Mintha finoman bekapcsolna az elmúlás funkció – Így tértem vissza a természetbe, és általa magamhoz

–

Nemrég olvastam egy csodálatos könyvet, Delia Owens Ahol a folyami rákok énekelnek című regényét, ami egyrészről egy gyilkosság krónikája, másrészről a hátterét a tenger lápi világának leírása adja. Különleges ötvözet, csodálatosan elmesélve. Kölcsönkönyv volt, a barátnőim kezéről került hozzám. Ahogy egyikünk befejezte, már adta is tovább a másiknak. Ilyenkor a könyvnek ajánló sem kell, már tudom, hogy nem fogom tudni letenni. (Valóban, két nap alatt „faltam be”.)

Mélyen és részletesen, szinte intim módon közel visz egy teljesen zárt, ma már eltűnőben lévő természeti csodához. Egy olyan lány a hőse, aki a természettel együtt lélegezve él. Úgy esett, hogy pont akkor volt alkalmam elolvasni ezt a regényt, amikor a Balatonnál nyaraltam, és az egyik balatoni naplementét élvezve arról beszélgettünk a barátnőmmel (aki szintén olvasta), hogy vajon miért érint meg minket ennyire épp ez a regény, aminek a természet az egyik főhőse. És hogy vajon ő, aki eddig sosem vonzódott annyira a Balatonhoz, nem vágyott annyira a víz közelébe, most a pörgős életét megszakítva, amint tud, rohan, hogy egy kicsit élvezze azt a harmóniát, amit a nagy tömegű víz látványa nyújt. 

Az ő véleménye szerint természetes, hogy egy bizonyos kor után az ember elkezd visszavágyni a természetbe, mintha finoman bekapcsolna az elmúlás funkció benne. Pedig remélhetőleg messze vagyunk még attól…

Tökéletesen értettem, miről beszél, mert én is átmentem-átmegyek ezen a változáson. Huszonévesen el sem tudtam képzelni, hogy máshol éljek, mint Magyarország fővárosában, ahol folyton történik valami. Nyüzsögtem, sajtóeseményekre szaladtam, élveztem a város lüktetését. Aztán, hogy emeljem a tétet, Londonba tettem át az életem székhelyét, és éveken át a világ egyik talán legmozgalmasabb, legstresszesebb városában – annak is a gazdasági központjában, a Cityben – dolgoztam. Ebben az időszakban éreztem meg az urbánus létforma magányosságát: 

talán sehol, soha nem voltam izoláltabb, mint a londoni metrón százak, ezrek közé préselve. 

Mázsás teherként kezdett rám nehezedni a város, a tempó, a zaj, a rengeteg emberi történet és tragédia, ami egy ilyen közegben nagy mennyiségben árad feléd. Én is megéltem sok nehéz napot, hetet, hónapot, amelyek Londonhoz kötődnek és valószínűleg örökre megszabják már ehhez az amúgy csodálatos városhoz való viszonyomat. 

Az élet úgy hozta, hogy négy év London után teljes mértékben vidékre költöztettem át az életemet. Kivonultam a természetbe, a csodálatos kirándulóhelyek és a csendesen hömpölygő, lelassult tempó közelébe. A munkám továbbra is pörgős maradt, de a magánéletemben lelassulhattam. És azt vettem észre, hogy szinte gravitálok a víz, az erdő, a nagy séták és a béke irányába. 

A tehenek, legelésző birkák, a lakóhajók látványa, és a Temze áramló tömege, nyugalma lett az elsődleges belső táplálékom. Mentem futva, sétálva, kirándulva. Amikor és ahogy lehetőségem nyílt. 

Még egy kutyát is beszereztem, hogy extra indokom legyen a kimozdulásra. (Nyilván csak ezért vállaltam az ebet. Ja, nem.)

