–

Való igaz, nem vagyok már mai csirke, de még csak tegnapi sem – az ilyen élemedett korú tyúkokra még a kispénzű öreg néni is csak megvetőn bök a hentespultban. Ám hiába hányom mit sem törődve a fittyet a tükörből reggelente visszanéző gyűrött ábrázatomra, azért mégiscsak érzem minden egyes porcikámon, hogy ez már nem ugyanolyan porhüvely, mint volt zsenge húszévesen. Ami sok szempontból azonban inkább áldás, mint átok. Nem hiszed? Na ide figyelj, mondom, miért csodás hír, hogy visszafordíthatatlanul megkezdődött az eróziós folyamat és a sok használatból adódó minőségromlás, ami már a karosszérián is kiütközik.

1. Berozsdásodtam

Úgy bizony, nincs mese, a testem messze nem regenerálódik olyan gyorsan, mint húsz évvel ezelőtt. Akkoriban olyan voltam, mint egy pöttyös strandlabda, ha megütődött is az oldala, a következő másodpercben – hipp-hopp! – semmi jele nem volt a kellemetlenségnek! A mostani állapotom leginkább egy rossz minőségű memóriapárnához hasonlatos. A legapróbb terheléstől azonnal benyomódik, és aztán hosszú napokra, olykor hetekre úgy marad.

(Részleges jó hír: ha az idő előrehaladtával úgy éreznéd, a memóriád egyre satnyul, megnyugodhatsz, a tested garantáltan nem felejt!)

Sőt, továbbmegyek, nem csak akkor őrzöm hetekig egy-egy rossz mozdulat nyomát, ha csinálok valamit, például rossz szögben állva emelem fel a bringámat a lépcsőn (valós történetek alapján) vagy túl hirtelen nyúlok hátra a vécépapírért (inkább ne is kérdezd). Az igazi feketeleves akkor jön, ha nem csinálok semmit! Túl meleg van, és emiatt nem mozogtam már vagy másfél hete? Sok szoros határidőm volt, ezért reggeltől estig gubbasztottam a gép előtt? Lustálkodtam, heverésztem, napokig csak filmet néztem? Hopp, a testem máris szalad benyújtani a számlát (ráadásul áfásat), érezzem csak, hogy ez így nem mehet tovább.

Ugye, milyen csodálatos dolog? Így aztán garantáltan nem kell felírogatnom a határidőnaplómba, el ne felejtsek rendszeresen mozogni, a szervezetem, mint egy tüchtig titkárnő, rögtön figyelmeztet. Soha ilyen odafigyeléssel, odaadással és rendszerességgel nem mozogtam, mint most, amikor nem a tesitanár áll mellettem stopperórával a kezében, hanem egy potenciális lumbágó.

2. Sokkal könnyebben meghízom

Ó, azok a boldog békeidők, amikor egy ültő helyemben bevertem a nagymama baracklekvárját pár szelet kalács kíséretében, a literes csuporból kikanalazva, ahogy kell, majd elég volt csak felállnom az asztaltól, hogy azzal a mozdulattal le is égessem magamról az úri kedvemben elfogyasztott 2653 kalóriát. No és azok a péntek éjszakák, amikor onnan lehetett tudni, hogy remekül sikerült a buli, hogy nemcsak a szemüvegem maszatolódott össze a hajnali kétórás körúti gírosztól, de még a cipőm orra is csupa csípős szósz lett!

Most bezzeg? Ha csak ránézek (!) egy pizzarendelős szórólapra, már fel is ugrott rám két kiló… és igazságtalan módon rögtön a hasamra, hogy ország-világ előtt hirdesse, micsoda egy mohó nőszemély vagyok.

A felszedett kilók pedig roppant hűségesek, amilyen gyorsan jönnek, olyan nehézkesen távoznak.

