Menekültek karácsonya: család, otthon, biztonság nélkül

–

„Szerintem a karácsony lényege a család: az, hogy együtt vagyunk. Hogy lehetne karácsonyi hangulatom úgy, hogy a szüleim egy háború dúlta országban vannak?” – kérdezi Junkuncz-Joó Orsolya, aki kárpátaljai magyarként jól beszél ukránul, és a magyarországi Terre des hommes oktatási projektjének központjában segít nekem, hogy szót értsek ukrán ajkú menekült családokkal.

Ünnepi hangulatnak valóban híján vannak szülők és gyerekek egyaránt.

A tehetetlenség, a bizonytalanság, a düh, a szeretett emberek, az otthon, a korábbi élet, a jövőkép elvesztése fölött érzett gyász – ezek a menekültléttel járó talán legjellemzőbb érzések.

Az az erő, hit, bátorság és higgadtság, amellyel mindezekkel megküzdenek, mindannyiszor lenyűgöz, amikor a szomszédunkban dúló háború elől elmenekült emberekkel beszélgetek. Az ünnepek közeledtével erre a belső erőre bizony nagy szüksége van a családoknak.

„A legjobb az volna, ha otthon tölthetnénk az ünnepeket a családdal – kezdi a beszélgetést Jule, aki az orosz-ukrán határ menti Szumi városából menekült el kilencéves fiával Jehorral. – De ez lehetetlen, hiszen a család egyik fele otthon maradt, vannak, akik Lengyelországba menekültek, vannak, akik Svédországban vannak, míg mi itt, Magyarországon.

Nem érzem időszerűnek az ünneplést, és kizárólag az tartja bennem a lelket, hogy a háborúnak hamarosan vége lesz.”

A kezdeti időszak soha nem csillapodó honvágya után most mégis nyugodtabb: „Nagyon hálás vagyok a magyaroknak, és a feldíszített Budapest, meg Jehor múlt héten, az itteni foglalkozáson készített adventi koszorúja segítenek nem megfeledkezni az ünnepekről, még akkor is, ha ezek nálunk máskor és máshogy vannak.” 

Ukrajnában nem december 6-án, hanem december 19-én érkezik Szent Miklós, és a krampusz helyett Hópelyhecske. „De nálunk nincs csizmapucolás… – mondja a kilencéves Mása, amit a foglalkozáson résztvevő többi gyerek nevetve megerősít –, nekünk a párnánk alá teszi az ajándékot a Mikulás, nem kell annyit fáradnunk” – mesélik kórusban.

A különbségekre a tízéves Paulina is felhívta a figyelmem, amikor arról mesélt, hogy idén több Mikulásnak is üzent: „Írtam Szent Miklósnak, aki 19-én jön, írtam a Télapónak, aki itt szokott jönni december 6-án, és írtam Gyed Moroznak is, aki december 31-én hozza az ajándékot. Mindegyiknek megírtam a budapesti és a kijevi címünket is, biztos, ami biztos. Gyed Moroztól kértem a drága dolgokat, mert arra gondoltam, hogy ő orosz, és ha rám sokat kell költenie, akkor nem marad pénz háborúra.”

Paulina, aki húgával, édesanyjával és nagymamájával március óta él Budapesten, december végén visszaköltözik Ukrajnába. „Egyszerűen nem bírtam, hogy a lányok az apjuk nélkül vannak” – mesélte Lana, Paulina édesanyja egy korábbi beszélgetésünk alkalmából.

Imádom az ünnepeket, otthon már októberben elkezdem venni a díszeket, de idén képtelen voltam. Aztán ahogy eldöntöttem, hogy hazamegyünk és újra egy család leszünk, békére leltem. El is mentem és vettem egy műfát. Most azt is költöztethetem haza

– mondta magán mosolyogva –, de tennem kellett valamit, ami a normális életünkre emlékeztet az év ezen szakaszában.”

Az ukránok a szentestét január 6-án ünneplik, melynek oka az, hogy időszámításuk nem a Gergely-naptárat, hanem a Julius Caesar által Kr. e. 46-ban bevezetett julián naptárat követi, de ajándékozni inkább a december 31-i újév során szoktak.

