–

Huszonhárom éves voltam, amikor először gondoltam arra, hogy talán pszichológiát kellene tanulnom

De akkor éppen egy másik egyetemre jártam, és végül újságíró lettem. Ezt sosem bántam meg, ám tíz évvel később mégis visszaültem az iskolapadba, hogy utánajárjak, mi ez a soha szűnni nem akaró vonzalmam a pszichológia iránt. Eleinte az volt a tervem, hogy elvégzem az alapszakot, és az ott szerzett tudást felhasználom az újságírói munkámban, de végül komolyabbra fordult a dolog. Habár nagyon nehéz volt teljes állás mellett tanulni, és sokszor éreztem, hogy nem tudok belőle annyit kivenni, amennyit szívem szerint szeretnék, végzősként már tudtam, hogy ennyi nem lesz elég nekem. Nem sokkal ezután viszont megszületett a lányom, így ismét kimaradt pár év a tanulásból, hogy negyven felett újult erővel vágjak bele, immár azzal a határozott céllal, hogy pszichológus leszek.

Ha annak idején viccelődtem azzal, hogy tizenöt évvel idősebb vagyok néhány csoporttársamnál, hát most a többségüknek az anyja lehetnék, és néhány tanárom fiatalabb nálam.

Néha eszembe jut, hogy ha ilyen sebességgel haladok a tanulmányaimban, akkor mire egyéni terápia keretén belül is foglalkozhatok emberekkel, már nyugdíjba is mehetek.

Mindenesetre bárhogyan is lesz, még ha végül maradok is főállású újságíró, aki emellett pszichológus is, nagyon sokat köszönhetek az elmúlt éveknek, és őszintén hiszem, hogy sok mindent megváltoztatott bennem az, hogy éppen a pszichológiatanulásba vágtam bele felnőttfejjel. Pszichológusnak lenni ugyanis egyfajta identitás, és azt gondolom, ezt már örökre magamra öltöttem, bármi is lesz a jövőben.

Hogy mik a legfontosabb ajándékai számomra a tanulmányaimnak? Elmondom. (Persze nem kell sem pszichológia-hallgatónak, sem pszichológusnak lenni ahhoz, hogy valaki számára az alábbiak nyilvánvalók legyenek.)

1. Hit a tudományban és a szakemberekben

A pszichológia olyan terület, amely erőteljesen támaszkodik a tudományos kutatások eredményeire, az egyetemi évek alatt is rengeteg szakcikket kell olvasnunk, egy rövid, évközi beadandóban sem fogalmazhatunk meg olyan állításokat, amelyek nincsenek hiteles forrásokkal alátámasztva. Ez a fajta tudományos szemlélet pedig magánemberként is hatott rám. Már nem hiszek el semmit „bemondásra”.

Ha pedig komoly és hiteles kutatási eredményeknek ellentmond az adott infó, akkor azt végképp nem hiszem el. Akkor sem, ha jó lenne hinni benne. Abban, hogy a D-vitamin mindenre jó, vagy ha jól érzem magam a bőrömben, és nem fojtom el a negatív érzéseimet, akkor nem leszek soha rákos, de ha mégis, akkor csak rajtam múlik, hogy meggyógyulok-e. Hogy a súlyos depresszióból kigyógyít a gingko biloba vagy a talpmasszázs.

Amilyen hatalmas áldás, hogy ma már bárki egy perc alatt hozzájuthat hasznos tudnivalókhoz, akkora átok is egyben, hogy a haszontalan, hamis vagy káros információk is ömlenek ránk – akár kéretlenül is. A tudományt megkérdőjelezni pedig divat lett, erre komoly iparág is épült. Éppen ezért soha nem volt még ilyen fontos meghallani a valódi szakembereket, megkeresni a hiteles, ellenőrzött forrásokat. Ez némi angoltudással bárki számára tulajdonképpen bármely tudományágban kivitelezhető. Elég csak fölmenni a Google Scholarra, a Pubmedre vagy a Cochran oldalára. De még angoltudás sem kell, mert rengeteg hiteles magyar szakértő ingyen blogol, vagy üzemeltet saját közösségi oldalt.

Tudom, sokakat zavar, hogy a tudomány néha állít valamit, amiről később bebizonyosodik, hogy helytelen volt. De az élet ilyen. El kell fogadni, hogy nem mindig tudunk mindent, és amit ma igaznak hiszünk, arról is kiderülhet holnap, hogy hamis. Ám a tudománynak még így is sokkal kevesebb a tévedése, mint ahány nagyon fontos tényt helyesen állít, életeket mentve ezzel. Olyasmiben hinni, amit viszont már a kijelentés pillanatában sem támaszt alá semmilyen tudományos bizonyíték, sőt, épp ésszel nehezen felfogható és elfogadható, az minden esetben botorság.

2. Az empátia és tolerancia gyakorlása

A téli vizsgaidőszakban történt, hogy „egyetemista perszónámat” előtérbe helyezve, tanulás helyett fészbukoztam, amikor egy vírustagadó, oltásellenes felhangú megjegyzés annyira felbosszantott, hogy eldöntöttem, hozzászólok. Nagyon ritkán kommentelek bármihez, valószínűleg akkor is csak azért kapott el a gépszíj, mert a 2011-es CXC. nemzeti köznevelésről szóló törvényt kellett volna tanulmányoznom. Az első ötletem az volt, hogy csak egy röhögő szmájlit nyomok a megjegyzésre. Ez gyors és frappáns megoldás, összefoglalva azt jelenti, hogy „annyira gáz, amit mondasz, hogy inkább nem írok semmit, csak jelzem, hogy hülye vagy, öcsém. Kinevetlek. Kicsit meg is alázlak.” Ez szíven ütött. Tényleg egyetlen szmájli ennyit jelentene? Ráadásul csupa olyat, amit én soha senki felé sem szeretnék közvetíteni?

Arra gondoltam, hogy fogalmam sincs, ki ez az ember, akit én bántani akarok.

Sem azt nem tudom róla, honnan jött, ki is ő valójában, sem azt, hogy miért írja azt, amit. Aztán arra gondoltam, hogy leendő pszichológusként senkit sem alázhatok meg és nevethetek ki. Ez egyszerűen már nem fér bele az életembe, ha valóban hiteles akarok lenni a szakmámban. Még akkor sem, ha sohasem leszek gyakorló pszichológus, csak ez az újságíró-pszichológus hibrid. De egyébként egyszerű emberként sem fér bele, és örülök, hogy ezt végre beláttam. 

„A böjt gyerekverziójába is belebuktam” – Ramadán a Covid idején

WMN Life – 2021. május 12. – TÉZS

Nem kell mindenkit szeretni, sőt, komoly ellenérzéseink is lehetnek valakivel kapcsolatban, és az sem vall szörnyű kevélységre, ha tényleg biztosak vagyunk olykor benne, hogy mi tudjuk a tutit, és nem a másik. Mindez azonban nem jogosít fel minket arra, hogy szándékosan bántsunk vagy megalázunk egy másik embert. Akkor sem, ha az online térben tesszük, ahol sajnálatos módon egyre elterjedtebb ez a fajta viselkedés.

3. Hit a pszichológiában

Érdekes módon – míg Magyarországon a legtöbb ember számára evidens, hogy ha valamilyen fizikális betegsége vagy testi tünete van, akkor elmegy orvoshoz, addig – a lelki dolgokkal csak nagyon kevesen szoktak professzionális segítséget igénybe venni. Persze tb-re sajnos kevés ellátás érhető el, de az nem igaz, hogy semmi, ahogyan az sem, hogy a magánellátás az átlagember számára megfizethetetlen. Én is nagyon örülnék annak, ha minél több, bárki számára, bárhol hozzáférhető ingyenes ellátás lenne, de gyakran látom, hogy nem a pénz a fő indok, amiért valaki nem vesz igénybe pszichológusi segítséget a problémái megoldásához. Főleg, ha kiszámoljuk, mennyi pénzt költünk olyan dolgokra, amelyekkel közvetett módon lelki problémáinkat igyekszünk orvosolni: alkoholra, cigire, ruhára, elektronikai eszközökre.

Rengeteg olyan tanult értelmiségi van, aki bár megengedhetné magának, nem megy el terápiára, mert szentül meg van róla győződve, hogy a problémái maguktól is elmúlnak. Szerintem viszont a lelki problémák pont olyanok, mint a testiek. Tényleg van, amit az ember maga is meg tud oldani. Egy náthával sem rohanunk a körzeti orvoshoz. Vannak viszont olyan pszichés problémák, amelyek – a kezeletlen testi betegségekhez hasonlóan – nem fognak elmúlni, vagy akár romlanak is, ha otthon próbáljuk kúrálgatni magunkat.

Ahogyan nem számít senki gyenge emberek, ha évente csináltat egy teljes vérképet, vagy kórházba megy, ha eltört a karja, annyira nem kellene szégyenkeznie senkinek azért, mert pszichológus segítségét veszi igénybe.

Ez a helyes döntés, nem pedig az, hogy évekig vagy évtizedekig, esetleg egész életünkön át hurcoljuk magunkkal lelki problémáinkat, vagy barátainkat, rokonainkat használjuk terapeutának.

Azt a tévhitet is szeretném lerombolni, hogy egy pszichológusnak nem lehet szüksége terápiára. Igaz, hogy a tanulmányok alatt folytatott kellő mennyiségű önismerettel sok elakadás feloldható, sok trauma átdolgozható, de még így is jöhetnek az életben olyan krízisek, amelyeket egy szakember sem tud maga megoldani, ahogyan egy sebész sem műti meg saját magát. Egy fül-orr-gégész meg végképp nem.

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Luis Alvarez