–

Már kiskoromban mondogatták, hogy cserfes kislány vagyok, és relatíve gyakran ültettek ide meg oda az osztályteremben, csak hogy ne beszélgessek annyit a padtársammal. Aztán a gimiben is többször megkaptam, hogy sokat beszélek. Egyszer buliba menet az esti menetrend egyeztetésekor vágta a fejemhez a barátnőm, hogy ha annyi tízforintost kapna, ahány kérdést feltettem, már rég milliárdos lenne.

Na, igen, ha valamit elmesélek, azt sosem két mondattal intézem el, mert hát, ugye, ahhoz, hogy egy sztori minden elemét érteni lehessen, el kell mondani a legapróbb részleteket is, onnan kezdve, hogy…

Oké, hagyjuk.

Amikor a barátommal az első randinkon voltunk, ő is megjegyezte, hogy be nem áll a szám, de őt nem zavarja, szerinte aranyos, és különben is: legalább nem kellett megküzdeni a kínos csenddel aznap este…

Ez volna tehát a „sok beszéd”?

Először is, szerintem az, hogy valaki sokat vagy keveset beszél, a beszélgetőpartnertől függ. Vagyis az ő megítélésén, hogy szerinte mennyi is az a „sok”. Lehet, hogy valaki már a falra mászik attól, hogy be nem áll a szám, miközben más meg pont úgy érzi, milyen jó, hogy lehet velem beszélgetni. Tehát ez tök relatív. Másrészt a kíváncsi természet – mint amilyen én is vagyok – általában együtt jár egy rakás kérdéssel, amit nevezhetünk bőbeszédűségnek is.

Sokat beszél ≠ energiavámpír

Az, hogy én mennyit beszélek, a partnertől függ. Amikor nem valami konkrét céllal, csak szimplán a beszélgetés kedvéért dumálunk, akkor igen, elered a nyelvem, de csak ha látom, hogy a másikat is érdekli a mondandóm. Meg engem is érdekel az övé. De igyekszem nem túlzásba esni, ha észreveszem (és merem remélni, hogy igen!), hogy sok vagyok, akkor leállok.

Persze megeshet, hogy ami nekem alapjárat, az másnak, ó, jaj, már kimeríti a vég nélküli locsogás fogalmát…

A cikk megírása előtt „futottam egy kört” a neten, hátha találok valami tanulmányt, cikket arról, mitől függ az, ha valaki „túl” sokat vagy épp „túl” keveset beszél. Nem találtam semmi ilyet, ellenben tengernyi olyan írás zúdult rám, ami azt elemezte például, hogy ha valaki sokat beszél önmagáról, akkor lehet, hogy depressziós. Meg különféle jó tanácsokat is leltem: „Hogyan szereljük le az úgynevezett energiavámpírokat?”. Azokat, akik cél és megállás nélkül mondják, csak mondják úgy, hogy közben nem veszik észre, hogy a másik a fél a karját odaadná a csöndért.

Nos, megpróbáltam kívülről nézni magam, és szerintem én nem ilyen vagyok, ilyen vámpírfajta – ám mivel nem tudok minden olvasóval leülni egy órára, hogy megbizonyosodjon erről, kénytelenek lesztek hinni nekem.

De vajon van-e a világon olyan ember, aki bevallaná magáról, hogy ő egy energiavámpír?

Mindegy, a lényeg, hogy érezni vélem a határt.

Nekem is volt olyan ismerősöm, aki minden egyes lépését kommentálta, ha kellett, ha nem, méghozzá úgy, hogy közben teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a monológja egyáltalán nem lényeges, ráadásul még zavart is a tanulásban. Remélem, hogy sikerül nem ilyennek lennem.

Tehát mitől függ, hogy ki mennyit beszél?

Mindenféle tudományos magyarázat híján a saját megfigyelésemre támaszkodhatom. Ha magamból indulok ki, akkor egyértelmű, hogy a genetika jókora felelősséggel bír ebben a kérdésben is.

Amikor az ofőm, a barátom vagy bármelyik ismerősöm először találkozott a szüleimmel, a homlokukra csaptak és azt mondták: „Most már mindent értek”.

Én ilyenkor csak kajánul vigyorgok, és közlöm velük, hogy na, ja, szíveskedjenek reklamálni a gyártóknál… Ugyanis a szüleim és minden nagyszülőm szája is folyamatosan jár, így hát nem sok esély volt rá, hogy csöndes, sarokban ülő típus leszek.

Ha sokat beszélek is, nem bánom

Mivel még sosem üvöltöttek le vérvörös fejjel, hogy „ugyan, fogjam már be a szám”, úgy vélem, nagy baj nem lehet (de ez talán, csak a környezetem jólneveltsége miatt van, ki tudja). Mindenesetre egy–két velősebb megjegyzésen kívül sosem volt hátrányom belőle. Sőt! Marha jól jött vizsgákon és feleléseknél, illetve nem egy csávából dumáltam már ki magam – sikerrel. Az meg csak hab a tortán, hogy ha elég kíváncsi és bőbeszédű az ember, ebből akár meg is élhet…

Dián Dóri