Van véleményed? Szuper! Nem muszáj elmondanod… – A véleménynyilvánítás etikettje pszichológus szemmel

–

Szabó Anna Eszter/WMN: A minap a játszótéren egy anyuka arról panaszkodott, hogy alig bírja elaltatni a hatéves gyerekét, mert az még este tizenegykor is tiktokozik. Más már rég nekikezdett volna a szentbeszédnek, hogy banyek, egy hatéves gyerek semmikor ne tiktokozzon, nemhogy lefekvés előtt, szülői felügyelet nélkül. Ehhez képest én csak bólogattam. Mert hát, mi is küszködünk az altatással TikTok nélkül is, ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit. Ennek kapcsán jutottak eszembe a kényszeres megmondók, akik akkor is megszólalnak, ha senki sem kérdezte őket. Mi hajtja őket? Miért olyan fontos számukra, hogy elmondják a véleményüket?

Kazimir Ágnes: Amióta az ember ember, van mondanivalója. Volt is, lesz is. Ha kérdezik, ha nem, mondja. Ebben nincs semmi új.

Egyáltalán nem érvényes sem a közbeszédben, sem az online térben az a kívánatos aranyszabály, hogy lehetőleg csak akkor szólj, ha az előre viszi a dolgokat, jó szándékból fakad, és igaz.

Nem feltétlenül kell, hogy bármi más hajtsa az embert, egyszerűen jön a gondolat, és már mondja is. Persze mindenki más háttérből jön, így sokféle oka lehet annak, ha valaki nem bírja magában tartani a véleményét. Van, akiét sose hallgatták meg gyerekként, vagy akinek a szűk környezete véleményezte minden mozdulatát, ezer forgatókönyv létezik. De ha valaki felnőttként nem tudja ezt a három kritériumot betartani, annak az oka már nem feltétlenül (csak) a múltban keresendő.

A leggyakoribb hajtóerő a frusztráció, és az empátia hiánya.

Például, amikor egy Einsteinről szóló cikk alá odaírja, hogy „Kit érdekel ez az Einstein, azt se tudom, ki az”. Frusztrált, unatkozik, nem tud másként kommunikálni, csak így, gyáván, agresszívan. Ő nem tudja, ki az az Einstein, tehát érdektelen a téma, azonnal oda kell szúrnia valamit az online térbe.

Sz. A. E./WMN: Végül is ez is egy fajtája a véleménynyilvánításnak…

K. Á.: Igen, mert az ő véleménye az, hogy kit érdekel Einstein. Beírhatná a keresőbe is, utánanézhetne, kérdezhetne, de ő inkább köp. Sajnos nincs a beszélgetésnek kultúrája nálunk, nem tanuljuk, nem tanítják, nincs. Osztogathatná a gólya ezt a tudást, sok egyéb alapkultúrával együtt. A tízparancsolat anno ilyesfajta szándékkal íródhatott. Aztán gondoljuk csak át, mi maradt belőle a gyakorlatban. Nincs indulatkezelési kultúra, hasonló okokból. Fröcsögés van, frusztrált, indulatvezérelt intolerancia. Terápiában gyakori tapasztalat, gyereknél, felnőttnél, amikor a terapeuta végighallgatja, nem szól bele, nem ítélkezik, csak annyit mond a végén, hogy értem – akkor zavarba jönnek. Gyakran mondják is, hogy ilyen élményük még nem volt.

Sz. A. E./WMN: Mert mindig azonnal jön a vélemény, a megoldási javaslat.

K. Á.: Igen, pontosan. Pedig olyan fontos lenne, hogy megértsük, sokszor elég meghallgatni a másikat. Nem feltétlenül segítünk azzal, ha ráöntjük a véleményünket a másikra. Mindig érdemes mérlegelni, hogy jobb lesz-e bárkinek attól, ha elmondjuk a magunkét.

Például egy frissen szült anyukának biztos szüksége van arra, hogy mindenki elmondja a saját tapasztalatait? Nyilvánvalóan nincs. Viszont cserébe összezavarják, szétzúzzák az önértékelését és megakadályozzák, hogy kialakuljon a kapcsolata a saját anyai kompetenciájával.

Sz. A. E./WMN: De például a játszótéri anyuka esetében nem kellett volna mégis elmondanom, hogy egy hatéves kezében a TikTok egy időzített bomba? Hiszen azt mesélte, milyen kínlódás az altatás, akár nyitott is lett volna a tanácsokra.

K. Á.: Na, játsszuk el. Én vagyok az anyuka, te vagy te. Elmondom neked, hogy jaj, Bécike nem alszik, este tizenegykor is még tiktokozik. Te jössz.

Sz. A. E./WMN: Hm… Véletlenül sem akarok okoskodni, de lehet, nem kellene tiktokoznia, főleg nem lefekvés előtt, mert az még egy felnőtt alvását is hazavághatja.

K. Á.: Ezen a ponton sok irányt vehet a beszélgetés. Mondhatja azt, hogy hát igen, ő sem örül neki, de már nem tudja, hogyan csinálja vissza. Ez egy termékenyebb talaj, ahol van hely és tér a megoldási lehetőségek közös kimatekozására. De mondhatja azt is, hogy hát ő nem veszi el, mert akkor hiszti lesz, és az még rosszabb. Vagy azt mondja, ne szólj bele. Bármi lehet. Rengeteg múlik a befogadó félen is. Ha úgy tűnik, tanácsot kér, akkor az illetőnek bele kellene kalkulálnia, hogy megkapja.

Ha viszont nem küld biztos jeleket, hogy tudni szeretné a véleményed, akkor érdemes átgondolni, miről, kiről szól, ha elmondod. Kinek teszel jót, ha elmondod. Jót teszel-e.

Ezt én innen, utólag nem tudom megmondani. Te hogy érzed, akart véleményt hallani az az anyuka?

Sz. A. E./WMN: Igazából nem, inkább ventilált.

K. Á.: Hát akkor ennyi. Ebben az esetben a hallgatással tudtál segíteni, mert ventilálásra a legrosszabb konstruktív javaslatokkal előállni. 

Sz. A. E./WMN: Igen, ezzel egyetértek. Amikor csak panaszkodom bele a vakvilágba, hogy letegyem magamról a terheket, nagyon rosszul tud esni, ha valaki elkezdi mondani, hogy a problémámra mennyiféle megoldási lehetőség létezik. Mintha ezzel azt mondanák, hogy ha nem teszek meg mindent a megoldásért, akkor ne panaszkodjak.

K. Á.: Ez is egy lavina, mert megsértődsz, hogy nem azt a segítséget kaptad, amit vártál, és egy olyan narratíva miatt érzed rosszul magad, amit te adsz a „segítő” szájába. 

Sz. A. E./WMN: Na de akkor azt mondd el, hogy mikor kell elmondanunk a véleményünket?

K. Á.: Nincs ilyen, ez sok mindentől függ. De bármi legyen, a véleménynyilvánítás módjának meg kell felelnie a három kritériumnak. Tehát ha előre visz, amit mondasz, jó szándékból ered, és igaz. Természetes kellene hogy legyen, de sajnos nem az, hogy figyeljünk arra, mit bír el a másik fél. Az sem megoldás, hogy elhallgatunk valami fontosat, inkább csak mondjuk úgy, hogy a másik elbírja. De az se baj ám, ha néha hallgatunk.

Hallgatásszabadságnak is lennie kellene, nem csak rosszul értelmezett szólásszabadságnak.

Sz. A. E./WMN: Például közügyek esetén szoktak nyomást gyakorolni az ismert emberekre, véleményvezérekre, hogy muszáj nyilatkozniuk. Ha már véleményvezérek, ugye.

K. Á.: Hát pedig csak azért megmondani a tutit, mert várják, hogy megmondd, az pont olyan, mint a Brian élete. Szegénynek még akkor is itták a szavait, amikor azt mondta: „Menjetek a picsába!” Ha nincs valódi vélemény belső késztetésből, ami igaz, releváns, előre mozdító, akkor tényleg tök fölösleges kipöfögni a térbe, legyen az online vagy offline.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Anton Vierietin

Kazimir Ágnes, Szabó Anna Eszter