Autó és egy zsák pénz nélkül sem kell temetni a nyári szünetet – Minimalista programtippek gyerekes családoknak

–

Leszögezem, én aztán nem vagyok az a fajta, akiből csak úgy ömlenek a programötletek

Inkább az vagyok, aki órák hosszat tépelődik azon, hogy mit csináljon ma a gyerekekkel: szétguglizom az összes programajánlót, böngészem a fórumokat, a Facebook-csoportokat, hogy végre előállhassak egy olyan tervvel, ami mindenkinek jó. Mindig elhatározom, hogy előre egy hétre kitalálom a programokat, de eddig valahogy még nem sikerült. 

Aztán eljött a pont, amikor a kedvem is elment az egésztől. 

Azon kaptam magam, hogy már megint más (élethelyzetben, anyagi körülmények között élő, vadidegen) anyákhoz viszonyítom magam, pedig már azt hittem, rég leszoktam erről a toxikus szokásomról. 

Teljesen nonszensz.

Két gyerek anyukája vagyok, teljes állással, sok munkával, állandó segítség, jogsi és autó nélkül. Bizony, én nem tudok spontán felkerekedni a gyerekeimmel, hogy csak úgy leugorjunk a Balcsira, a Bánki tóra. Tömegközlekedve komoly szervezést igényel, hogy mikor, honnan, hova, hogyan jutunk el, ami a munkával kombinálva több nyűg, mint amennyire megérné. Kezdtem kicsit befordulni ettől, és marni magam, hogy miért nem vagyunk képesek jogsit szerezni, de ahogy végül mindig, most is arra jutottam, hogy a magam részéről mindenki jobban jár, ha nem ülök volán mögé – főleg a gyerekeim.  

 

Aztán tényleg itt a pénz kérdése, amit idén már végképp nem lehet kikerülni. Szerintem nem kell túlragoznom, amiről amúgy is mindenki beszél most: milyen iszonyúan drága lett minden. Rohadtul nem engedheti meg magának manapság egy átlagcsalád, hogy sok tízezrekért egész nyáron táboroztassa a gyerekeit, sőt, már egyetlen tábor is akkora anyagi megterhelés, ami nem igazán fér bele manapság a hatszáz forintos uborka és az ezer forintos paradicsom mellett. 

Ezt a nyomást is elengedtem. Ez van, a mi gyerekeink nem fognak táborozni, és azt sem tudom garantálni, hogy elzarándokolunk az összes környékbéli strandra, vagy az agglomeráció titkos kis cukrászdáiba, fagyizóiba egy-egy órára. 

De akkor máris temetni kellene a jó programokat? Francokat! Mondom is, hogy mit érdemes csinálni!

Egyszerű felfedezések

Van pár könyvünk Budapestről, és gyakran csináljuk, hogy kinézünk helyeket, amiket meglátogatnánk, aztán nekiindulunk turistáskodni. Az egyik könyvünkben játszóterek is vannak, így kitaláltuk, hogy ellátogatunk a város összes nevezetesebb játszóterére, és rangsorolni fogjuk őket mindenféle szempontok szerint – amiről egy nyilvántartást is lehet majd vezetni. 

A kutatómunkából pedig szuper dolgok sültek ki: találtunk például olyan játszóteret, ami egy kirándulóhely mellett van, így két játszózás között az erdőben lehűthettük magunkat. De az erdőkre még később visszatérek! Szóval a lényeg, hogy

a környezetünk felfedezését igenis lehet olyan köntösbe bújtatni, hogy az a gyerekeknek is izgi legyen. 

Lehet játszani, hogy most elmegyünk piros (vagy nyilván bármilyen) szín vadászatra, és ahány piros színű akármit látunk az úton, annyi szem drazsét ehetnek meg, vagy annyiszor csúszhatnak le a kedvenc csúszdájukon – a díj rajtunk múlik. De nem is feltétlenül kell díj, simán elég motiváló már maga a vadászat is. 

Az igazán bio játszótér

Szerintem nem árulok el semmi újat azzal, hogy a legeslegjobb játszótér a világon maga a természet. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a gyerekeim a legidegrombolóbb, leghisztisebb napon is kicserélődnek, ha a természetbe viszem őket.

Kinéztem egy buszjáratot, ami öt perc sétára van tőlünk, és szűk tíz percen belül az erdőbe varázsol minket. Ez nekem a menekülőútvonal a legkínkeservesebb napokon. Eleve

ebben a melegben nincs jobb légkondi a lombok árnyékánál.

