–

Találjátok ki, milyen farmerban ülök most az otthoni kanapémon, és pötyögöm be burjánzó gondolataimat! (Igen, képzeljétek, gondolattolulásom lett divat témában.) Naná, hogy skinny jeansben. Ez lett az otthoni farmerom! Az, amelyikben kényelmesen érzem magam, és már nem veszem fel utcára. Agyrém, nem? Pedig milyen messziről indultunk, a skinny jeans meg én, milyen ellenséges, bizalmatlan, gyanakvó pozícióból!

Tizenhat éves voltam, és már éppen eléggé tomboltak a hormonjaim ahhoz, hogy tudjam: a skinny jeanst nem nekem találták ki. Gryllus Dorkáék kertjében ültem egy buliban, és ő persze szűk, sötétszürke farmert viselt (akkor még nem volt külön neve), mert akármit felvehetett. Én csak a bő fazonokban éreztem magam biztonságban. Akkoriban sokszor nézegettem a középkorú (akkor idősnek tűnő) nőket a buszon, és gondolkodtam azon, vajon mikor mond le az ember végleg önmagáról. Mikor érzi azt, hogy már mindegy, hogy néz ki – és miért.

Voltak dolgok, amiket elhatároztam:

  • hogy sosem fogok otthon papucsot hordani;
  • hogy sosem viselek majd magas sarkút;
  • és hogy sosem hagyom el magam.

Az utóbbi egyébként nem azt jelentette – távolról sem –, hogy mindig követni fogom a divatot, mert ebben a korszakomban még inkább a divat ellen öltözködtem, csak azt, hogy sosem lesz mindegy.

Végtelenül lehangolónak, kis híján világvége-állapotnak tűnt, ha valakit már az sem érdekel, miben lép ki a lakásból.

Mondanom sem kell, azóta már hordok papucsot otthon, alkalmanként nem átallok magas sarkút húzni, és kezdem megengedni magamnak, hogy ne mindig érdekeljen, hogy nézek ki. Sosem lettem a divat megszállottja, de hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel, mit diktál. Mondjuk, ennek lehet, hogy épp most lett vége. 

Bár sosem hittem volna, de negyven körül mégis eljött az a nap, amikor rájöttem: a skinny jeans talán mégsem az ellenségem. A kilencvenes évek után ugyanis a 2010-es években kapott egy második esélyt a divattól, és vele együtt én is. Annyira megbarátkoztunk, hogy most egyfajta gyászmunkába kell kezdenem, ha tényleg megint elhalálozik (márpedig a bejelentés megtörtént, innentől csak idő kérdése, hogy teljesen kikopjon a látómezőnkből), és előtte még rongyosra hordanom, ami megmaradt. Rá kellett jönnöm ugyanis, hogy a skinny jeansnek még a nem vékony, hosszú lábú lányoknál is van előnye: összetartja, amit rejteget. Ezért jó viselni.

Télen nem engedi be a hideget, tavasszal meg – ami nálam az év legkövérebb évszaka – megkötözi a sonkáimat. Még szép, hogy nem adom csak úgy, könnyű szívvel. 

Különben is, a divat saját magát teszi komolytalanná azzal, hogy mostanában olyan sűrűn csiki-csukizik. Rosszabb, mint a kormány: már nemcsak az igaz, ami tegnap még hazugság volt, hanem minden egyszerre igaz. A skinny jeans halála is úgy kezdődött, hogy először csak bekandikált mellé a boyfriend, a bootcut, a mommy és a trapéz. Az volt a duma, hogy azt hordasz, amiben jól érzed magad, nincs többé egy mindent uraló irányzat, csak különféle szubkultúrák vannak. (Azért ha a harminc alattiakat nézted a városban, akkor persze nem volt ilyen diverz a kép, de ki akar még a fiatalokkal versenyezni? Sosem felejtem el, hogy onnan nézve az tűnik a legnevetségesebbnek.)

Szóval az összkép egyszer csak olyan lett, mintha a divat bedobta volna a törülközőt: járjatok, amiben akartok, engem nem érdekel. Hülyítettelek már titeket azzal, hogy magas a derék, aztán lent van a csípőnél, és ha nincs több ötlet, akkor álljon be középre. Szórakozott velünk, hogy fent van a farzseb (vagyis a kerek popsi a menő), aztán lemászott egészen a combtőig (legyen fokhagymasegged, mint a fiúknak), volt már bő szárú, szűk szárú, egyenes, és kőmosott, indigó, szürke – most már válogassatok kedvetekre. Végül – minő felszabadulás – még azt is megengedte: ne erőlködjünk azon, hogy minél vékonyabbnak tűnjünk. A legújabb fazonokban már nem néz ki senki annak, minimum öt optikai kilót pakol az emberre.

Bocsánat, de zsong a fejem, megzavarodtam. Akkor a sziluett már nem számít? Most a kényelem a trendi? Camille Charriere divatinfluenszer szerint a boyfriendfazon elegánsabb, mint a skinny – azt is újratanuljam, mi az elegancia?

Az anyáink idejében még pontosan lehetett tudni, mi a stájsz. A hatvanas évek divatját nem keverted össze a hetvenes évekével, aztán jött a nyolcvanas évek válltöméses-popos világa, majd a kilencvenes évek T vonalú pólói és blézerei. Most meg mi van? Kész kupleráj!

A féltékenységre való hajlam rámutat, mit tanultunk a saját szerethetőségünkről

WMN Life – 2023. augusztus 16. – TD

A saját tizenöt évvel ezelőtti gönceimet kellene előkotornom – ha lettem volna olyan előrelátó, hogy megőrzöm őket. De mivel nincsenek lányaim, és gyűlölök felhalmozni, így csak az emlékükkel kell beérnem. Még szerencse, hogy a csípőfarmer alig öt évre került büntibe – ebből még találok egy-két sunyi példányt a szekrény aljában. De az 501-esekért újra egy vagyont kell fizetni, pedig egyszer már túl voltunk ezen.

És mi van, ha azt mondom, hogy én nem mondok le a skinny jeansről? Látom ám, hogy mások még a fülük botját sem mozdítják, feltűnően ignorálják a hírt. Még van talán egy évem arra, hogy ne tűnjek vércikinek, addigra szétspriccel az infó, és szépen hozzászokunk ahhoz, hogy mindenkin lóg a gatya. És amikor már az utolsó is beadta a derekát, és belakta a trottyos mommy jeansét, akkor jöhet vissza a szűk fazon. Én meg voltam olyan ravasz, hogy ott leszek a trendsetterek között!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Liudmila Chernetska

Gyárfás Dorka