Arról, hogy milyen nehézségei vannak a gyerekkel való nyaralásnak, már írtunk. Írtak mások is. (Nyilván nem olyan szórakoztatóan, mint mi, de próbálkozni szabad.) Emlékszem, anyámék mindig azt mondták, hogy nekik velünk (a bátyámmal és velem) nyaralni pont ugyanannyira pihentető, mint nélkülünk. Sőt! Ezt akkor, amikor még az ő gyerekük voltam, és nem a saját utódaim anyja, bóknak éreztem. Amióta én magam is szülő vagyok, a jobb napjaimon inkább kegyes füllentésnek hiszem, a rosszabb napjaimon (melyekből nyilván több van) viszont inkább az emlékek aljas, idegesítő és bűntudatkeltő  eltorzításának. Persze az is lehet, hogy egymást pont annyira idegesítették, mint mi őket, és ez áll a dolgok mögött. Valószínűbb azonban, hogy nem. Egyszerűen csak szerettek velünk nyaralni. De hát, mindig is furcsák voltak, istenem, van ilyen. 

Visszatérve oda, hogy olykor mennyire fárasztó a gyerekek társasága, gondozása és életben tartása nyaraláskor, azt hiszem, a téma kimeríthetetlen. Leszögezve ugyanakkor a kötelezően leszögezendőt (halld az egy oktávval feljebb tolt hangomon), hogy a gyerek áldás, csoda stb., ám kimondva a valót, hogy sokszor azonban idegesítő kis guvvadék, akit az ember – ha egy csettintéssel kussra inthetne, akkor csettingetne napestig, úgy döntöttem, fordítok egyet a dolgon, és elgondolkodom azon, milyen haszna is van annak, ha az embert az utódai is elkísérik a vízpartra. Nem állítom, hogy az alábbiakban klasszikus érvelést olvashattok a családi nyaralás mellett, de... legalább gonoszat, igazságtalant és jólesőt. Ez is valami, nem?

1. A gyerek mint biotakaró

Talán minden (viszonylag) frissen szült nőnek megvan az a pillanat, amikor először kell nyilvánosan megmutatnia az újonnan beszerzett anyutestét. Most tekintsük el azoktól (mert ki a faszt érdekelnek?), akik szülés után pont úgy néznek ki, mint előtte. És maradjunk a klasszikus, normális női testnél, amelyiknek azért kell némi idő, amíg visszarendeződik olyanra... majdnem azt írtam, hogy: mint előtte, de olyanra valójában csak a legritkább esetben, a legkivételezettebbeknek vagy állhatatosabbaknak szokott.

Az átlagnőknek legfeljebb az „üsse, bassza, messziről, hosszú klepetusban elmegy“- testre van esélye. Szóval friss anyutesttel barangolni a vízparton, nem mindig az az élmény, amitől az ember úgy érzi, hogy na, azért: „aki szép, az szülés után is szép”.

De! Ha ügyesen, és főleg jókor rántjuk magunk elé utódunkat, esetleg fel is vesszük, magunkra kötözzük, ragasztjuk stb., akkor simán eltakarhatók vele a kényesebb testrészek. Akinek több ilyen van, az jobb, ha eleve több-, vagy egy nagyobb- és hajtogatható utódban gondolkodik. Két dologra  azonban tanácsos odafigyelni a gyermekkel való betakarózás közben. Az egyik: az időzítés, a másik: a pozicionálás. Fontos, hogy csak akkor kapjuk fel a homokot zabáló lurkónkat a testünkre, amikor olyannal találkozunk, aki számára jobb (vagy a mi számunkra), ha nem látja belőlünk azt, amit nem akarunk megmutatni. Nem célszerű egész nap az ölünkben cipelni szerencsétlen gyereket (meg hát, ki az a hülye, aki erre vágyik?), mert a lebarnulás egységességét egy kindi-alakú fehér folt csúnyán szétzilálhatja. A pozicionálásra pedig azért érdemes figyelni, mert a nyakba ültetés, a lehajolva való kézen vezetés például nem segítenek a „tökéletesen visszanyertem az alakom“ – hazugság hiteles felépítésében.  