„Az egész ünnepsorozat december 31-gyel, az újévvel kezdődik. Ekkor jön Gyed Moroz (Fagy Apó) és ajándékoz. Karácsonykor, január 6-án inkább csak a keresztszülők ajándékozzák meg a keresztgyerekeket, akik ilyenkor a hagyományoknak megfelelően »kutyával« lepik meg őket” – meséli Jule.

Olyan »kutyával«, amit ukrán népszokás szerint meg is esznek… a »kutya« ugyanis egy étel.

„A fiamat az evakuálás és a háromnapos út nagyon megviselte. Sok ez egy gyereknek: káosz, ijedség, félelem. Nyáron visszamentünk abban a reményben, hogy maradni tudunk, de vissza kellett jönnünk. Online jár iskolába, és hol megtartják az órát, mert van áram, hol nincs. A Tdh által szervezett közösség az egyetlen hely, ahol a saját korosztályával lehet, akik meg is értik. A gyerek miatt tehát muszáj megpróbálnunk mindent, hogy valami legyen az otthon megszokottból, mert neki szüksége van valami állandóságra, amiből nem sok jutott az elmúlt évben – mondja Jule. – Mi otthon sem tartjuk erősen hagyományokat, így nem kell tizenkét ételt megfőznöm, hogy karácsonyi hangulat legyen” – teszi hozzá.

A pravoszláv szentestén ugyanis hagyományosan tizenkét különböző fogásnak kell az ünnepi asztalra kerülnie, ahol az asztalterítő alatt széna van, amely Jézus megszületésére hivatott emlékeztetni. Az este során a „kutyát” adják fel elsőként, ezt követi a további tizenegy fogás, jellemzően káposztás, gombás, illetve krumpliból készült ételek, halkocsonya pontyból, céklasaláta, olajos káposzta, különböző falatkák például zakuszkával, sült hal, illetve a böjti ételek után a hús is.

„Nagyon hiányzik a családom, és most különösen nehéz, mert nálunk ilyenkor nagy a jövés-menés, barátok, család – jegyzi meg szomorúan Jule, de sietve hozzáteszi: – nekem nem olyan nehéz, mint másoknak, nem akarok panaszkodni. Én ide a férjemhez érkeztem, aki már itt dolgozott, így nem vagyok egyedül. Otthon még áll a házunk, és senkim sem halt meg.

Azok a nők, a gyerekeikkel egyedül vannak egy idegen országban azzal a tudattal mindennap, hogy az otthon maradt férjük bármikor meghalhat, ők hősök. Én nem vagyok az. Én szerencsés vagyok.” 

Miközben Julet hallgatom, déjà vu-m támad: közel két hónapja, mikor először találkoztam Lanával, ő hasonlóan értékelte a helyzetét, és már-már mentegetőzve mondta, hogy ő nem egy „tipikus menekült”, vannak, akiknek sokkal nehezebb sors jutott.

Így már meg sem lepődöm, amikor a Melitopolból menekült Ludmila azzal kezdi a beszélgetésünket, hogy ő tulajdonképpen szerencsés még akkor is, ha nem először találkozik a háború okozta veszteség élményével: „Ez az életem második háborúja: tizenkét éves voltam, amikor kitört a tádzsik polgárháború, ahonnan tizenhat évesen menekültem el, és költöztem a nagybátyámmal Ukrajnába, hogy most, húsz évvel később onnan is menekülnöm kelljen.”

Mila otthona, Melitopol városa kulcsfontosságú logisztikai csomópontnak számít, mert lényegében kapu az oroszok által korábban megszállt Krímhez. (A városban jelenleg is heves harcok dúlnak, – éppen néhány napja robbantottak fel az ukránok egy hidat, hogy elvágják az orosz megszálló sereget az utánpótlástól.)

„Február 24-én arra ébredtünk, hogy a város légibázisát bombatalálat érte. Azonnal megértettük: háború van. Elrohantunk a bankba, kivettük a pénzünket, aztán szaladtunk a boltba ételt venni. Minden olyan gyorsan történt. Ijesztő volt. Én, aki már megéltem egy háborút gyerekként, nem hittem, hogy az oroszok valóban megtámadják Ukrajnát – meséli, magában is magyarázatot keresve a félreolvasott jelzésekre.

