–

„Neked olyan jó, nem kell a gyerekekkel vesződni! Otthon lehetsz nyugalomban, nem zavar senki, nem nyitják rád a fürdőszoba ajtót, nem kell szakmányba reggelit, ebédet, vacsorát csinálni, nem kell gondolkozni a karácsonyi menün, és azon a rengeteg ajándékon, hogy vajon minek örülne legjobban a kicsi meg a nagy.”

Hallgatom a sokgyerekes, szelíd kinézetű Mónika barátnőmet az ünnepek előtt (aki amúgy halálosan imádja a gyerekeit, csak néha irigyelget), amíg a körmösnél válogatom a lakkok árnyalatát, és nem tudom az istennek se eldönteni, hogy a „The Queen of Sin” vagy a „Miss Hooligan” nevű árnyalatot kenjék rám karácsonyra.

„Na, látod, erről beszélek, neked csak ennyi problémád van!” – magyarázza tovább.

Mondom neki rögtön: „Neeem, dehogy, még az is a bajom, hogy most akkor rakjak-e rá külön glittert, vagy inkább hagyjam simán csak úgy, magában?”

„Na, menj a picsába, Szentesi!” – és röhög a cuki hangján, mert amúgy cuki hangja van a szeíd kinézésűnek, hiszen a nevében is benne van, hogy visszafogott még a nevetése is. 

Ez a karácsony egyébként is limitált kiadású, elmaradnak a nagy összeröffenések, nem találkozunk az idősebbekkel, és nem lesz nagy (a mi esetünkben monumentális) szilveszteri buli sem. 

Tavaly ilyenkor hatalmas ünnepségekre készültünk, céges buliról céges bulira jártunk, a sminkünket se dörgölte le a maszk, idén meg kisebb csoportokba osztjuk azokat, akiket szeretünk. 

Limitált karácsony, limitált újévi köszöntő, kevesebb flitter, és zéró ismerkedési lehetőség a magányosoknak, hacsak nem pöckölsz valakit arrébb a Tinderen… Na de hát azt azért mégse kéne már… „egy ilyen szép lány mit keres ezen az oldalon fent?” Aha, jó, köszi. Hát azt, amit te: a végeláthatatlan boldogságot, az igazi, mindent áthidaló szerelmet, egy Matthew McConaughey–Brad Pitt mixet, cuki, szexi, jófej pasit. Főleg karácsony előtt nagy az igény ilyesmire.

Még szerencse, hogy sok barátom van, piálhatok velük videócseten, egyik zoomból átszambázom a másikba, majd rakok fel „rénszarvacskát”, és felveszem a lila, flitteres kosztümömet, amit amúgy a SzuperWMN-gálára rendeltem meg szeptemberben, de hát…

Csak az a légüres tér ne lenne a hátam mögött, amit akkor érzek, ha felállok a géptől, kimegyek a hűtőhöz, és újratöltök. Akkor veszem észre, hogy baszki, én most tényleg egyedül vagyok, hogy nincs is itt senki.

Hiába van ott a hangjuk, hiába szól Robbie Williams új karácsonyi albuma, és hiába kenegetem a zsírjában sült kacsamájat a kovászolt kenyeremre…

„Szentesi, engem nem érdekel, átmegyek, akkor ott alszom, kész, hiányzik a fejed” – csivitel a szelíd kinézetű Mónika a videóparti túlsó oldaláról, és látom, nem viccel (ő sosem viccel). Tényleg hív egy taxit, és perceken belül ott fog állni az ajtóm előtt, úgyhogy gyorsan jeleznem kell neki: „Halkan gyere fel a lépcsőházban, nem akarom kihúzni a gyufát a szomszédoknál.”

„Jó, engem ne idegeljél, légy szíves, Szentesi, hát én mindig csendben jövök, tudhatnád.”

„Persze, persze, tudom, csak gondoltam, szólok, ha mégse.”

Nagyjából így telnek a napok, lóhalálában húzzuk ki a szentségeséig, külön csoportokban karácsonyi bulit tartva, egyedül lefeküdve, többiek kisszoba, nappali. 

Olyan régen alszom már egyedül, hogy azt sem tudom, hogy kell csinálni a páros verziót… Nekem a magány megszokott, pontosabban időm sincsen rá nagyon, hogy érezzem, mert mire odakerülök, már lefárasztott a sok kicsi csetszoba, meg azok is, akik a nappaliban, itt-ott, amott szedett-vetetten alszanak. 

De esténként egyedül alszom el, ebben nincs változás, és még csak azt se mondom, hogy meg lehet szokni, vagy nem vágyom másra. (Már az is haladás, hogy a vágyaimat nem feltételes módban írtam.)

Amikor november elején kiderült, hogy megint bezárnak majdnem mindent, és még a Novákék is elhúznak délre, megrémültem. A tesóméknak már családja van, ott a gyerek, együtt ünnepelnek, anyámék odahaza, egyébként is kérdés, hogy vele találkozhatok-e a kezelései után, apámmal… hát, vele rég nem karácsonyozom, és mindenki, aki körülöttem van, párral, családdal, többnyire gyerekekkel él. 

Rémisztő az egyedül töltött szenteste gondolata, még akkor is, ha „jaj de szép a karácsonyfa”, „mennyből az angyal”, meg fittyfene… és tetemes mennyiségű mézeskaláccsal meg az ebédről megmaradt bébipulykával töltöm, amit a húgomékkal pusztítottunk el félig. 

Nem az ijesztő, hogy egyedül vagyok december 24-én (egyébként a névnapom is, pont magasról tojik rá mindenki, thanks, Jesus!), hiszen minden este egyedül vagyok otthon, hanem hogy ezen a napon még sosem fordult elő eddigi életemben. 

Kicsit olyan, mintha egy meghatározott mederben folyna mellettem az élet, és én egy külső peronon ragadtam volna, ahonnan csak átkiabálni tudok a többieknek, akik néha átugranak hozzám, de ők egy másik vonatra szállnak végül, nem együtt megyünk tovább. 

Hát, így. 

Valakinek (lehet, hogy túl sokaknak is) ez minden évben így van. 

Például az olyan öreg néniknek, amilyen az utcánkban is lakott Tiszalökön, az Irmuska néninek. Neki nagyon régen meghalt mindenkije, a lánya meg „németben” élt, és nem nagyon járt haza.
Vagy azoknak, akiknek látszólag mindenük megvan, de igazából senkijük nincs.
Vagy annak, aki úgy tölti a szentestét, hogy inkább lenne máshol. 

Amikor kicsi voltam (és már nagyon korán megszerettem a karácsonyt, a várakozást, a sok szép színes, csillogó mindenével együtt), ezt tartottam a legszörnyűbbnek: egyedül lenni szenteste. Az a vége mindennek, annál nem történhet rosszabb egy emberrel. 

Jó, abbahagyom a picsogást, megyek, hív a Novák, azt mondja:

„Szentesikém, akkor pont veled tízen leszünk, gyere ki már 23-án!”

Áldott, szép ünnepet nektek… öleljétek meg azt, aki mellettetek van, legalább harminc másodpercig, és nem, ez nem egy giccses reklám.

Szentesi Éva

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van