2. A gyerek mint motor

Van az a mondás, hogy „a gyerek nem hülye, csak gyerek”. Talán már írtam (de nem vagyok biztos benne), hogy ez azért így nem teljesen igaz. A hülyegyerek például hülye. Én egy csomó ilyet ismerek. De még a nemhülye gyerek is könnyedén rászedhető. Nem kell hozzá más, mint csipetnyi szülői önzés, némi rafinéria... és a bűntudat teljes kizárása. Akinek megvan ez a bűvös trió (nekem például megvan), az egy csomó olyan tevékenységet letolhat utódja torkán játékként, ami valójában rohadt unalmas és fárasztó majdnemmeló. Emlékszem, én például gyerekkoromban milyen sokszor toltam a gumimatracot, miközben anyám azon ringatózott a Balaton vízén. És élveztem. (Baszki! Hát ezért szerettek ezek velünk nyaralni... És baszki... én lehet, hogy hülyegyerek voltam??? Picsába!)

Most persze fordult a kocka, én tolatom a gumimatracot az én gyerekeimmel. Hadd higgyék, hogy motort játszani jó. De persze nem akármilyen motort... csendes motort.

Elvégre ki akar napozás közben berregést hallgatni, nem igaz?  De amikor már kicsit nagyobb a gyerek, akkor futárosat is lehet vele játszatni. Ő örül, hogy egyedül elmehet a lángososhoz, fizethet stb., te meg örülsz, hogy van valaki, aki azt hiszi: a csicskulás jó játék. Idővel persze rájönnek a turpisságra (kivéve a nagyon hülye gyerekeket), de addig is simán lehet őket használni.

3. A gyerek mint ürügy és kifogás

Ezt főleg azoknak ajánlom, akik családi kikapcsolódás címén vízpartra vannak kényszerítve, de, mondjuk, nem tudnak úszni. Először is, úgy be lehet vásárolni az összes felfújhatós (és sokszor életmentő) strandcikket: a gigaméretű gyilkos bálnától kezdve a karúszón át a pálmafás gumimatracig, hogy simán mondhatod: a gyereknek kell. Azt pedig, hogy véletlenül rossz medencét választasz, vagy csak nem jól mérted fel a víz mélységét, és az orrodon vizet prüszkölve az életedért küzdesz, ezért a gyereket lelököd a matracról, és te fekszel fel rá, ki látja, nem igaz? Jó, jó, nem lököd le... csak  rábeszéled, hogy most egy kicsit játsszon motorosat.

Idetartozik a nagyon kényes pisi-kaki téma is. Bizony, a gyerekekkel olykor előfordul, hogy akkor szólnak (feltéve, ha szólnak), hogy pisilni vagy kakilni kell, amikor már bent vagytok a medencében, vagy a tenger közepén, és a legközelebbi mosdó minimum félórányi szopóútra van. Ilyenkor dönteni kell. Vagy azt mondod, hogy: tarts ki, drágám, és David Hasselhoff-üzemmódba kapcsolva kimented a gyereket a vízből és a kellemetlen helyzetből, majd elrángatod a strandvécéig, vaaagy... hagyod, hogy a természet maga simítsa el ezt a kis bökkenőt. (Jó, ez természetes vizekben ajánlott csak, medencében sajnos könnyen a konzervatív szemléletű nyaralótársak rosszallásába torkollhat, ha egy kis szardarab leelőzi őket, miközben gyorsúsznak. Elnézést... undorító... tényleg, de hát akkor sem lehet elhallgatni.) És hogy jön a képbe a szülői magatartás?

Van, hogy a szülő nem méri fel jól saját anyagcsere-tempóját. És ha hibázik, egyszerűbb azt mondani, hogy elnézést, elnézést, sajnos a gyerek nem tudta visszatartani, mint azt, hogy elnézést, elnézést, beszartam.

4. A gyerek mint nass

Minden szülőnek addig a legjobb, míg a gyerek nem tudja egyértelműen kifejezni, mit szeretne. Ilyenkor simán félre lehet érteni a kis gagyogását, és bele lehet magyarázni az artikulálatlanul elnyávogott „lufit akarok”-ba, az  „ennék egy lángost”. Amit aztán a nyomorult nyilván nem fog megenni, és ilyenkor először korholhatjuk, hogy „minek kérted, ha nem bírsz el vele?”, majd kényszeredetten betűrhetjük a lángost arcunkba. Aztán kicsit még duzzoghatunk: „persze hogy nem bírok lefogyni, mikor minden maradékot nekem kell elpusztítanom”. Duzzogásunk tüzének lángját pedig leginkább egy fröccsel csillapíthatjuk le: ehhez viszont nincs más dolgunk, mint jó szülőként újra és újra rosszul megfejteni, mit akar csöppnyi utódunk. 

Összességében azt kell mondanom, gyerekkel nyaralni jó. Csak elég gecinek kell lenni hozzá.

Kormos Anett