Bébibumm helyett válási bumm? – Összezártság és párkapcsolat

–

Pár héttel ezelőtt erkölcstanórán került elő a téma: generációk együttélése a pandémia alatt

Ezeken az órákon mindig arról beszélgetünk, amiről a gyerekek szeretnének. Közben persze megvitatjuk „az élet nagy dolgait”, erkölcsi és morális kérdéseket feszegetünk, néha vitatkozunk is. Alapelvünk, hogy mindig meghallgatjuk a másikat, és elfogadjuk azt, amit ő gondol, érez és mond, akkor is, ha nem tudunk vele azonosulni. Nagyon jó hangulatú beszélgetések szoktak kialakulni, igazán szeretem ezeket az órákat (is).

A téma felvetése pedig valóban érdekes volt. Hiszen több mint egy éve családok vannak összezárva, kamaszok élnek együtt – kis túlzással – napi 24 órát együtt a szüleikkel. Ismerjük be, ebben a korban amúgy is nagyon nehéz a kijönniük a szülőknek és a gyerekeknek, ez a terhelt időszak pedig még inkább megsokszorozta a feszültséget.

Emlékszem, amikor tavaly bejelentették, hogy zárás van, mennyien örültek ennek

Mindenki áradozott: „Nagyon jó, végre együtt lehet sokat a család, lesz idő egymásra, önmagunkra.” Óriási bébibummot vártunk, ehelyett pedig óriási válási bumm lett belőle. Az első pár hét után kezdődtek a problémák, mostanra pedig sokan ott tartanak, ami egy zseniális mémen szerepelt: „Idegesít, ahogy pislogsz, Elemér!”

Az elmúlt időszak sokaknál erősen megtépázta a családi dinamikát, és az idegeket is

Pláne ott, ahol tényleg mindenki otthon tanul vagy dolgozik. Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert csak én vagyok itthon, a feleségem végig dolgozott a munakehelyén, sőt sokkal többet, mint előtte.

Nem mondom, hogy nincsenek nehéz pillanatok, nem visel meg minket az ingerszegénység, de köszönjük szépen, megvagyunk. És még a válókeresetet sem adtuk be…

Én egész nap egy kamerába beszélek, amikor meg nem, akkor Marcihoz, a kutyámhoz vagy magamban. Közben gondolatban utazom, óceánparton sétálok, étteremben ülök, színházban tapsolok, koncerten táncolok, tábortűz mellett bambulok. Mert hiányzik minden ilyesmi.

Nekem ez a védekezési mechanizmusom: a fantáziámat használom arra, hogy kiszakadjak a négy fal közül, messzi tájakra repüljek, élményeket gyűjtsek. Szerencsére a világjárvány előtti időkből rengeteg élményem és emlékem van, ami átsegít ezen a nehéz időszakon.

Vagy legalábbis segít kicsit könnyebbé tenni, némiképp elviselhetőbbé varázsolni. Meg már látom a végét… Vagy legalábbis a fényt. Vagy ezt is csak elhitetem magammal? 

 

Kíváncsi voltam rá, mások milyen technikákkal vészelik át ezt az időszakot

Megkértem a követőimet, osszák meg velem, hogy milyen érzések vannak bennük, hogyan kezelik ezt a helyzetet.

A poszt alatt igazi ventiláló dühöngő alakult ki, jöttek a kommentek, ahogy a csövön kifért. Most összegyűjtöttem nektek a kedvenceimet, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy mosolyt, megértést csaljak az arcotokra, és azzal is, hogy érezze mindenki, máshol sem tökéletes álomvilág és rózsaszín szeretetfelhő az élet. És ez így van jól.

Van, aki meglátta a családtagjai teljesen más arcát, vagy azt, amivé tette őket ez a helyzet:

„Ez a 195 centis lény adja vissza a gyerekemet. Ja, és persze a figyelmes, segítőkész férjemet, aztán meg vigye innen ezt a kanapén ücsörgő, szőrös zabagépet.”

Előfordul az is, hogy valakit az állandó home office, homeschooling közben minden zavar már. 

„A macska nyávog, a hal tátog, a teknős ötpercenként csobban. Mindez a nappaliban. De a hal, na, az a legidegesítőbb.”

„Öcsin hülyén áll a füles, esztétikailag zavar, hogy csálé.”

Azt is el tudom képzelni, mit élhet át a következő kommentelő:

„Amikor két tizenkét éves gyerek esti séta közben a nap százegyedik vitájaként amiatt öli egymást, hogy ki lép a másik árnyékára.”

Aztán az is kiderül sok helyen, hogy minden máshogy jó, mint ahogy van… vagy legalábbis mindenki szerint máshogy

Ami eddig fel sem tűnt, most hirtelen szembeötlő, sőt egyenesen zavaró lett.

„Sok apró marhaságon brusztolunk. Például a férjem begyűri a függönyt, én kiengedem, leveszi a kanapéról a díszpárnát, én visszarakom, a konyhapultra teszi a mosatlant, én a mosogatóba. De a legjobb a szőnyeg a hálóban, ami mindig pont tíz centivel arrébb van, mint ahogy lennie kellene – legalábbis a másik szerint… Szóval minden oké.”

Feledékeny emberek

Amikor az ember otthonról dolgozik, sokkal könnyebben áll neki különböző háztartási feladatoknak, mert „csak egy pillanatra szaladok oda”. Aztán persze azt is sokkal könnyebben elfelejti, hogy elkezdte… Íme, három tipikus eset:

„Tanítok, leég a krumpli, mert elfelejtettem, hogy közben főzök is.”

„Egy teához legalább háromszor teszem oda a vizet, mert mindig elforr.”

„Kiszaladok a mosdóba, közben megéhezem, gyorsan összedobok egy rántottát, és épp akkor, amikor bekapnám az első falatot, a munkatársam telefonjára térek magamhoz: »Tíz perce várunk rád az online meetingen«.”

Sokszor gondoljuk azt, hogy mennyivel jobb lenne ez a helyzet, ha egyedül lennénk egy lakásban. Tényleg?

„Az a »legjobb«, amikor egyedül él az ember, és a saját agyára megy.”

És van, hogy már az alapvető dolgoknak is örülni kell.

„Nálunk minden idilli. Végül is… még élünk.”

Tényleg ez a lényeg. Együtt túl leszünk ezen. Aminek szét kell mennie, az úgyis szétmegy, aminek össze kell forrnia, az úgyis összeforr, én ebben hiszek. Így vagy úgy, de valahogy van, meg persze lesz is, csak bírjuk még egy kicsit türelemmel!

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/StefaNikolic