Az illatok és a tiszta, hűs levegő már önmagában is csodát tesz az ember szétfeszült idegeivel. Innentől kezdve jönnek a bogár tanulmányozások, a kövekből, kavicsokból való toronyépítés, vagy botokból, nagy ágakból való bunkerépítés. Itt fontos megjegyezni, hogy soha ne törjünk le ágat a játék kedvéért, az erdő mindig biztosít a játékhoz bőven elég eszközt.

Ha már élvezed az erdő gyógyító hatását, te semmiképp ne árts neki – ez legyen alap.

Arról nem is beszélve, hogy külön jó program lehet, hogy aktívan óvjuk a környezetünket. Jó, ha van nálunk mindig egy szatyor, amibe össze tudjuk gyűjteni a természetben elszórt szemetet – lehetünk ilyenkor bolygóvédő szuperhősök is attól függően, hogy mekkorák a gyerekeink, és mennyire izgatja őket a szuperhős szerepe. 

Aztán az is lehetséges program, hogy viszünk magunkkal növény- és állathatározót, hogy kikeressük bennük a látottakat. Modernebbek persze támaszkodhatnak ilyen tematikájú applikációkra is, de én ezeket annyira nem szeretem, mert pont az a jó, ha legalább ilyenkor kiiktatjuk a kütyüzést. Nem baj az, ha a gyerekek nem mossák össze a természetet a technikával, ha vannak olyan helyek, szituk az életünkben, amikben nincs helye a telefonnak. Legfeljebb fényképezésre, de én azt is igyekszem észrevétlenül csinálni, amikor épp nyakig benne vannak a játékban és nem figyelnek rám. A múltkor például két órán keresztül építettek bunkert és mellette egy csigaovit. Nekem csak néznem kellett őket. Az egyik legjobb napunk volt az elmúlt hónapokban. 

Amit nagyon fontosnak tartok még a természetjárással kapcsolatban:

Ne féljünk a kosztól!

A múltkor egy barátnőmet virtuálisan meglincselték, mert kirakott egy képet a gyerekéről (arc nélkül), ahogy tetőtől talpig sarasan bandukol hazafele az erdőből. Óriási dagonyázás volt a többi cimbi gyerekkel, „tiszta” boldogság. A követők meg kiakadtak, mert „a gyerek így nem tanulja meg, hogy értékelni kell a tiszta ruhát, és amúgy is, undorító, egészségtelen, milyeanyanyaazilyen”, satöbbi. Hát, a ruhából minden gond nélkül kimosta a sarat a mosógép, a gyerek pedig boldog, kiegyensúlyozott, egy tündér, az égvilágon semmi baja, sőt.

A kosz csak kosz. Ha a gyerekünk szívesen bemaszatolja magát, hagyjuk! És mindig legyen nálunk legalább egy szett váltás ruha meg vízálló szatyor. Ne ezen múljon a móka.

A legjobb bébiszitter egy másik gyerek

Ezt be kellett látnom, hogy soha egyetlen felnőtt sem foglalja le úgy a gyerekeimet, mint egy másik gyerek. Ha olyan a kémia közöttük, akár órákig is elvannak egymással, és maximum azért bújnak elő, mert megéheznek, megszomjaznak. Nekünk nincs kertünk, pedig ha lenne, tényleg állandó átjáróház lehetne nálunk. Mivel a nyarat viszont csak limitáltan lehet elviselni a lakásunkban, a lehetőségeink korlátozottabbak, így marad a közeli parkban való bandázás. Nem a legtökéletesebb felállás, mert nyilván jobb lenne a saját kertünkben limonádézva nézni a gyerekeket, de pont az a lényeg, hogy abból kell főzni, ami van. Amit nagyon fontosnak tartok, hogy ha összeeresztjük a gyerekeket, határozzunk meg egy keretet, hogy mit lehet, mit nem. Ám szeretem előre kikötni, hogy nincs kütyüzés, nem azért jöttünk össze játszani, hogy nyomkodjuk a telefont, vagy videókat nézegessünk. Ezt egy bizonyos kor fölött szerintem tényleg nem árt tisztázni. A kütyü a legeslegvégső menekülőútvonal legyen, ha például vacak az idő, vagy ha a gyerek mellett kell meetingelnünk. Én szeretem, ha inkább kooperatív dolgokat játszanak, a versengés feszültséget szülhet, szóval igyekszem arrafelé terelni őket, hogy együtt csináljanak valamit, ne egymás ellen. 

