Magunkon kell dolgoznunk, nem a gyereken! – Újratervezés a kisbabakor után

–

Jó, ennyire talán nem voltam eltévedve, de közelítettem ehhez a ponthoz. Aztán belejöttem. Azt kell mondjam kétgyerekes tapasztalattal, hogy a kisbabák nyelvét már folyékonyan beszélem. És vannak, vagyis voltak tuti megoldásaim, amik nekünk (!) beváltak. De most, a babakorból kilépve újra ott találtam magam képletesen az ágy szélén, kétségbeesetten, kimerülten, és kiszakadt a kérdés: Ez most már mindig ilyen lesz?! 

Mások tuti tippje nem feltétlenül az enyém

Miután átvonszoltam magam a szülés utáni depresszión, és a kezdeti döcögések után észrevettem a saját gyerekemet úgy igazán, megtaláltam a helyem anyaként. Levetkőztem magamról minden idegen módszert, megoldást, és mire idáig eljutottam, lett egy saját burkunk, amin belül magabiztosan éltünk, babáztunk. A kiságyat, amiben folyamatosan sírt a kisfiunk, elajándékoztuk, és onnantól kezdve együtt aludtunk. A babakocsit, amit rettenetes visítások árán tudtunk csak használni, eltettük későbbre, és helyette elkezdtünk hordozni. A felénk érkező tanácsokkal csak annyit értem el, hogy nem tudtam kimozdulni a lakásból. 

Ugyanis eleinte tejem sem volt, egyrészt nyilván a depresszió is megnehezítette a dolgot, másrészt meg nekem a kórházban azt javasolták, hogy itassam a babát vízzel, fejjek szoptatás előtt és után is, hát, ennek az volt az eredménye, hogy napi több órányi fejés után, remegő kézzel raktam a hűtőbe a gyűszűnyi folyékony aranyat, persze bőgve, hiszen „micsoda anya vagyok én, hogy még tejem sincs”. Aztán ahogy átálltam az igény szerinti szoptatásra, az együtt alvásra, hordozásra, a sok testközelség meghozta gyümölcsét, olyannyira beindult a tejem, hogy majdnem három évig szoptattam, és akkor is én választottam el a fiamat, tejem még utána is hónapokig bőven volt. 

Mindenki azt mondta, hogy látszik, én erre születtem, a csodámra jártak a környezetemben, hogy milyen végtelenül türelmes vagyok, hogy mennyire jól érzem a kicsi rezgéseit. Tényleg így volt. 

Másodjára pláne.

A babákkal suttogó

Addigra rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem össze, a dobhártyaszaggató babasírástól sem jöttem zavarba. Nem a saját kudarcomnak éltem meg, szimplán csak tudtam, hogy a babák nem tudnak beszélni. Szóval logikusan csak sírással tudnak kommunikálni, nem minden sírás jelenti azt nyersfordításban: hogy „te szemét dög, minek szültél meg, ha azt sem tudod, mi bajom van?!” A kislányomat olyan rutinnal kezeltem, mintha mindig is velünk lett volna. Pedig akadtak nehézségeink vele is, mert volt egy kis nyelvfékje, amitől nehezebben szopizott, meg kellett tanulnia a technikát, öklendezett a tejtől, és ami a legváratlanabb volt, nem szerette a pelenkát, így élete első évében egy lehetetlenül pici bilit vett igénybe. Eszméletlen büszke voltam magamra, hogy megértettem, amit a maga nyelvén mondott. Egyik sikerélmény jött a másik után, úgy éreztem, hogy én vagyok a „babákkal suttogó”, menni fog ez. Nyilván fáradt voltam én is, küzdöttem a kialvatlansággal, a túlhajszoltsággal, nyivákoltam a rossz napokon, de alapvetően nem tépelődtem azon, hogy elég jól csinálom-e. Az ösztöneim gőzerővel dolgoztak, és szépen haladtunk.

Nem traktáltam senkit sem a saját tuti tippjeimmel, hisz addigra megtapasztaltam, hogy ezt az utat mindenkinek magának kell bejárnia, de bárkinek szívesen meséltem a megéléseinkről, és rettenetesen örültem, ha másoknak is beváltak.

Aztán a dackorszak után jött a feketeleves. Legalábbis nekem. (Mert tudom, hogy sokan vannak, akiknek pont a kisbabás korszak a legnehezebb, épp azért, mert mindannyian mások vagyunk.) 

Amikor már az ösztönök nem bizonyulnak elégnek

Mert már a szavaknak súlya van, már a gyerek csipája is kinyílt, ő egy önálló indiviuum, hiába tervezek én napirenddel, ilyen-olyan trükkökkel, ha olyanja van, akkor jön a kiakadás, a veszekedések, aztán pedig marcangolhatom magam, hogy „mindenben megbuktam”.  

