Hol a helyük a pillangóknak?

Nincsenek már pillangók a hasamban, ha meglátom. Legalábbis nem mindig. 

Mellette kelek, mellette alszom el már lassan tizennyolc éve, ezért talán nem csoda, hogy az izgalom, amit a friss szerelem felbukkanása okoz, már nem olyan intenzív. 

Nem, én már nem izgulok, ha meglátom. Hisz ismerem minden rezdülését. 

Az összes ráncot a szeme sarkában. Ő még tagadja, de én már látom az ősz szálakat a halántékán, a szakállában.

Tudom, milyen arcot vág, ha a végletekig kimerült, ha boldog, büszke vagy koncentrál. Tudom, hogy hiába edz, a derekánál mindig marad egy kis párna. Csukott szemmel is fel tudom idézni a kézfején kidudorodó ereket, a tetoválásait, az anyajegyeit. 

És tudom, hogy ő is ismeri minden porcikám. Ismeri, milyen, amikor nem őszinte a mosolyom. A hangomból rájön, melyik ismerőssel, rokonnal telefonálok. Pontosan tudja, mikor van szükségem egy kád forró vízre, még akkor is, ha annyira nyakig vagyok az idegbajban, hogy visszautasítom. Azt is tudja, mikor mondok nemet valamire, amit valójában szeretnék, vagy igent olyasmire, amit legszívesebben visszautasítanék.

Nála jobban senki nem ismer. Persze, hiszen tizennyolc éve érünk, növekszünk, hullámzunk egymás mellett. De szerintem az ő hasában sem táncolnak már úgy a pillangók. Furcsa is lenne. 

Mióta szülők lettünk, a házasságunk amúgy is kevésbé van már fókuszban. Miután nincs segítség a közelben, arról szólnak a mindennapjaink, hogy az óráinkat egyeztetjük.

Ki viszi a gyereket suliba, ki hozza el? Ki megy bevásárolni és ki főz? Ki hányra megy dolgozni, mikor kell este is bemennie? Ki utalja el a lakbért, vagy hívja fel a szerelőt? Folyton pingpongozunk a teendőkkel, eldöntendő kérdésekkel. Amikor épp nem a logisztika és a hétköznapi ügyek uralják a beszélgetéseinket, akkor meg a speciális nevelési igényű gyerekünkkel kapcsolatos dilemmáinkat, nehézségeket boncolgatjuk. 

Mégis hol lenne itt helye pillangóknak?!

Két történet, közös szégyen

Meg sem tudnám számolni, hányszor hittük azt, hogy nekünk annyi. Értünk már el súlyos mélypontokat. Volt, hogy pár napig egy ismerős üres lakásában húzta meg magát, olyan elkeserítő volt már egy elhúzódó konfliktus. Zokogtam már a telefonba a barátnőimnek, amikor azt hittem, itt a vége. De valahogy mindig visszakapaszkodtunk. Bármilyen problémával is küzdöttünk, soha egyik sem volt annyira kilátástalan, mint egy olyan jövő képe, amiben mi nem vagyunk együtt. Mert ahogy telt az idő, rájöttünk valamire. 

Akármennyire is érezzük úgy sokszor, hogy tűz és víz vagyunk, végre sikerült megfogalmaznunk, hogy az a csomag, amit ő hozott magával a gyerekkorából és az, amit én, egy ponton gyönyörűen találkozik. 

Engem kislányként molesztáltak, fiatal felnőttként pedig szexuálisan bántalmaztak, így a testiséghez való viszonyom meglehetősen mélyről indult. Számomra a traumák miatt az egész másról sem szólt, mint szolgálatról. Mintha én csak arra lettem volna való, hogy vágyakat elégítsek ki. 

Olyan kapcsolataim voltak a férjem előtt, amikben folyton megalázó helyzetekbe keveredtem, alárendelődtem, ez volt számomra a természetes. Így amikor összejöttünk, már fel sem merült bennem az, hogy én is számítok. Szolgáltam, rendelkezésre álltam, éveken át. Szex közben emlékbetöréseim voltak arról az estéről, amikor az egyik legjobb barátom próbált megerőszakolni, és arról, amikor egy ismerős végül sikerrel is járt. Ha együtt voltunk, utána gyakran sírtam némán a szégyentől, főleg, ha nekem is jó volt. Minél jobb volt, annál inkább szégyelltem magamat. Kínzott a bűntudat, amiért bemocskoltam az ágyunkat a rémes gondolataimmal. A terápia és néhány sorsszerű esemény hatására viszont ezt az egészet elfújta a szél. Egyszer csak nem szégyelltem magam többé. 

