lila, keservesen aprólékos munkával horgolt negyed ruhácska is, amit a lányomnak készítettem, amikor kétéves volt. Nagyon cuki lett volna benne. Most tizenöt, és még nincs kész a cucc.

Ott van az az ezerszínű egyharmad kardigán is, aminek hagyatékból hozzám került, előre négyzetekre horgolt alapanyagáért annyira lelkesedtem nyolc évvel ezelőtt. Miért nem fejeztem be akkoriban? Rejtély.

A szerző saját illusztrációja félbehagyott munkáiból
A szerző saját illusztrációja félbehagyott munkáiból

Ott van a bolyhos, kék fonalakból összedolgozott csősálkezdemény, amelyet sajnos mégsem tudtam befejezni tél végéig. De sebaj, már csak tizennyolc hetet kell várni, hogy újra hideg legyen.

De miért is halogatunk?

Mindennapi perfekcionizmusunkat add meg nekünk ma!

Szerintem nem vagyok kóros halogató, de sajnos sokszor van, hogy az adott feladatot nem végzem el azonnal. Középiskolásként gyakran vágtam vissza szegény édesanyámnak azzal, hogy „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, halaszd holnaputánra, hátha akkor már nem is kell megcsinálnod”. (Ha akkoriban léteztek volna mémek, ezt biztosan kitettem volna a Facebook-falamra. Ha akkoriban az is létezett volna.) Rólam lehetett tudni, hogy a rám bízott munka el lesz végezve, csak nem akkorra, hanem amakkorra. Vagyis érdemes némi rátartással számolni. Nyilvánvalóan nem lehetett hozzám igazítani fontos határidőket, ilyenkor nyögve-nyelve mégis készre alkottam a feladatot, de eléggé megnövekedett a stressz-szintem.

(E ponton eszembe jut, hogy a doktornő szabira megy, én meg nem váltottam még ki a gyerek gyógyszerét. Átrohanok a rendelőbe, cikkírás leáll tíz percre.)

Volt idő, hogy a halogatást átértelmeztem jutalomnak, azaz: gyorsan megnézek egy részt a Templomosokból (akkori egyik kedvenc sorozatomból). Csak negyven perc, utána sokkal lelkesebb és motiváltabb leszek, hiszen megkaptam a jutalmamat. Természetesen nem segített, beragadtam egymás után négy epizódba, utána gyakorlatilag vége lett a napnak, és már értelme sem volt semmi hosszabb dologba belekezdeni.

Szerencsére annak is változatos okai és magyarázata vannak, miért csinálja ezt az ember, szóval még válogatni is lehet.

1. Mintha a fogunkat húznánk kapásból. Az elvégzendő tevékenységtől már előre szenvedünk, mert tudjuk, hogy „fájni” fog, időrabló és felesleges. Akkor meg miért is kezdenénk bele, nem?

2. Az egésznek semmi értelme, ez egy kamutevékenység, kinek fontos ez? Nekem ugyan nem.

3. Még egy csomó info, adat, tudás hiányzik ahhoz, hogy megcsináljam. Nincs is meg hozzá minden, nem is értem, miért ne azzal foglalkozzam előbb, mielőtt ténylegesen nekikezdek.

4. Ez így még messze van a tökéletestől. Addig úgysem adom ki a kezemből, míg nem perfekt minden kis apró részlete.

5. Már látom előre, hogy a főnökömnek úgysem tetszik majd. Gyűjtök egy kis erőt előbb, hogy biztosan olyan legyen a kész dolog, amibe majd nem köthet bele.

6. Nem, én ezt egyszerűen képtelen vagyok megcsinálni! Nem is értem, miért osztották rám?

7. Tényleg azt hittem, hogy ma még bele fog férni az időmbe, de már most látom, hogy esélytelen. Tök értelmetlen egyáltalán nekiállni, úgysem lesz kész. Holnap talán több időm lesz rá.

A fenti hét ördögi pontot adaptálva félbehagyott pulóvereim világára és töredelmesen megvizsgálva a saját lehetséges okaimat és magyarázataimat, a 2., 3., 4.-es pontok biztosan jellemzőek voltak rám és elvezettek oda, hogy tele van a dobozom soha be nem fejezett pulóverekkel.

(Bocs, csak közben ránéztem a hírfalra, hány ismerősöm tolongott a Szigeten az Ed Sheeren-en. Plusz hat perc.)

Késleltess – és megkönnyebbülsz?

Azt nem nehéz leszűrni, hogy minden fenti pont mögött valamilyen heves frusztráció rejtőzik, azaz a halogató ember nem jókedvében magyarázkodik, hanem mert alapból halál stresszes amiatt, hogy erről az egészről egyáltalán beszélnie kell.

A megoldás lehetne persze az egésznek a kifordítása, ami tudományosan úgy van megfogalmazva, hogy „a tartós fennmaradás kulcstényezője a késleltetéssel járó megkönnyebbülés.” Mi van?

(Ez a mondat nálam most annyira beakadt, hogy muszáj rászánnom némi időt az értelmezésére. Addig a cikk írása áll, bocsi.)

Oké, értelmeztem a dolgot. Szóval, ha ennyire frusztráltak vagyunk, amiért neki kell állnunk például a lakást kiporszívózni, és már előre minden bajunk van az egésztől, akkor jó megoldásnak tűnik, hogy előtte szerzünk magunknak néhány kellemes, vidám percet (órát) azzal, például sétálgatunk egy kicsit, vagy elmegyünk moziba. (A félbehagyott pulóvereim világában ez úgy nézne ki, hogy várok még vagy öt.hat évet, mielőtt újra belekezdenék bármelyikbe is…)

De vigyázat: ezzel a negatív megerősítéssel bizony visszajutunk oda, ahonnan a probléma gyökerezik. Azaz szépen elhalogattuk a teendőinket megint és még csak nem is tudatosult bennünk igazán, hiszen az egészet pozitív dolognak, jutalomnak fogtuk fel.

Akkor most hogyan tovább?

1. Segíthet, ha felosztjuk az elvégzendő feladatot részekre. Én ezt sajnos már nem tehetem meg, mivel éppen eléggé részekre tagoltam a közbeiktatott netezéssel, az orvosi rendelő meglátogatásával és a postással töltött percekkel. De egyébként jó lehet.

2. Megfelelő feltételek – zárj ki minden lehetséges zavaró tényezőt! Lépj ki a csetről, kapcsold le a netet, dugd el a telefont, ne szóljon a tévé.

3. Post iteket mindenhova! Cikinek tűnhet, hogy a lakás több pontján is kis cetlik fityegnek (Ablakmosás! – Könyveket visszavinni a könyvtárba! stb.), ismerőseid és családtagjaid joggal hihetik majd, hogy már annyira szenilis vagy, hogy mindent fel kell írnod magadnak. Ne törődj a kívülállók véleményével!

4. Addig ne kelj fel, míg el nem készülsz! Ez kicsit olyan lesz, mint a foghúzás madzaggal és becsapott ajtóval. Az elején valamennyire félni fogsz, de amint vége a melónak (becsaptad az ajtót), gyakorlatilag máris jön a megkönnyebbülés.

5. Jutifali. Nem, nem bolondultam meg – halogatást legyőző embertársainknak éppúgy jár egy kocka csoki, vagy egy óra olvasgatás.

A lényeg a fókusz, azaz még csak véletlenül se cseréld fel a jutalomfalatot (és még több jutalomfalatot) a munkával!

6. Légyszi, ne ostorozd magad! Ha nem oldottad meg a feladatot a kitűzött egy óra alatt, vagy kicsúsztál pár percet a magad szabta határidőből, véletlenül se mondogasd magadnak elkeseredetten, „hogy én még erre sem vagyok képes”. Képes vagy, hiszen végeztél!

(És itt elhatározom, hogy a hétből három pulcsinak a fonalát visszabontom – de tényleg! – mert jó lesz még másra. A tarkából díszpárna lesz, a maradékot elajándékozom. A kartondoboz pedig megy a szelektívbe. Bye-bye, halogatás!)

Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció