„Pénzügyi tanácsadó vagy új szuperegó kellene neked?” – X generációs szerzőnk kérdeztek, a szakértő (türelmesen) válaszolt

–

Mondják, hogy „szendvicsgeneráció” vagyunk mi, negyvenesek

A gyerekeink még nem nőttek fel, a szüleink viszont idősödnek, és talán fizikai, valamint egzisztenciális értelemben is támogatnunk kell őket. Emellett már nagyon égető kérdés a saját korunkkal is szembenézni, illetve készülni arra – sokkal tudatosabban, mint eddig –, hogy nagyjából két évtizedünk van hátra a nyugdíjkorhatárig, ami, ha nem is jelenti feltétlenül, hogy 65 évesen abbahagyjuk a munkát, azért nem árt számolni azzal, hogy nem fogjuk bírni végtelenségig azt a hajtást, ami most az életünk. Tehát takarékoskodnunk kell, félretenni minél több pénzt arra az időszakra, amikor majd jóval szerényebb bevételeink lesznek.

Adrienn azt meséli, gyerekkorában úgy képzelte, mikor a szülei idősek lesznek, már nem kell dolgozniuk, ő majd gondoskodik róluk. A valóság azonban egészen más. Szerencsére anyukája, apukája is remek kondícióban van, erős hetvenesek, de simán letagadhatnának tíz-tizenöt évet, saját, sikeres vállalkozást vezetnek, és nagyon szeretik a munkájukat, akkor sem hagynák abba, ha megtehetnék, hogy csak a pihenésnek éljenek. De ettől még szerzőnknek van némi lelkiismeret-furdalása. Mégpedig azért, mert még mindig inkább a szülei jelentik számára a biztos hátteret, nem fordítva. „Nyilván nem havi apanázsra kell gondolni vagy zsebpénzre, ami kapok, de ha baj lenne, akkor hozzájuk tudnék fordulni, tőlük tudnék anyagi segítséget kérni. Én viszont fordított helyzetben nem tudnék olyan mértékben segíteni, legalábbis pénzügyileg, mint ahogy ők megtennék, és volt már rá példa, hogy meg is tették.”

Kurt Vonnegut írta, hogy szerinte genetikailag kódolva van, ki tud bánni a pénzzel, és ki nem

A testvére például született pénzügyi zseni, míg neki az íráshoz van érzéke – fűzte tovább a gondolatot Dorka, és nevetve hozzátette, felszabadító volt ezt számára olvasni, mintha róla is szólna ez pár mondat.

Szakértőnk azonban kiábrándította; kedvesen, de határozottan közölte: ő ebben nem hisz. Mert, míg, mondjuk, annak, hogy mikor kezd el járni egy gyerek, valóban van örökléstani meghatározottsága, ám az,

hogy miként osztjuk be a pénzt, mennyire vagyunk okosak a költekezésben és a takarékoskodásban, attól függ inkább, mit hozunk otthonról, milyen mintát láttunk a szüleinktől, és nem utolsósorban, hogyan neveljük rá saját magunkat a tudatosságra,

mennyi időt szánunk a pénzügyekben való elmélyedésre. Nem érdemes eleve korlátozni magunkat azzal, hogy kijelentjük: „nekünk ehhez úgysincs érzékünk”. Nyitottság és információszerzés a kulcsszavak!

Emlékeztek az iskolai bélyeggyűjtésre?

A mi generációnk biztosan, a fiatalabbaknak pedig magyarázatképpen annyit: a tanítónénitől lehetett pár forintos bélyegeket venni a tanév alatt, ezt egy gyűjtőfüzetbe lehetett ragasztgatni, és a nyári szünetben pénzre váltani ismét. Így rakosgatott össze már az egészen kis gyerek is magának például egy új kempingbiciklit (szülői kiegészítéssel) a vakációra.

Látszólag csupán jó móka volt, de valójában maga volt a pénzügyi nevelés. Az összeget, amit bélyegre váltottál, biztosan nem gofriztad, hamburgerezted el, hanem félretetted. Épp úgy, ahogy a nagymamád a forintjait a komód fiókjában, aki a picike nyugdíjából is mindig félretett valamennyit, hogy aztán elképedjen az egész család, amikor egyszer csak beállított valami csodás ajándékkal (mert persze nem magára költötte a megtakarítását, hiába biztattátok, hogy kedvezzen végre magának is egy átdolgozott élet után).

Nagy különbség az előző generációk és miközöttünk, hogy mi már nemcsak a jövőre készülünk, hanem szeretnénk jól élni a jelenben is,

utazni (amikor lehet), megvenni dolgokat, amik nem feltétlenül szükségesek, de nagyon vágyunk rájuk – állapította meg Dorka. Ugyanakkor szüntelen van bennünk valami nyugtalanság, hogy nem élhetünk olyan felelőtlenül, mint huszonéves korunkban, hisz immár másokért is felelősek vagyunk, családot tartunk fenn, háztartást, tandíjat, esetleg hitelrészleteket fizetünk, és nem szeretnénk idős korunkban (vagy ha netán megbetegednénk) másokra szorulni, a szeretteink terhére lenni.    

Hogyan lehet egy kézzel ennyi zsebbe rakosgatni a forintokat?

– tették fel a lányok sóhajtva a költői kérdést, amelyet azonban Nyitrai Győző szerint nem lehetetlen megválaszolni, sőt. A legfontosabb, hogy tisztán lássuk a pénzügyeinket, a bevételeket, a kiadásokat, a célokat.

Ha tetszik: önmagunk pénzügyi vezetőjévé kell válnunk. Hosszú távon nagyon megéri tudatosítani (összeírni!) hónapról-hónapra, mire költöttünk, mennyit kerestünk pontosan, és hol lehet esetleg okosabb választással megfogni némi pénzt, vagy észszerűen átcsoportosítani.

A módszer nem ördöngösség, anyáink kockás háztartási füzete a minta: a hó eleji, hó végi, és akár hó közepi „könyvelés” és tervezés kapcsán megdöbbentő felfedezéseket tehetünk, de legalábbis egy jó nagy lépést afelé, hogy képben legyünk a lehetőségeinket illetően.   

Nyitrai Győző egy felmérést idéz: a magyar lakosság fele azt állítja magáról, (nagyon helyesen) csinál efféle összesítést, tervet minden hónapra előre, ki papíron, ki Excel-táblán, ki appon. Ez utóbbi talán a legpraktikusabb megoldás, hiszen folyamatosan nyomon követhetők a költések. Ez az alap.

Ebből kiindulva kell feltenni a kérdést: kell-e valamin változtatni?

Aztán: mik azok a költségek-bevételek, amelyek nem havonta esedékesek, hanem negyedévente vagy évente, és amelyekkel számolni kell, illetve lehet. Nyaralás, karácsony, lakásfelújítás, autóvásárlás: milyen nagyobb kiadásokkal kell a következő időszakban kalkulálni, mi az, ami reálisan tervezhető, mi az a terv, amit el kell engedni vagy későbbre halasztani?  

„Először letesszük a nagy köveket, aztán a kis köveket. A genetikát (azt, hogy valaki eredendően alkalmatlan takarékoskodásra) innentől el is felejthetjük” – mondja szakértőnk.  

Ami azonban még Dorkát is megnyugtatja: egy egész évet szánjunk arra, hogy átálljunk erre a gondolkodásmódra, hiszen nem megy egyik napról a másikra. És ha egy éve már sikerül tudatosan átlátni és tervezni a költéseinket, akkor kezdhetünk a tartalékkal foglalkozni. Nyitrai Győző szerint mindig a hó elején érdemes elkülöníteni egy összeget, mert a végére úgysem marad. De ha már az elején félreteszünk valamennyit – amit úgy kezelünk, mintha nem is lenne –, akkor szép lassan összegyűlik belőle a megtakarítás. Mindegy, mennyi az egyelőre, mert a lényeg, hogy a módszert magunkévá tettünk, és eljutottunk oda, hogy maradt a számlánkon pénz. Csak ezután jön a következő lépés, hogy mit kezdjünk vele. A válasz pedig: semmiképp se hagyjuk egyszerűen csak ott, mert akkor nem „dolgozik”, nem lesz belőle több.

Akármilyen kezdő is valaki a pénzügyekben, érdemes befektetni

A befektetés ugyanis nem feltétlenül jelenti, hogy „tőzsdézünk”, nem jelenti, hogy naponta kell figyelni az árfolyamokat és kereskedni az értékpapírokkal. Szakértőnk elmagyarázta, hogy 

létezik aktív és passzív értékpapír-kezelés, és hogy ki melyiket választja, az a habitusától, idejétől és az energiájától is függ. Akinek sem affinitása, sem kapacitása nincs arra, hogy napi szinten kövesse a befektetéseit, annak elég, ha évente egyszer rájuk néz, és ezt természetesen megteheti egy internetes felületen.

Előtte azonban érdemes konzultálni egy pénzügyi tanácsadóval, aki ingyenesen rendelkezésre áll bármelyik bankfiókban. Csak egyszer kell rászánni az időt arra, hogy leüljünk vele átbeszélni a bevételeink és kiadásaink tételeit, és felülvizsgáljuk, hogyan érdemes mindebből gazdálkodni – hogy aztán már önállóan tudjuk kezelni a befektetéseinket.

A bank kutatása szerint az emberek általában két-három évig nem nyúlnak a félretett (vagy lekötött) pénzükhöz

Hiába él bennük a félsz, hogy hátha lesz olyan váratlan helyzet, amikor szükség lesz erre a pénzre, valójában megoldják másképp, csak a legritkább esetben folyamodnak ehhez a tartalékhoz. És ha netán mégis rávinné őket a szükség, az addig megszerzett hozam akkor sem vész el, szóval valójában semmilyen érv nem szól a befektetéssel szemben.

Azt meg, hogy ki milyen kockázatú befektetést vállal, szintén meg lehet határozni előre – az illető lelki alkatának és kockázatvállaló képességének függvényében.

„Mindennek van ára az életben” – hangoztatja a pénzügyi tanácsadó – „a hozam ára pedig a kockázat”.

Aki viszonylag biztosra akar menni, annak mindig ott az állampapír, ami még mindig sokkal jobb annál, mintha csak egyszerűen bankszámlán tartjuk a pénzt.

Mindezt pedig azért érdemes épp most átgondolni, mert általános tapasztalat, hogy válságban az emberek sokkal nagyobb mértékben tesznek félre, hiszen ilyenkor óvatosabbak, megfontoltabbak, és jobban szoronganak a bizonytalan jövőtől. Ám amint kicsit javul a helyzet, és újra biztonságban érzik magukat, nemcsak napi szinten állnak vissza a lazább költekezésre, hanem fel is élik a tartalékukat. Most kell tehát előrelátóan viselkedni – azaz megerősíteni a szuperegónkat, aki őrködik felettünk –, megtanulni gazdálkodni, és készülni a jövőre. Mert – ahogy Nyitrai Győző mondja –: önmagunk tudatos kontrolljával tudunk csak előrébb lépni. És ez ellen még Vonnegutnak sem lehetne kifogása.  

Gyárfás Dorka és Kurucz Adrienn

Képek: Pozsonyi Janka/WMN