–

Amikor az ember kikerül a szülei gyámsága alól, hirtelen rászakad a szabadság. És őszintén csodálkozik, hogy bár már senki sem mondja, hogy feküdj már le, kislányom, meg csinálj rendet a szobádban, mégis kialakul valamiféle rendszer az életében, este magától is bezuhan az ágyba (hajaj, mostanában már este tízkor, iszonyú!), ha éhes, eszik, ha meg kosz van, keres egy seprűt meg egy porrongyot. Általában.

De akár szét is csúszhat, a maga ura, a maga felelőssége, elszámolnia nem kell senkivel, legalábbis a családban.

Lehet pár zúzós évünk, ha arra vágyunk, aztán hajtjuk szépen igába a fejünket ismét. Más frekvencián, de nagyjából ugyanazokat a mondatokat hallgatjuk meg a gyerekünk szájából, mint korábban az anyánkéból. És pont ugyanúgy sunnyogunk harmincöt meg negyvenöt évesen, mint húsz-harminc évvel korábban.

Erre döbbentem rá a minap a sufni mögött, ahova kiosontam elszívni egy szál dugicigit, abban a reményben, hogy nem szól hozzám senki öt percig.

Közben őrült déjà vum volt

A nagyanyám mindig azt mondta: gyerekek, kiviszem a szemetet.

Ez azt jelentette, hogy kimegy bagózni.

De mert valószínűleg sokat hallgatta, hogy ej, Editkém/Anyu/Nagyi, már megint?!, inkább virágnyelven fogalmazott, hogy ne legyen apelláta.

Egy olyan családban, ahol mindenki utálta a füstöt rajta, a bagóson kívül, leginkább az, aki valaha maga is füstölt (apukám).

És aki, amióta megtiltotta magának a rágyújtást, könyörtelen üldözője a dohányzásnak, lánya esetében pedig nem arról lesz majd szó sok évvel később, hogy nem gyújthat rá, hanem ez egyáltalán fel sem merülhet mint téma. Ugyanis már maga az ötlet is bűncselekmény, kész, passz.

Ezért a barátnőmmel, amikor vizsgára tanultunk, az erkélyre jártunk „levegőzni” egyetemista korunkban.

Aztán elköltöztem, senki sem szólt már bele, mit csinálok a saját lakásomban, aztán hol kocáztam, hol nem kocáztam, jobbára eszembe sem jutott rágyújtani.

Tartott ez az állapot egészen addig, amíg meg nem született a gyerekem.

Ma, ha megkívánok egy cigarettát, marad a sufni

Vagy a barátnőknél héderezés.

Emlékszem, egyik interjúalanyom, a híres pszichiáter hangosan nevetett rajtam, amikor ezt bevallottam neki, és rögtön rám is pirított, hogy ebben a korban már illene vállalnom magam, még azt is, hogy időnként szeretek elszívni pár cigarettát.

Látszik, hogy nem vitatkozott még a gyerekemmel, aki már nem kicsi, de kicsi kora óta keresztes hadjáratot vív a lelki üdvömért.

A cigaretta például olyan litániát szabadít fel belőle, hogy inkább lapítok, pláne, hogy még rohadtul igaza is van, és csak üdvözölni tudom azt, hogy irtózik e gyalázatos szokástól, amiben én néha oly nagy örömöt lelek.

Nem kívánok beszámolni az összes rossz szokásomról, nyugi, de azért elmondom, amit el lehet, miféle íratlan szabályzata van otthon az anyaságnak.

Helyzetemet nehezíti, hogy a férjem művészember, tehát ő meg a hülyeségei eleve más megítélés alá esnek, illetve esnének, ha hajlama lenne a bohémságra, legalább feleannyira, mint nekem, de valójában ő egy élsportoló fegyelmezettségével bír, nincsenek káros késztetései, nem szereti az alkoholt, utálja a cigarettát, mértékkel eszik, vigyáz az egészségére, még kávét sem iszik.

De mert az időbeosztása hektikus, mégiscsak én nyertem meg a család logisztikusa címet, így egy két lábon járó Excel-tábla surran ki olykor égnek álló hajjal a teraszra egy jó erős kávéért vagy vodka-szódáért könyörögve az összes ismert istenekhez.

Mondjuk, ezt nem hiszem, hogy egy nőnek is magyarázni kellene.        

Mondtam is a minap a szintén művészlélek, színház- és filmbolond bakfiskorú utódomnak, amikor valamely béna vagy kártékony szokásomra világított rá épp, hogy a mozihősök és úgy általában az emberek iránt mutatott empátiáját olykor kiterjeszthetné a nyomorult anyjára is. (Az én anyám meg kiröhögött, amikor leadtam a drótot este, és még azt is közölte: „Ugye mondtam, hogy visszakapsz mindent?”)     

