Kurucz Adrienn: Szentesi ölelésétől a második WMN Fesztiválig

–

2017. július 7. Most, mikor leültem a gép elé, döbbentem rá, hogy napra pontosan kilenc éve jelent meg az első írásom a WMN.hu-n. A heteken át tartó emailezgetés után annak az évnek az augusztusában találkoztam először a csapattal egy Helló, WMN! rendezvényen. Pontosan emlékszem a pillanatra, ahogy belépek a terembe, és megpillantom Szentesi Évát (ő mindig fáklya, akárhogy van is éppen, fényes, lobog, vonzza a tekintetet). Odalépek hozzá, megérintem a vállát, mire ő felém fordul, és fülig szalad a szája. „ Madame Fregoli” (ez a bloggernevem), kiáltja, és nem a kezét nyújtja, hogy bemutatkozzunk, hanem egyből átölel. Ahogy manapság is, ha összefutunk, pedig már évek óta nem dolgozunk együtt. 

Nagyon sok minden történt azóta itt is, ott is, de ami kettőnket illet, meg tudtunk maradni abban az első, kegyelmi pillanatban Évával.

Mindenki tudja, az első benyomások, az első kellemes vagy kellemetlen kapcsolódások, az első tekintetek, szavak és gesztusok meghatározók, ha bekerülünk egy új közösségbe. Nem kell hozzá sok idő, hogy érezzük, biztonságos kikötőbe értünk vagy ez is csak egy olyan állomás az úton, ahol jobban tesszük, ha nem vetünk horgonyt. 

Én 2017-ben szabadúszó újságíró voltam, és lubickoltam a lézengésben. Tavasszal hagytam magam mögött egy munkahelyet, ahol sok éve, gyakornok korom óta dolgoztam, és ahol a keretek már egy ideje nem tették lehetővé, hogy magamat adjam. Sokan mondták, hogy butaságot csinálok, lapítsak, dagonyázzak a langyos pocsolyában, és örüljek neki, hogy van a médiában, a haldokló nyomtatott lapok piacán státuszom, havi fixem, és a kollégáim nagyobb része jó fej. De nem volt akkor már maradásom, valódi újságírói feladatokra vágytam, arra, hogy értelme legyen a tevékenységemnek, hasznosnak érezzem magamat ezen a téren is, és valódi emberi-szellemi kapcsolódásokban legyen részem a munkahelyemen is. Többen mondták, szakmabeliek is, hogy irreálisak az elvárásaim 2017-ben.

Szerencsére nem hittem nekik.

Amikor D. Tóth Kriszta megkérdezte a következő tavaszon, hogy lenne-e kedvem még szorosabban a WMN-csapathoz tartozni, és a lap szerkesztője lenni, azonnal igent mondtam. Pedig tényleg élveztem, hogy a magam ura vagyok, én osztom be az időmet, nagyon különböző lapokba írhatok, és bár mindenhol barátságosan fogadnak, elköteleződnöm nem kell sehova, és azt is én dönthetem el, egy téma az enyém-e vagy idegen tőlem. 

Hogy igent mondtam Krisztának, annak a legfontosabb oka a közösség volt, amit ő kezdett el építeni, és amelyhez tartozni jó volt. És most nemcsak a csapattagokra gondolok, hanem a világnak arra a szegletére is, ahol a WMN-t író és szeretettel olvasó emberek találkoznak. Sziget volt ez már 2017-ben is, és sziget ma is, ez nem kérdés.

A tavalyi WMN Fesztiválon különösen átélhető volt ez az „egy törzsből vagyunk” érzés

Egy csomó kisebb rendezvénnyel, SzuperWMN-nel és Helló, WMN!-nel a hátam mögött is úgy éreztem, ez az alkalom más, mint a többi. Csak jöttek és jöttek az emberek: egyre több ismerős arc vett körül, és olyanok is, akiket nem ismertem, mégsem fogott el az a szorongás, ami tömegben rendre eluralkodik rajtam. Mert biztonságban voltam. A tekintetekben nyitottság volt, kíváncsiság, kedvesség és az összekapcsolódás vágya. Jó volt megélni ezt abban a mérgező klímában, amelyben oly régen feszengtünk már akkor, és amelyet a politika teremtett körénk. Jó volt olyan emberek között lenni, akikkel szabadon lehetett beszélgetni bármiről, nem kellett óvatoskodni, szerepet játszani a békesség kedvéért. Egy napig megtapasztalhattuk, hogy így is lehet(ne) élni. Egymást támogatva, nem lehúzva, értelmes, előrevivő vitákat folytatva, mások határait, érzéseit tiszteletben tartva.    

Hogy mit várok az idei fesztiváltól most, hogy egészen más a valóságunk, mint 2025-ben volt?

Igen, megváltozott sok minden, de a mi közösségünk, a WMN szerzői és olvasói nem változtak: pont olyan érdeklődő, barátságos, a körülöttünk lévő világot – bárki uralja is azt – kritikusan szemlélő emberekből áll, mint korábban. Azt gondolom, ha lehet, most még fontosabb, hogy találkozzunk, mint 2025-ben.

Szükségünk van egymásra! Hogy megfogalmazzuk, mi van bennünk, és meghallgassunk másokat. Beszélgessünk arról, ami történt velünk. És összefésüljük a vízióinkat a hogyan továbbról. Mert egy korszak véget ért, de az újat még be kell laknunk, és nem veszíthetünk az éberségünkből, különben visszacsúszunk oda, ahonnan indultunk. 

Dr. Árkovits Amaryl pszichiátertől tanultam meg, hogy a legfontosabb és egyben a legnehezebb kérdés ember és ember között a „ Hogy is vagyunk mi egymással?” Számomra a második WMN Fesztivál mottója is ez lesz. 

Szeretném hallani, hogyan látják mások, mi a közös továbblépés útja. Hogyan tudnánk kisebb és nagyobb közösségeinkben megerősödni, együtt többé válni, megújulni, növekedni, a rossz mintákat átrajzolni.

Azt megígérhetem nektek, hogy a kollégáimmal óvó, támogató teret, izgalmas meghívottakat adunk az építő eszmecseréhez, és minden feltételét megteremtjük annak, hogy jól érezzétek magatokat a fesztiválon, élményekben és gondolatokban gazdagodva térjetek haza. Nagyon várunk titeket, olyan bizalommal és szeretettel, ahogy annak idején engem Szentesi magához ölelt.     

A második WMN Fesztiválra a jegyárusítás elindult, ne maradj le, itt tudsz jegyet venni.

Kurucz Adrienn