A vendéglátással már volt szerencsém korábban is találkozni sosem vetettem meg a kétkezi melót

Valójában inkább az irodista léttel kapcsolatban voltak mindig is fenntartásaim, még akkor is, ha egy időben jómagam is irodistának számítottam. Fősulisként pultoztam, takarítottam hányást piszoárból, szórólapoztam, árultam könyveket, voltam boltban eladó, fél napot még egy moziban is kibírtam. Elvileg jegyszedőnek mentem, de ott is takarítanom kellett. Ugyanazt a szőnyeget porszívóztam fel újra és újra, mert a főnök nem bírta elviselni a tétlenül ülő ember látványát. Soha többé, még a próbanapért járó ingyen mozijegyért sem mentem vissza. Ha valami, akkor a felesleges munka az, ami kikészít, a kamuzást sosem bírtam.

Becsülöm tehát a kétkezi melót, és el is végzem, amennyiben önszántamból teszem, és akkor, amikor én akarom, minden más esetben kikérem magamnak, és kifejezetten idegesít, ha például az írástól veszi el az időt. De ha az ember írni akar, néha mégis fel kell kelnie a gép elől, és élnie kell egy kicsit. Mivel képes vagyok reggeltől estig ülni és írni (vágod, flow-ban vagyok), este pedig összetörve, vöröslő szemekkel tápászkodni fel a gép elől, már csak egészségügyi okokból is szükséges, hogy néha elszakítsam magam a monitortól, és agytekervényeim kisimításaképpen fizikai munkára kényszerítsem magam. Erre jó a futás. Vagy télen a tűzifa-hasogatás. Vagy a kürtőskalácssütés.

Az ember áll a gőzölgő fahéjillatban, és vidám mosollyal, fütyörészve kanyarintja a sütőfára az édes finomságot

A kürtőskalácssütés olyan kis cuki munkácskának tűnhet. Nos, valójában nem az, amikor az ember egy vásárban dolgozik, és napi 12–14 órákat áll a bódéban, dagaszt, gyúr, kiszolgál, tetőtől talpig tiszta olaj és liszt, és ragad az olvadt cukortól. Előtte és utána, mivel vándorvásáros, utazik, standot épít és bont, jobb esetben hidegben vagy melegben, rosszabb esetben szakadó esőben vagy kánikulai forróságban.

Miért jó ez mégis? Mert a saját főnököd vagy. És szabad vagy. Nem kell minden reggel a vekkerre kelned, a négyes-hatoson a melóba zötyögni, és hétfőtől-péntekig a négy fal között ülni.

És bármikor lehet kalácsot enni! – gondolhatnánk megint csak naivan

De nem, én már nem eszem kalácsot, igaz, korábban sem ettem. Egyetlen alkalmat kivéve, amikor a bátyámat látogattuk meg, aki szintén kürtőskalácsárusként dolgozott Németországban. Akkor viszont még annyira csábított, hogy a szemeteszsákból ettem ki a selejtes, sütőfáról letekeredett, félig nyers vagy éppen odakozmált kalácsot (a szemeteszsák tiszta volt, nem volt benne szemét).

Emlékszem, amikor még tizenévesen edzőtáborban voltunk, és pizzát kaptunk ebédre. Mindenki ujjongott, kivéve az egyik edzőt, aki egy pizzériában dolgozott, és már ránézni sem bírt a tininidzsa teknőcök kedvenc eledelére, inkább tejfölös tésztát kért helyette.

Hogy lehet nem szeretni a pizzát? Nem értettem. Ma már értem. Nem mondom, hogy hányok a kürtőskalácstól, de így, hogy már elkészítettem néhány ezer darabot, nem vált ki belőlem komolyabb érzelmeket. Olyan számomra, mit is mondjak, mint egy darab kő. Egy kő, amit viszont nagyon jól ismerek.  

Hogy mitől igazán jó a kalács? Mi a titok?

Nincs titok. Illetve mégis. Hogy csinálod. A több ezerszer elvégzett mozdulatsor. Olyan ez, mint a karate. A karatéban nincs túl sok cifra mozdulat, egyszerű, hatékony technikákkal dolgozik. Egy ütés egyszer, kétszer, tízezerszer, talán soha nem használva ezt a tudást az életben, ám ha egyszer mégis szükség lenne rá, akkor nem kell rajta gondolkodni.

Állítólag Bruce Lee mondta: „Nem attól félek, aki tízezer rúgást gyakorol egyszer, hanem attól, aki egy rúgást gyakorol tízezerszer”.

Vannak, akik kisebb vagyont fizetnek azért (tényleg, találkoztunk is ilyen emberrel külföldön), hogy Erdélybe menjenek, és ott minden titkok tudójától megtanulják az eredeti receptet. Hát hajrá! De szerintem egyszerűbb, ha nézel egy receptet a neten, és nekiállsz gyakorolni. Mert azt, amitől tényleg jó lesz a kalács, azt úgysem lehet megtanítani. Legfeljebb kitapasztalni. Hetek, hónapok alatt, sok-sok kalács elkészítése (és elrontása) által.  

Hogy mikor túl friss a tészta. Hogy mikor túl fáradt. Hogy mikor szükséges egy kicsit felrázni. Hogy mikor kell még egy kis lisztet szórni, vagy mikor kell egy kis plusz kelesztés. Hogy meddig lehet a sütőfára feltekerve. Hogy milyen hosszú tésztakígyót kell kihúzni, hogy az egyetlen pörgetéssel feltekeredjen a sütőfára. Hogy miként változnak az arányok hidegben, melegben, párás vagy száraz időben.

Nem eszem kalácsot. Mert már elég csak ránéznem, megszagolnom, két ujjammal összenyomnom, hogy tudjam, jó-e. Ha mégis megkóstolom, akkor is csak konstatálom: ez most szuper lett. Vagy: volt már jobb is. Mert nem lehet mindig tökéletes.

Honnan jön a kürtőskalács?

– kérdezik sokszor a vendégek. 2015-óta a hungarikumnak számít, a Wikipédia szerint székely, erdélyi és magyar sütemény. De a csehek is magukénak érzik a fára tekert tésztaspirált, a trdelniket. Már olyan elméletet is hallottam, mely szerint ez a sütemény valójában Németországból származik, és egy Kárpát-medencei kitérő után tért vissza Nyugat-Európába. 

És azt tudtad, hogy a lángoshoz hasonló olajban sült ételt az olaszok is ismernek, ezt hívják pizza frittának, de inkább a töltött lángoshoz hasonlít? Na ugye. Viszont, mivel jómagam magyar vagyok, ezért a kalács, amit készítek, magyar kürtőskalács.

És akkor ejtsünk szót a fagyis, nutellás, mindenfélével telepakolt kürtőskalácsról is

Nem akarok semmi jónak az elrontója lenni, de ez még csak nem is jó. Az igazi parasztvakítás. Mint amikor külön megkérdezik a pizzarendelésnél: rukkola mehet rá? Hát persze hogy mehet! De várjunk csak? Semmi sincs ingyen, miért is tesznek rá mégis plusz feltétet? Csak nem azért, mert a rukkolának erőteljes az illata, szépen befedi a pizzát, így az egyik fajta sajt akár el is hagyható róla?  Azt hiszem, így van ez a fagyis-mindenes kaláccsal is. Mert ebben az esetben a kalács csak egyfajta tölcsér, akármilyen is lehet. Mire az ember átrágja magát a krémhegyeken a kalácsig, addigra már úgysem érez ízeket, émelyeg a mennyiségtől és a cukorsokktól, a kalácsot csak úgy betömi a szájába, már ha egyáltalán képes elfogyasztani. Megvallom, már csak a szakmai kíváncsiság miatt is kipróbáltam egyszer a töltött-mindenes kalácsot. Soha nem dobok ki ételt. Akkor megtettem. Szégyellem is magam miatta.   

 

Szóval az eredeti kürtőskalács nem igényli az extrákat

Mert már maga a kürtőskalács is egy baromi extrém édesség. Friss, gőzölgő, illatos, belül puha, kívül a karamellrétegtől ropogós, és ehhez még egy plusz ízesítés is kérhető. Belehempergetheted fahéjas cukorba, kakaóba, darált mandulába vagy dióba, esetleg kókuszreszelékbe. Nem szükséges bele pluszba sem fagyi, sem Nutella, ahogy az igazi pizzára és a lángosra sem kell a ketchup.

De ez csak az, amit a kürtőskalácsról tanultam. Sokkal érdekesebb, amit a kürtőskalács-készítésen keresztül megtanultam. Például az emberekről. Hogy milyen sokfélék vagyunk, az jól látszik a pult mögül.

Vannak a lelkesek, akik szinte ujjongva tapsikolnak, amikor leütöd a kalácsot a fáról, és a gőzzel együtt tör elő belőlük: váó! Az elvarázsoltak, főleg kisgyerekek (és gyermeki felnőttek), akik tátott szájjal és csillogó szemmel bámulják a gépben forgó süteményt. A mohók, akik még tömik a lángost vagy a wurstot, de már rendelik a nasit. A mértéktartók, akik csak egy karikányit szeretnének, és amikor megtudják, hogy mekkora egy adag, a szívükhöz kapnak. A lelkesek, akik szinte kikapják az ember kezéből a kész kalácsot, és meg sem várják, hogy kihűljön, azonnal beleharapnak. Az élvezeteket kimaxolók, akik letekerik a kalácsot, magasba tartják, és úgy eresztik bele a szájukba. A türelmetlenek, akiknek a négy perc is túl sok, hogy megvárják a friss ételt. A türelmesek, akik téged nyugtatnak, hogy ne kapkodj, van idejük. A mindent tudni akarók, akiket maga a készítés technikája érdekel. Az elégedetlenek, akik szerint a kalács, amit készítesz, túl kicsi. Vagy túl nagy. Vagy nem olyan, mint amit Prágában láttak. Vagy Romániában. És az elfogadók, akiknek az sem baj, ha leütéskor szétesik a kalács, csak megrántják a vállukat, és azt mondják: nem lehet minden tökéletes, és boldogan mennek el a maguk adagjával.

  

Amellett sem mehetünk el, hogy mi mindent tanul a kalácsnak köszönhetően önmagáról is az ember

A vendég ugyanis tükröt tart, a tekintetében ott van, hogy milyennek lát minket, az ő szemén keresztül saját magunkra pillanthatunk rá. A megrökönyödésében felismerhetjük, ha éppen indokolatlanul durvák vagy türelmetlenek voltunk, a megértésében láthatjuk a saját kimerültségünket és fáradtságunkat, az érzelemmentességében a saját rutinunkat és gépiességünket, az örömében a saját odafigyelésünket és kedvességünket. A legjobb érzés pedig az, amikor percek alatt alakul ki szimpátia, valami kis hülyeség miatt összenevetünk, és nem is tudatosítjuk, mégis érezzük, hogy a másik által megéltünk valami nagyon fontosat. Felismertük egymásban önmagunkat.  

Igen, azt hiszem ezért kell néha felkelnem a gép elől. Hogy belenézzek mások szemébe, és a lényegről ne feledkezzek meg.

Iliás-Nagy Katalin

A képek a szerző tulajdonában vannak 

Iliás-Nagy Katalin