Egy jó piknik

Azt, ugye, tudjátok, hogy a piknik a legkevésbé jelenti azt, hogy komplett brunchmenüt kell rittyentenünk a dizájnos plédre kirakott csipkével bélelt kosárkánkba? A múltkor az egyik játszófelfedezés előtt beugrottunk a boltba, vettünk némi gyümölcsöt és pogácsát, majd két csúszdázás között a fűben ülve elfogyasztottuk. A gyerekek boldogan skandálták, hogy „ez egy piknik, ez egy piknik, jaj, de jó!” És tudjátok, miért? Mert tényleg ilyen egy piknik. Nem kell hozzá semmi – még pezsgőspohárba kiöntött frissen facsart narancslé sem –, csak szabad levegő, és valami, amit ott jóízűen megeszünk. 

Egyszerű dolgok jó marketinggel tálalva

Persze a négy fal között is lehet nyaralni, vagyis lassulni. Nem kell feltétlenül kimozdulni ahhoz, hogy valami extra történjen, minden csak tálalás kérdése. Például egy jó langyos, habos fürdő a nap közepén is lehet különleges, főleg, ha mellé berakunk valami izgalmas hangoskönyvet. De a mesenézésből is lehet családi mozidélután tiltott nasikkal – én olyankor szeretek akár változtatni a berendezésen, kihúzni például a kanapét a tévé előtt, jól bekuckózni.

Amikor legutóbb eláztunk egy nagy viharban, és kezdett nyűgös lenni a társaság, ahogy a szélben, zuhatagban siettünk haza, könnyebb volt elviselniük az elemekkel való dacolást úgy, hogy kitaláltuk: csináljunk forró csokit, amint hazaértünk. Semmi extra nem volt, csupán pár kocka csokit dobtunk a forró zabtejbe, de azóta is emlegetik.

Minden azon múlik, hogy mennyire vesszük észre a lehetőségeinken belül megbújó varázslatot. 

A fogmosásból is lehet emlékezetes és vicces program, ha közben meghallgatjuk a japán nyelvű fogmosós dalt, és a szárítóról leszedett zoknik párosítása sem akkora kínlódás, ha a gyerekeknek játékot csinálunk belőle. Csak az ő fejükkel kell gondolkodni és bármi lehet játék, csoda, mese. 

Ne nézd az órát, csak úgy legyél

Ami szerintem nagyon fontos különbség a nyári szünet és a tanítási időszak között, hogy nyáron kevésbé kell rohanni. Legalábbis én igyekszem így intézni. A munka és a kötelező körök legyenek meghatározható keretben, és azon túl lehessen lazán létezni. Sokkal nyugodtabbak vagyunk, ha nem kell sietni sehová. Így belefér, ha útközben egy bokornál megállnak játszani, vagy ha kavicsokat akarnak gyűjtögetni. 

 

Én tudom magamról, hogy nagyon nehezen tudok kikapcsolni. Jó lenne, ha ezt nem örökíteném át a gyerekeimre, és nem azt látnák, hogy még a pihenősebb időszakokban is nyomkodok valamit, rohanok, és képtelen vagyok a jelenben létezni, lenyugodni.

Lássanak minket is olvasni, csak ülni és nem csinálni semmit, virágot szagolni, pocsolyában ugrálni. Nem várhatjuk el tőlük, hogy mindenféle extra stimuláció nélkül ellegyenek, ha az nekünk is nehézséget okoz. 

A változatos, kikapcsoló és tartalmas nyár nem pénztárca és autó függvénye. Persze, ragadjuk meg az összes lehetséges strandolós, kiruccanós, klasszikus nyaralós lehetőséget, ha vannak. De lángost enni nem csak a Balatonon lehet és a méregdrága strandokon túl is van élet. Keressünk rá a környékünkön lévő legközelebbi szabadstrandra, szálljunk buszra, és induljunk el. Nem kell egy csomagtartónyi cucc ahhoz, hogy a gyerekek full-extrás élménnyel bújjanak majd ágyba. Tényleg nincs szükség arra, hogy mindig nagyot durrantsunk, sőt! 

És záróakkordként azért megjegyzem, azt azért ne gondoljátok, hogy mindez mindig csak úgy dől belőlem, és egy két lábon járó kreatív, minimalista programtár vagyok. Vannak napok, amikor igaziból semmihez sincs kedvem, csak lustálkodni szeretnék. Ha olyankor engedek a nyomásnak, hogy márpedig nekem mintaanyának kell lennem, na, akkor jön a katasztrófa, a balhék, a fölösleges stressz. Pedig a gyerekek nem panaszkodnak, ha a napi program az evés-ivás, birkózás, mesenézés, szőnyegen piknikezés és társasozás. Sőt, a múltkor már olyan is volt, hogy én olvastam a saját könyvem, és a gyerekek mellettem olvasgattak, lapozgattak. Hozzánk tudnak lassulni. Ha mi is leállunk végre. 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak