A szabadulóművész

Az első „nemes vérű” macskámat Székesfehérvárról hoztam haza egy szál kartondobozban, amiből már félúton csendben kirágta magát, én meg aggodalmasan, és irgalmatlanul összekarmolva nyomkodtam vissza a kíváncsi, nagyon mérges kis fejecskét meg lábacskát a kialakított szabadulólyukakon az utazóközönség legnagyobb örömére. Zelma volt a neve, és ingyen szereztem egy kedves, sziámi mamacica tulajdonos ismerőstől.

Hófehér volt, világító kék szemekkel, imádott a vállamra ülve sétálni velem, szóval hamar magához tért a hazacipelés okozta sokkból.

Ezennel bemutatom, ez hát a bevált vidéki macskaszerzési módszer: keress egy ismerőst, akinek van olyan fajtatiszta macskája, amilyet nem tudsz megvenni, és kunyeráld el az egyik keverék kölyköt. Aztán ahogy növekszik, lehet figyelni, hogy kinézetben vagy viselkedésben jönnek elő a fajtajegyek, esetleg szerencséd van, és mindkettőben.

A kétszínű túlélő

Zelma után a következő macskámat azért fogadtam örökbe, mert fejjel előre leesett egy elég magas padlásról, és utána szédülten ugyan, de lábra állt, mintha mi sem történt volna. A kis szürke-narancs szőrű túlélő jött velem a friss házasságomba, minden rendben volt vele, de a kiskori élmény örökre bevésődött:

azzal szórakozott, hogy felment különböző tetőkre, majd ott egész nap nyávogva várta, hogy mégse kelljen leugrania. Magyarul vegyem le.

Én meg még terhesen is létrákkal és sámlikkal egyensúlyozva vadásztam őfelségét különböző padlásokról, amíg… Amíg a gyerek miatt ki nem zártam átmenetileg a lakásból, amit Stikli nagyon nem nézett jó szemmel. Egyre kevesebbet törődtem vele, úgyhogy szép csendben átköltözött a szomszéd nénihez, ahol nemcsak bemehetett a lakásba, de enni is kapott – valószínűleg azóta is csak hizlalják. Egyszer láttam még a járdán, ahogy ringó pocakkal ment épp valahová, de már nem állt meg, hiába hívtam.

Fotó: Fenyvesi Zsófi – Stikli cica
Fotó: Fenyvesi Zsófi – Stikli cica

A végzetem

Amint a válásom után egy vidéki kertes házba költöztem, a családban már ott várt a félperzsa Manci, aki ivaros és nagyon terhes lévén azzal szórakozott, hogy bezárta magát a mosógépbe. Kinézte magának, mint jól elrejtett szülőhelyet, bele is ugrott, de a súlyától a dob úgy fordult el, hogy csak szerelő segítségével lehetett kiszedni – egy éjszakányi nyávogás után.

Egy macska viszont nem macska, akkor sem, ha ilyen kreatív, úgyhogy gyorsan beszereztem egy félperzsa vörös kandúrt, akiért azóta is igen sokan irigyelnek.

Hangja szinte alig, a bundája és a mérete alapján olyan, mint egy szelíd róka, és már az orvos is ismeri, mert amikor negyven fokos lázban remegve kihívtam, a tüdőgyulladásomat megállapítva jókedvűen az kérdezte, hogy a hozzám tapadó macska szívhangját is megvizsgálja-e. Így éldegéltünk mi az időben ivartalaníttatott Jónással nagy szerelemben, félig összenőve, amíg ismét el nem költöztem, amin természetesen halálosan és végérvényesen megsértődött.

Fotó: Fenyvesi Zsófi – Manci cica
Fotó: Fenyvesi Zsófi – Manci cica

Jónás átka

Azóta – szerintem Jónás csendben megátkozott – sorozatos kudarcra vagyok ítélve. A szokásos módszerekkel növelném a macskaállományt, de állandóan történik valami. Például befogadtam három anyátlan árvát, akik dobozban és betegen érkeztek, és azt ígérték róluk, cuki kis négyhetes apróságok. Hogy Szutyejevet idézzem: és akkor a dobozból előmászott három csuromvizes, hörgő, karmolásra, menekülésre és harapásra egyszerre kész kiscica. Az egyik öt percen belül szökött ki a résnyire nyitva felejtett ajtón, és sosem jött vissza, a másik is megpróbálkozott ugyanezzel, de őt időben elkaptuk. A harmadik beköltözött egy résen a szekrénybe, és órákon át tartó – káromkodásokkal sűrűn tarkított – keresgélés és csalogatás után sem volt hajlandó előjönni, és még enni sem. Előtte befogadtam egy cuki kis hathetest, de az meg 0–24-ben ezer decibeles légóriadót fújt akkor is, ha épp semmi baja sem volt, és úgy kikészített, ahogy az állandóan síró csecsemők a szüleiket. Tervbe volt véve egy sziámi keverék, de ő meg nem hajlandó önállóan enni.

Most nemrég egy maine coon keveréket fogadtam be, és egészen idáig csendben élveztük egymás társaságát, én már reménykedtem, de most sorozatosan a zuhanytálcába fosik, pedig olyan gondosan táplálom, mintha maga az anyakirálynő étkezne nálam.

Szóval közel járok hozzá, hogy Jónás elérje a célját: feladom, soha többet nem kell egy új macska sem, csakis ő, csak bocsásson meg nekem…

Fotó: Fenyvesi Zsófi – Jónás cica
Fotó: Fenyvesi Zsófi – Jónás cica

Utóirat

Mielőtt az állatvédők felporcióznának, és eladnának macskaeledelnek, szeretném elmondani, hogy minden állat a lehető legjobb körülmények között, szeretetben, egészségben nevelkedett nálam, és ha közös megegyezéssel el is váltunk egymástól, akkor is szerető gazdihoz kerültek. Manci nem az én cicám volt, hanem a családomé, ivartalaníttatásáról (amit én is szükségesnek tartottam) náluk lehet érdeklődni.

 

Fenyvesi Zsófi 

Kiemelt képünk illusztráció