– 50 napig éltünk a blokád alatt. Iszonyatosan nehéz volt és nagyon drága. Aztán összepakoltam két bőröndöt, és elindultunk. El tudod képzelni? Két bőröndben az egész életünk.”

Őszintén szólva nem tudom elképzelni. (Pedig a munkáim során sok nehéz sorsot láttam életemben.) Ahogy azt sem, hogy milyen érzés lehet 100 kilométert tíz óra alatt megtenni a szinte méterenként felállított útzárak miatt, ahol katonák állnak, akik mindenedet átkutatják, és ha bármit találnak, ki tudja, mi lesz a sorsod. 

„A hétéves fiam, Ruslan mindig a Chervona Kalyna című dalt énekli, ami évszázadok óta az ukrán szabadságot élteti. Ahogy méterről-méterre araszoltunk Zaporizzsja felé, mindvégig attól rettegtem, hogy rázendít, és meghallják, és baj lesz.”

Mila részben azért tartja magát szerencsésnek, mert nincs egyedül – a férje egészségügyi helyzete miatt velük jöhetett, és egy magyar-ukrán öntödében dolgoznak mind a ketten –, részben pedig azért, mert lehetőségük van megismerni egy másik kultúrát.

„Ez a karácsony most nagyon nehéz. Aggódunk a férjem szüleiért, akik otthon maradtak, mert nem akarták elhagyni az otthonukat. De leginkább Ruslannak nehéz. Rengeteget sír mostanában, hogy az ünnepeket otthon akarja tölteni. Mindeközben van jó is: az egyik nap azzal jött haza az iskolából, hogy magyarázzam el, itt miért fontosabb a karácsony, mint az újév, miért máskor jön a Mikulás, és hogy hozzánk kétszer jön-e idén – mondja nevetve. – Örülök, hogy érdeklődik, hogy nyitott, és mert látja, hogy léteznek különböző kultúrák, vallások és ünnepek. Szóval el is határoztam, hogy mi a 24-ét is megünnepeljük: aznap kivonatozunk Bécsbe. Aztán persze 6-án csinálunk »kutyát«, és megünnepeljük a mi karácsonyunkat is.

Meg kell próbálnom megidézni az otthonunk szellemét. Miatta fontos.”

Épp a jövőről kérdezem, amikor odalép Ruszlan, hogy megmutassa, mit készített Irina Fedur segítségével, aki férje miatt kiválóan beszél magyarul, és tavasz óta segíti a Tdh UNICEF-fel együttműködésben megvalósuló, menekült embereket segítő vészhelyzeti programját. Mila megvárja, amíg Ruslan visszamegy játszani, és csak utána folytatja: 

„Nem vagyok optimista, mert mostanra megértettem a valóságot. És nem tudom, hogy valaha haza tudunk-e menni, így azt sem, hogy hol fogunk élni. Nekem a gyerekem jövőjét kell szem előtt tartanom. Azt fogom tenni, ami az ő érdeke.”

A mosolygó szemű Mila egy pillanatra elkomorodik: „Azt hiszem, sokszor nem tudjuk megbecsülni, amink van, legfeljebb utólag értékeljük. Remélem, egyszer majd megtanuljuk ott és akkor értékelni az életüket, amikor éljük.”  

Aztán megint derűsen folytatja:

„Csodás életem volt Dusambéban és Melitopolban is. Most Budapesten is kizárólag kedves emberekkel találkozom. Most itt vannak az ünnepek, és mi minden Mikulást és karácsonyt és újévet* megünneplünk, amit csak lehet.”

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint a február 24-e óta Ukrajnában dúló háború közel nyolcmillió embert kényszerített hazájának elhagyására. A menekültek javarészt nők és gyerekek, akik most otthonuktól távol töltik a karácsonyt. És nagy valószínűséggel a pravoszláv ünnepeket is.

Modla Zsuzsanna