A lányom nem kispályás, szemmel tart

(nagyobb gyerekkel bíró barátnőim szerint örüljek, hogy még érdeklem): óvja testemet, lelkemet, sőt tisztességemet. Arról most nem szeretnék beszélni, hogy rendre kijavítja a rémes angol akcentusomat, és nevet, amikor összeveszek a telefonommal, mert okosabb nálam, inkább az etikettnél maradva panaszolnám el nektek, hogy úgy hétéves lehetett, amikor meglátása szerint túl hosszan beszélgettem egy apukával a Csiga csoportból, és rá is kérdezett egyből, hogy:

„Anya, mióta vagytok ti ilyen jóban ezzel a férfival?”

És a kínos keresztkérdések azóta is érkeznek, gyakorlatilag semmi sem kerüli el a figyelmét  (Adrikám, a te kritikai érzékedet örökölte, imigyen kommentál az én anyám). Én meg kezelem, ahogy tudom, a lelkiismeret-furdalás rohamait, és a bennem születő kétséget: vajon jó példát mutatok a jövő asszonyainak? Merthogy sokszor nem egy darab tinilány, hanem számos csatolt példány is pislog rám innen-onnan a házból, mint nagy szemű kis baglyok, amikor a gyermekem rám huhog. Például olyasmit, hogy:

„Anya, te iszol?

A kérdés amúgy nem egy ágyneműtartóban rejtegetett vodkásüveg kitúrása nyomán fogalmazódott meg benne, hanem egy gyerekzsúron ivott fröccs kapcsán, de a hangsúly mégis inkább az előző sztoriverziót valószínűsítette, mondom, hogy drámatagozatos a gyerek, sőt a család, úgyhogy a többi anyuka következtetéseit inkább nem firtattam.

A másik sarkalatos kérdés: anya, mikor jössz haza?

(2.0-s verzióban: anya, 11-re itthon leszel?)

Ez most, belátom, úgy hangzik, mintha állandóan házon kívül tartózkodnék, de a valóságban a hétköznapok késő délutánjait (iskola után) és a hétvégéket mindig együtt töltjük, leszámítva a leginkább a nagymama-látogatásokra időzített, nem túlságosan gyakori baráti kiruccanásaimat. (Lám, máris bekapcsolt a mentegetőzésreflex, igen, csak a szemetet viszem ki néha…)

Ilyen alkalmakkor bizarr hívásokat kapok: anyukám telefonjáról jelentkezik a lányom, kérdi, hogy mikor érek majd haza – érdeklődik eziránt annak ellenére, hogy ő ugye nem otthon alszik, viszont az esti cset időpontját meg kell beszélnünk, azt azért mégis csak jobb nyugiban lebonyolítani, ha méltóztatnék hazafáradni végre.

Kíváncsi vagyok, amikor majd pár év múlva bulizni kezd járni, elérem-e telefonon tízkor vagy leráz (vagy föl se vesz, drága kolléganőim szerint utóbbi sokkal valószínűbb).      

No de itt az ideje a magamba nézésnek is: néha rám csodálkozom, micsoda őrmesterstílusban nyomom – különösen este tíz tájban, amikor esélyét sem látom, hogy ágyba kerüljek lehetőleg azonnal. Mert még csak az elején tartunk a kötelező rituálénak, úgymint táskapakolás, zuhany, kutya kakil (ki kell kísérnem, mert fél a sötétben), és a többi teendő, különös tekintettel a meglepetés erejével ható, délután elfeledett, különösen problémás írásbeli házi feladatra, ami szinte mindig valamilyen természettudományos tárgyhoz köthető, amelynek az alapjai is hiányoznak a fejemből. (Viszont rengeteget fejlődtem ezen a téren, azt kell mondanom, már simán összehoznék egy jeles matematikadolgozatot is akár, mondjuk negyedik általánosban, mivel a lányom annak idején megtanított írásban osztani, ez addig csak telefonnal ment.)         

Szóval életvitelszerűen őrmesterkedem,

ott tartottunk, esténként, és különösen akkor látom éles fényben saját magam e szerepkörben (nem áll jól), amikor a gyermek az én hangsúlyaimmal, és egyre inkább az enyémhez hasonló hangon tesz fel olyasféle kérdéseket, mint hogy: „Anya, megvarrtad/megrajzoltad/megfőzted/kimostad/kivasaltad/felhívtad/megvetted?”

Ez a kérdéstípus 25 éve még „Adrikám”-mal kezdődött.            

És ha véletlenül nem a válasz, mert egy idióta maximalistával is megesik, hogy hibázik vagy felejt (hülyülök különben, de ez másik sztori), akkor jön a jokerlap, amire az van írva gyöngybetűkkel: „Megígérted!”

És akkor anya sunnyog, szégyelli magát, és hirtelen erőre kap a humorérzéke, hogy mentse a bőrét.

Az a mázlija, hogy a saját anyukáját bármikor felhívhatja, ő nagyjából mindent azonnal megold, amit meg nem, azt nem is kell.

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images