Magam mögött hagytam a lányt, aki nem tartotta magát semmire, aki csak használati tárgyként definiálta magát, és megismerkedtem azzal a nővel, aki úgy várta, hogy kiszabadulhasson, aki nem szégyelli magát, ha jó neki. Ehhez persze kellett a férjem is.

Ő, aki mindeközben a saját traumáit hordozta magával, olyasmiket, amikről nem sokkal ezelőttig beszélni sem tudott. A felvilágosítással kezdődött nála minden, amikor kiskamasz korában számára közönséges, riasztó, pornográf képeket és videókat mutogatott neki az apja. Nem is nagyon mert közeledni a lányokhoz, inkább az érettségi környékén kezdett el ismerkedni, de valahogy sikerült olyan élményeket szereznie, amik csak ráerősítettek arra a képre, amiket az apja által mutogatott felvételek és durva kommentárok alapján kialakított magában erről az egészről. Az ő fejében a szexualitás olyasmi, amiben a férfi egy ösztönállat, valaki, akinek a nő csak szívességet tesz. Így a szex neki is kéz a kézben járt a bűntudattal és a szégyennel. 

Két különböző történet, ugyanaz az érzés.  

A sebeink kiegészítik egymást

Nem csoda, hogy idáig tartott, mire látjuk a kirakóst, mire mindent ki mertünk végre mondani. Kellett hozzá ez a tizennyolc év. Ennyi idő alatt jutottunk el oda, hogy magunknak és egymásnak is meg tudjuk mindezt fogalmazni. 

Kivételesen kettesben voltunk, amikor ez megtörtént. Egyszer csak előkerült a téma. Katartikus pillanat volt, amikor ráeszméltünk, hogy a sebeink, a gátjaink tökéletesen kiegészítik egymást. Nekem arra van szükségem, hogy felfedezzem az örömöt, a felszabadulást, neki pedig arra, hogy olyan nővel legyen, aki mellett megélheti, hogy a vágy is lehet tiszta, szép. Azt hittük, különbözünk, rettegtünk, hogy igaziból nem illünk egymáshoz, pedig csak sérültek voltunk. Majdnem sírtunk, amikor ez a kép így összeállt. 

Mindaz a rengeteg veszekedés, reménytelen pillanat két rettentően bizonytalan, bűntudattól terhelt ember kapálózásából fakadt. De végre ténylegesen ki merjük fejezni az érzéseinket. Merünk beszélni arról is, amiről korábban nem. 

Sokkal jobban tudunk nemet mondani, mióta tudjuk, hogy az igen az valódi igen, és igent is könnyebb mondani és elfogadni azóta, hogy a nem tényleg nemet jelent. 

Szóval nem, nem érzek pillangókat a hasamban. Én melegséget érzek. Végtelen bizalmat. Ha meglátom, valahogy minden helyrebillen még a nehéz napokon is. Még akkor is, amikor az idegeimre megy. Még tudunk hiányozni egymásnak, várni a másikat, hogy hazaérjen. Egymást akarjuk először felhívni, ha rossz vagy jó hírt kapunk. És vágyunk is egymásra, nem úgy, mint régen, hanem sokkal jobban, mert végre tudjuk, hogy ezen nincs szégyellnivaló. Mi szerelem, ha nem ez?! 

Tudjuk, mekkora utat tettünk meg már együtt. Ha hátrafelé tekintünk, ott áll tizennyolc év. Ennyi idő után már nem a pillangók száma a fő, hanem hogy milyen érzéssel tekintünk vissza az együtt eltöltött évekre. Amikor reggel meglátom, nem a tökéletességét keresem, nem várom, hogy lenyűgözzön. Tudom, hogy legalább annyira tökéletlen, mint én. Úgy is mint férj, úgy is mint apa, vagy akár úgy is mint ember. És ez pont így jó. Ezért sodort minket össze a szél anno annak idején azon a füstös helyen, ahol felfigyeltünk egymásra. 

Persze nem mondom, hogy soha nem válhatnak el az útjaink, hiszen bárkivel bármikor bármi megtörténhet. 

De egy hang azt súgja nekem, hogy a java még hátra van. Most, hogy mázsás terheket pakoltunk le együtt, talán könnyedebb léptekkel haladhatunk majd előre. És ha belegondolok abba, hogy ennek köszönhetően mindaz, amit egymás iránt érzünk, csak még jobban elmélyülhet, hát… az még jobb is, mint amilyen az elején volt. Nevezzük szerelemnek vagy akárminek. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61

WMN szerkesztőség