 

Jön az ovi, suli, a külső ingerek, amik alaposan belenyúlhatnak abba a burokba, amit felépítettünk az első három-négy évben. Hiába nincs nálunk Mancs őrjárat, ha másnál meg van, és hiába nem veszünk Bakugánt, ha mindenki azt gyűjti a suliban. És ezek még csak az apró dolgok. 

De a gyerekek szépen eltanulnak mindent, nemcsak verbális szinten, hanem komplett viselkedésformákat tesznek magukévá és mire kettőt pislogunk,

minden tulajdonságunk, amit nagyon szeretnénk magunkon megváltoztatni, szépen visszaköszön – neonfénnyel világít a gyerekünk személyiségében. 

Szóval a nagy önbizalomnak lőttek, új fejezetet nyitottam, és újra belevetettem magam a nyomozásba. Könyveket, blogokat bújok, inspirációt keresek, hogy nagyobb gyerekekkel hogyan kerülhető el az, hogy végérvényesen elcsesszük őket. 

A kezembe akadt Fekete Imola Nekünk bevált című könyve, ami a dackorszakkal bezárólag foglalkozik nagyon érzékenyen és szerethetően mindazzal, amivel az első években szembetalálja magát az ember. Anno, újdonsült anyaként végtelenül hálás lettem volna egy ilyen könyvért, ami ennyire hangsúlyozza, hogy nincs mindenkire való recept, hiszen minden család, minden baba más. Ez nem megúszható, viszont egy elképesztően izgalmas utazás. Közben a könyv számos használható ötlettel rukkol elő, hasonlóan ahhoz, ahogy én is szeretek kommunikálni a nekünk bevált „fogásokról”. Mert a hangsúly itt tényleg azon van, hogy NEKÜNK vált be.  

 

Kattanjon már az a fránya zár!

Valahol ebben a könyvben visszaigazolást kaptam, hogy pici gyerekekkel anyaként úgy érezhetjük magunkat, mintha egy széfzárat próbálnánk feltörni. Fülelünk, mikor kattan a zár. Aztán ha megtörténik a csoda, akkor jön a katarzis, és egy időre megnyugodhatunk, egészen a következő kihívásig.

De pici korban az ösztöneink velünk vannak, és nem nagyon lőhetünk mellé, ha hallgatunk rájuk. Ellenben egy nagy gyerekkel már kontraproduktív lehet, ha csak az ösztöneinkre hagyatkozunk. Na jó, a saját nevemben beszélek inkább. Ha ösztönből a hegyi beszéd jönne, az nyilvánvalóan baromság lenne.

Észnél kell lenni, mert bizony ovis kortól kezdve már sokkal inkább magunkon kell dolgoznunk, nem is a gyereken. 

És ez a nehéz. Hogy amikor a gyerek már önálló személyiség, a tetteimnek, a szavaimnak nagyobb a súlya. Azon kell rengeteget dolgoznom, hogy én jobban kezeljem a nehéz helyzeteket. Hogy ne frusztráljon, ha a gyerek azt vágja az arcomba, hogy igazságtalan vagyok. Hogy ne „jöjjek idegbe”, ha minden miatt vitázni, küzdeni kell. És hogy ne vegyek magamra minden apró-cseprő kudarcot. 

A gyerekem, ahogy felnő, folyamatosan alakul, nekem pedig minden egyes nap újra meg kell ismernem, és magamat is, hogy hogyan viszonyulhatok hozzá. 

Szövetség születik

Elképesztő önismereti út ez. Rengeteg sírással, kiborulással. De kezdem meglátni benne a lehetőséget is, hogy

eddig csak gondoskodnom kellett, ám most már itt az idő, hogy egymás szövetségesei legyünk. Egy csapat. „Egy mindenkiért, mindenki egyért”.

Szóval egyrészt: igen, mostantól kezdve ez mindig így lesz. És nem, mostantól kezdve soha semmi nem lesz mindig ugyanolyan. Ez benne a szép. És ez pokoli nehéz. Ráadásul mindig minden lépésünkben benne van a tévedés lehetősége, tehát ha megtörténik, és tévedünk, nem szabad összezuhanni, pláne ostorozni magunkat. 

  

Már megint többesszámban beszélek, én, a főállású önszapuló. Mondani könnyű, hiszen anyaként – nem csak én – mindig találunk valamit vagy mi, vagy a külvilág, ami bűntudatot ébreszthet, de úgy hiszem, az, aki mindig azon dolgozik, hogy megtalálja a gyerekének a legjobb megoldást, a legjobb utat, az legalább megkímélhetné magát az állandó elégedetlenségtől. 

Aztán ki tudja, lehet, hogy én leszek a saját gyerekeimmel suttogó előbb-utóbb. De addig jó pár meredek emelkedő és csúszós lejtő vár még rám. Jöjjenek. Megoldom. Más választás úgysincs, nem igaz?

Szabó Anna Eszter