Tényleg olyan ez, mint az ízlés átalakulása. Régen nem értettem, hogy mit lehet szeretni a borban – mára már az illatáról megkülönböztetem a jó bort a rosszabb minőségűtől, és a borozás is (természetesen mértékkel) egyfajta lelki táplálékom lett. 

Azon kaptam magam, hogy a lány, aki azelőtt kerülte a sétát amikor és ahogyan csak lehetett, aki látványosan unta az összes kirándulást és lehetőleg bevásárlóközpontokban, vagy az otthon kényelmében múlatta a szabadidejét, hirtelen folyton a levegőn császkál. Akár egyedül is, mert úgy is élvezetes. Mert menet közben valahogy a saját magammal töltött idő is biztonságos lett. 

Előbb állt be a változás, mint azt tudatosan felfoghattam volna. Zsigerileg és belülről jött. 

Párhuzamosan érkezett a mozgás iránti igény is. Mint említettem, rém lusta kislány voltam, akinek a mozgás terhet jelentett. Menekültem tőle az ellenkező irányba. Élveztem a heverészéssel, tévézéssel, passzív semmittevéssel töltött napokat, és sosem fordult meg a fejemben, hogy esetleg ez elpazarolt idő volna. Ezzel szemben most, ha egy napot teljesen inaktívan töltök, ideges leszek a nap végére. Nem viccelek, a helyzet rémes. Egyszerűen nem tudok egész nap lábat feltéve lazsálni. Remélem, mindenki átérzi a helyzet tragikumát és ráérő idejében elmorzsol értem egy könnycseppet. Köszönöm. 

A viccet félretéve, általában korán reggel elmegyek futni, vagy súlyokat emelni a terembe, és ha épp pihenőnap van, akkor napjában háromszor viszem hosszú sétára a gyereket és a kutyát (mondanom sem kell, egyik sem rajong érte minden egyes alkalommal). 

Azt hiszem, az idő fontos tényező itt. Ahogy telnek az évek (és mint említettem, még mindig nem vagyok negyven, az utolsó harmincast nyomom éppen), mintha egyre jobban felgyorsulna az idő. Vagy egyre értékesebbé válik minden nap, mert elkezdjük érezni az értékét. Ahogy gyerekként az időnek nincs semmi jelentősége, úgy mára minden áldott napot ajándéknak élek meg. Aki olvasta már az írásaimat, az tudja, hogy szenvedélyesen rajongok az életért, az összes nehézségével együtt. 

Szerencsésnek érzem magam, amiért élhetek, tehetek, doboghatok, roboghatok, alkothatok, szerethetek, fájhatok, ráncosodhatok. Létezhetek. 

Régen csak a nyarat vágytam minden évben, a késő tavasztól nyár végéig tartó időszak volt a kedvencem, és a többit kicsit lenéztem, azt vártam csak, hogy elmúljanak.

Mára elkezdtem látni az összes évszak szépségét. Az ősz színeit és illatát, a tél zordságát és benne kedvenc ünnepemet, a karácsonyt, a tavaszt a színek, illatok, virágok miatt, és a közelgő meleg napok ígéretéért. Most már mindegyik jöhet, szeretettel látom és élem meg őket. 

És amióta minden napot elkezdtem értékelni, mindegyiket igyekszem is megtölteni tartalommal. Nyilván vannak szabadnapok, ünnepnapok, szerelmes napok és zordabb, szomorúbb napok. Mint mindenki életében. De nem szeretem azt érezni, hogy egy napon is átkeltem úgy, hogy nem töltöttem meg tartalommal. A nagy kirándulások, séták és a sport, egy jól sikerült ebéd vagy vacsora, egy nagy ölelés, mind eszközei annak, hogy azt érezzem, jól töltöttem a napot és visszatöltöttem saját magamat. És most már azt is értem, hogy a természet iránti friss rajongásom nem is feltétlenül a természetről szól, hanem az önmagunkba való visszatérésről.

Kégl Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images