A dinóm

Gyerekkoromban az egyik legkedvesebb könyvem James Gurney Dinotopiája volt, és bár olvasni még évekig nem tudtam (angolul meg pláne), anyu végtelen türelemmel mesélte el a történetet újra és újra. Napokat töltöttem az aprólékosan kidolgozott, gyönyörű illusztrációk lapozgatásával, elképzeltem, hogy milyen lenne, ha én is dinók között élhetnék, lenne egy dinóbarátom, egy triceratopsz, ami a hátán vinne óvodába. Éppúgy, ahogy a könyv borítójának választott – belül dupla oldalas illusztrációként megjelenő – képen lovagolják a hatalmas hüllőket virágkoszorús gyerekek. Anyu nővérééktől kaptuk a könyvet, és tőlük kaptam azt a piros plüsstriceratopszt is, ami bár oviba végül nem vitt el a hátán, évekig állandó társam volt a mindennapokban.

Trió – ami, biztos kitaláltátok, a szarvai száma után kapta a nevét – végül bekerült egy dobozba, hogy aztán alig két évtizeddel később kimásszon onnan, és új embertársat kapjon maga mellé a gyerekem személyében.

Neki köszönhetően Trió újabban Kis Triceratopsz néven fut, az életünkben betöltött helye viszont semmit sem változott.

A képem

Ez a kép a dédnagymamámnál volt sokáig. Az egész család rajta van, én a dédnagyapám ölében ülök, majdnem kétévesen. Ő nem sokkal később meghalt, és bár csak kevés emlékem van róla, Bogi nagyanyám mindig azt mondta, hogy különleges kapcsolat volt a miénk. Ennek ellenére nem sok közös képünk van, hirtelen nem is jut eszembe egy sem, ezen kívül. A dédnagymamám tévéjét egy kézzel horgolt csipketerítő takarta, azon állt a fénykép. Ott állt, miután kifestették a lakást, ott állt, amikor Dédi megtanított kalácsot fonni, és ott állt akkor is, amikor mi tanítottuk neki, hogy hogyan használja a mobiltelefonját. A képet évekig el sem értem, segítség nélkül meg se tudtam nézni, pedig szerettem nézegetni, sosem untam meg. Később hiába láttam már rá a tévé tetejére, mindig kézbe vettem a fotót. Nem volt elég nézni, éreznem kellett.

Öt évvel ezelőtt aztán, amikor meghalt a dédnagymamám, egyetlen dolgot szerettem volna magamnak: a képet. Ami még mindig a Dédié – csak már én vigyázok rá. 

Az eprem

Oké, most egy kicsit csalok. Mivel a tetoválásaim a testem részei, a szó szoros értelmében, azt hiszem, nem tekinthetők tárgynak. Ez mégis az egyik legkedvesebb dolgom. Mostanra már biztos feltűnt, hogy a cikknek hiába kellene a kedvenc tárgyaimról szólnia, én valójában a kedvenc embereimről mesélek benne, és nincs ez másképp most sem.

Ez az eper ugyanis, amit egy műanyag szendvicskard szúr át, az egyik legszebb barátság emlékére született, amiben valaha részem volt.

Egy fesztiválon találkoztunk először, tizenhét-tizennyolc éves koromban. Az első sorban álltam, de ahelyett, hogy a koncertre figyeltem volna, próbáltam levakarni magamról egy elég rámenős srácot. Ő kiszúrta, hogy nem tudok szabadulni, odalépett mellém, és bár a zenétől nem hallottam, hogy mit mondott a srácnak, az rögtön abbahagyta a nyomulást. Megköszöntem, bemutatkoztunk, de pillanatok alatt sodort el egymástól a tömeg. 

Legközelebb nagyjából másfél évvel később találkoztunk. Épp az Arénába mentem koncertre, már csak egyetlen kordonsoron kellett átvergődnöm, amikor a jegyem ellenőrzése helyett (jó, jó, mellett) a fölém tornyosuló biztonsági ember gyanakvóan végigmért, majd a felismeréstől kikerekedett szemmel megkérdezte: Zsófi, ugye? Nekem fogalmam sem volt, hogy ki ő és honnan tudja a nevemet, és őszintén, elég ijesztően hatott az egész helyzet. Aztán összeszedtem a bátorságomat, és rákérdeztem, ő pedig elmesélte a nyári találkozásunkat, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy huzamosabb időre összesodorjon minket az élet. Ehhez újabb fél év, és egy újabb fesztivál kellett. Ekkor már én szúrtam ki őt a tömegben, és bár tényleg nem szokásom random emberek nyakába ugrani csak úgy, a bennem lévő vodka-narancsoknak köszönhetően úgy megörültem neki, mintha réges-rég barátok lettünk volna. Aztán beszélgetni kezdtünk, és tényleg azok lettünk. Mellettem volt, amikor a legmélyebben voltam, mindig és mindenben számíthattam rá (és számíthatok még most is). Fogta a fejét, ha nem hallgattam rá, de amikor kellett, jött, adott, vigyázott rám és vigasztalt – méghozzá végtelen mennyiségű sajttorta fölött. És hogy melyik a legjobb vigaszsajttorta? Hát a kedvencem: az epres.

A túlélésem

Amikor a csávómmal megismertük egymást, fogalma sem volt arról, hogy mekkora csomagot cipelek. Valójában még nekem sem. Persze, azt tudta ő is, hogy egy bántalmazó kapcsolat romjaiból építem épp újjá magam, de hogy ez mivel jár pontosan, és hogy mi minden van még a felszín alatt, az az utóbbi évek során még engem is sokszor meglepett.

Annak ellenére, hogy a kapcsolatunk sokkal inkább a szabadság határtalan megélésének, mintsem sírig tartó szerelemnek indult, hamar kiderült, hogy a mindig nagyszájú és vidám álarc mögött ott vagyok én, egy sokkal kevésbé vonzó verziómban, ütötten-kopottan.

Ahogy egyre többet beszélgettünk, úgy peregtek le rólam a maszkom darabjai, és bár egyszerűbb lett volna, végül sosem hagyott magamra. Inkább megtanult úgy mellettem lenni, ahogy szükségem van rá. Annak ellenére, hogy szinte soha nem adunk egymásnak tárgyi ajándékot, tőle kaptam Tisza Kata MOST. című könyvét, amit egy éven keresztül hurcoltam magammal mindenhová. A könyvet, amit szívem szerint mindenkivel elolvastatnék, ami rengeteget segített önmagam újjáépítésében, és amit még most is előveszek néha, ha elmosódnak a határok, és iránymutatásra van szükségem. Aminek köszönhetően helyre tettem magamban a szüleim válását, ami segített, amikor arcon csapott a felismerés, hogy gyerekként szexuális visszaélés áldozata voltam, és ami végül megtanított arra, hogy a legfontosabb tulajdonom a szabadságom. Ezt pedig senki sem veheti el tőlem.

A dinóm

Nem terveztem keretbe foglalni, de amikor elkezdtem átgondolni az öt tárgyat, Trióval egyszerre jutott eszembe a harminccentis, arany T. rex. Régóta szerettem volna egy hatalmas, arany valamit a lakásba (és akkor a párducmintás lámpámat még nem is láttátok!), de hiába fogdostam végig számtalan papagájt, majmot és nyulat, sokáig nem találtam az igazit. Aztán egyszer elkísértem a csávómat, valakinek ajándékot keresett épp, amikor megláttam a dinót. Levettem a polcról, csillogó szemmel vittem megmutatni neki, és miután elengedtem a fülem mellett a mondatot, miszerint ő nem gondolta volna, hogy ezt valaha el fogják tudni adni, soha többé nem tettem vissza.

Szóval nem terveztem a keretet, de tetszik az ív, amit a dinóim adnak. A piros triceratopsz azóta is a kisszobában várja, hogy esténként bebújjon mellé a gyerekem, az arany T. rex pedig büszke dísze a nappalinak, keményebb és erősebb, mint plüsstársa, de amikor besüt a nap az ablakon, sokkal fényesebben is ragyog.

Mózes Zsófi

A képek a szerző tulajdonában vannak