Hát nem ez a legklasszabb dolog a világon? Egyrészről jólesik, hogy a testem ennyire ragaszkodik hozzám, szívmelengető érzés tudni, hogy ennyire szeret engem minden egyes (zsír)sejtem. Másrészről meg így garantáltan odafigyelek, hogy mit viszek be a szervezetembe. Ha már nem ehetek meg egy nap nyolc főétkezést, mint annak idején, akkor viszont az a pár fogás legyen változatos, minőségi, és irtó finom. A testem pedig roppant hálás érte, hogy nem tömöm szeméttel.

3. Mostanra már jó párszor ejtettek pofára

Negyvenkét év alatt azért számos kudarc összejön az ember életében. Hagytak faképnél pasik, ki szóval, ki szó nélkül, és én is szakítottam olyannal, akiben pedig milyen nagy reményeim voltak a kezdetekkor. Rúgtak ki munkahelyről, ráadásul olyan kacifántosan megfogalmazva, hogy elsőre nem is értettem, mit is akarhatott mondani a költő… Képzelheted, milyen kínos volt, amikor másnap ugyanolyan lelkesen betrappoltam dolgozni! És még sorolhatnám azt a temérdek alkalmat, amikor az életem limonádé-vígjátéka egy pillanat alatt kísérleti japán szociohorrorrá alakult.

Ennél jobb dolog azonban nem is történhetett volna! Hiszen így éles helyzetekben is garantáltan tesztelhettem a teherbírásomat, a lelki rugalmasságomat és a megbízhatóságomat.

Ezért tudom, hogy azelőtt fel tudok állni a padlóról, hogy a tízet rám számolták volna.

Hogy sikeresen megörököltem női felmenőim azon tulajdonságát, hogy a legnagyobb drámák idején is szépen lesimítják a köténykéjük egyetlen, láthatatlan ráncát, majd derűs arccal, a szemüket a horizontra függesztve határozottan gyalogolnak tovább. Emellett pedig remek túlélési és megküzdési stratégiákat dolgoztam ki, és ehhez a fegyverarzenálhoz, tudom, bármikor nyúlhatok.

4. Érzem a véget

Természetesen nem vagyok teljesen gügye, és még tizenévesen sem ringattam magamat abba az illúzióba, hogy halhatatlan vagyok. (Anyukám meg a konstans zaj miatt abba sem, hogy akár csak egy másodpercig is hallhatatlan tudok lenni.) De az utóbbi időben valahogy egyre inkább tudatosodik bennem, hogy szépen lassan, de elkerülhetetlenül kiperegnek ezek a homokszemek, azaz belátható közelségbe került a Konyec Filma felirat. A napjaim, úgymond, meg vannak számlálva!

Hát nem csodálatos? Így, hogy tudom, mennyi van még hátra körülbelül, garantáltan nem cseszem el az időmet fölösleges dolgokra. Régebben rettentő sok időt és energiát belefeccöltem azon való aggodalmaimba, hogy elég jó, szerethető, megfelelő, csinos, okos, vékony, szórakoztató, meg az isten tudja, még mi vagyok-e. Mostanra azonban nagy vonalakban tisztába jöttem magammal, ismerem az erősségeimet, a tehetségemet, a korlátaimat, a hibáimat, és a fejlesztésre szoruló jellemvonásaimmal is tisztában vagyok. Ahogy azzal is, hogy vannak, akiknek ez így nem elég. Semmi baj, nyolcmilliárd ember közül válogathatnak, majd lesz elég más. Na bumm.

Szóval azt kell hogy mondjam, amilyen jó volt huszonévesnek lenni, legalább olyan szuper negyvenesnek. Meg hatvannak, nyolcvannak, száznak.

És tudom, amikor még idősebb és még bölcsebb leszek (talán), hogy fogok kacagni azon, most miket gondoltam össze erről a laza négy évtizedemről. És akkor majd írok nektek egy cikket arról, hogy miért egyszerűen csodálatos, hogy elmúltam hetven. Mondjuk, úgy fog kezdődni, hogy

1. Végre nem kell védekeznem!

Jó lesz?

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images