–

Fiala Borcsa/WMN: Hogy született a Bölcső Alapítvány? Mi hívta életre? Ha jól tudom, esküvői fotósként dolgoztál, amikor volt egy olyan időszak, ami úgy jelent meg az egyik újság címlapján, mint az újszülött-gyilkosságok hete.

Budavári Zita: Időnként lehet arról hallani, hogy csecsemőholttestet találnak az erdőben az avar alatt, a kukában, a vécében. 1994 februárjának első hetében azonban szinte minden napra jutott egy ilyen hír: hétfőtől péntekig volt öt. Az egyik esetében a nem várt terhesség az ötödik volt, a házaspár már négy saját gyereket nevelt. Az eltitkolt terhesség végén az asszony otthon, a férje segítségével szülte meg a gyereket, amiben aztán az anya és a kisbaba is meghalt. Laikusként, de sok száz szülés végigkövetése után úgy gondolom, hogy elvérezhetett. Engem ez az eset rettenetesen megrázott.

Akkoriban Magyarország három kiváló klinikájára is jártam meddőségi kezelésekre, átestem rengeteg beavatkozáson, de hiába. Felháborított, hogy míg én annyi mindent megteszek, más ilyen könnyedén eldobja a gyerekét. Ma már restellem, hogy így gondolkodtam, hiszen tudom: senki sem mond le könnyen a gyerekéről. Nagyon komoly háttérokok, tragédiák kellenek ahhoz, hogy valaki minden áron meg akarjon szabadulni a csecsemőjétől. Most, hogy több mint 1600 terhes nővel foglalkoztam, már egyáltalán nem ítélkezem ilyen könnyen. Igaz a mondás: egy nő mindent megtesz, hogy legyen, vagy hogy ne legyen gyereke.

Volt, hogy egy asszony a telefonfülkéből hívott fel: ha nem megyek oda azonnal, felvágja a hasát és ő maga szedi ki a gyereket a méhéből. Rohantam. 

Az, hogy ezekből a 32 évvel ezelőtti februári rémhírekből alapítvány szülessen, nem volt egyszerű. Fogalmam sem volt semmiről. Éjjel gondolkodó típus vagyok, úgyhogy hajnali háromkor felkeltettem a férjemet, és mondtam neki: nonszensz, hogy a magyar állam semmit nem tesz a csecsemőgyilkosságok ellen, úgyhogy mi lenne, ha meghirdetnénk a lépcsőnket? Ő csak annyit felelt: ‘ezt csak alapítványi formában tudod megcsinálni’, majd aludt tovább.

Ezután jött, hogy kiokosítottam magam a jogi kérdésekben, majd jó pár kanyart követően létrejött a Bölcső. A firenzei forgóajtó volt előttem inspirációként: ott az apácák nyitottak a rászoruló anyáknak egy ablakot, oda betehették az újszülöttet, befordították, az apácák pedig onnantól a gondozásukba vették a babát. Ez viszont Magyarországon, 1995-ben annyira abszurd volt, hogy a hírt rengeteg újság lehozta, ezzel rám szabadítva a fél országot.