Ezért merj hulla szerelmesnek lenni – Egy romantikahívő férfi gondolatai

–

Aki már a hitét is elveszítette abban, hogy ez a fajta szerelem létezik, annak van egy jó hírem: téved! Aki tudja, csak nem érdekli, esetleg veszélyesnek tartja, vagy úgy van vele, hogy nem éri meg a kockázatot, annak meg rossz hírem van: az élet egyik legcsodálatosabb érzését hagyja veszni. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ha listázni kellene az élet értelmét, akkor ez a fajta korlátok nélküli, térdkoccintós szerelem egészen biztosan rákerülne. Igen, minden iszonyú fájdalmával, kétségbeesett pillanatával, nehéz és embert próbáló időszakaival, sőt olyan részeivel is, amibe bele kell halni, annyira szörnyű. Mert lehetnek a szerelemnek bizony ilyen részei is. Ezzel együtt a világ legjobb és legfontosabb dolgainak egyike.

Nem abban hiszek, hogy az életben egyetlen igazi szerelem van, hanem abban, hogy van végül egy utolsó, nagy szerelem, amiben kiteljesedik minden, ami azelőtt történt.

Tudom, hogy a nagykönyv mást mond, meg a legenda szerint csak egyetlen létezik, és igen, A szerelem a kolera idején szerintem is a világ egyik leggyönyörűbben megírt és legszebb könyve. Ezzel együtt is leginkább a saját tapasztalásaimra, illetve az engem körülvevő világ történéseire tudok alapozni, és ennek fényében úgy hiszem, hogy életszakaszonként vagy életkoronként akad egy-egy olyan szerelem, ami meghatározó, ami ott és akkor pótolhatatlan, ami tanít, épít, fejleszt, gazdagít, ami úgy tesz boldoggá akár pillanatokra, akár évekre, hogy az később is emlékezetes. Amire, ha hirtelen eszedbe jut, csak elmosolyodsz szélesen, megállsz egy kicsit, és elmerülsz a gondolataiban. És van hozzá egy finom, simogató érzés is ott belül, hogy jaj, de jó volt. 

Rengeteg ismerősöm van, aki 40 fölött is pontosan emlékszik rá, hogy óvodában, gimiben vagy utána, kibe volt szerelmes, kik voltak azok, akikre évtizedekkel később is jólesik gondolni. Ezek a szerelmek tehát mind meghatározók a maguk nemében, és nem mindig lehet vagy érdemes kiemelni közülük egyet.

Egyszóval nagy szerelemből nem egy létezik.

Mégis túl sok ember van, aki ilyen vagy olyan okokból igyekszik távol tartani magát tőle. Vagy félelem, vagy érdektelenség, de úgy dönt, nem kér belőle. Aki puszta számításból tartja távol magát ettől, azt én tiszta szívemből csak sajnálni tudom. És persze ne feledjük:

a szerelem ettől az akarattól függetlenül beüthet bármikor, de ha a tendenciákat vizsgáljuk, kijelenthető, hogy aki eltökélten menekül előle, annak ez általában sikerülni is szokott.

Mindenki másnak csak azt tudom javasolni: aggályokat, félelmeket, prekoncepciókat le lehet, és le is kell tudni tenni. Egy nyamvadt hasonlattal élve ugyanis: sokszor van olyan az életben, hogy elkap egy nagy eső. Amikor megöregszel, akkor viszont soha nem arra fogsz emlékezni, hogy milyen ügyesen kaptad elő az esernyőt, milyen okosan gondolkodtál előre, amikor magaddal vitted, milyen bámulatosan rutinosan tartottad az ernyőt, hogy a kis zakód vagy blézered megússza. Arra viszont emlékezni fogsz, amikor ott és akkor szarni tudtál mindenre, amikor széttártad a kezed, és ahol voltál, ott felfelé fordítottad az arcodat, percekig némán állva, vagy visítva menthetetlenül eláztál. Emlékezni fogsz a cseppek pattogására az arcodon és a hajadon, emlékezni fogsz a nevetésedre, és ahogy folyt a víz a nadrágod aljáról, emlékezni fogsz a helyre és az időre, de főleg arra, ahogy a lelked ragyogott az örömtől.

Szerintem ugyanígy van a szerelemmel is. Akibe ötödikben szerelmes voltam olyannyira, hogy rám szólt a tanár, jó lenne, ha előre is néznék az órán, nem csak hátrafelé a terem egyetlen pontjára, azzal a lánnyal a mai napig beszélünk. Sőt, ha ezt olvassa, vigyorogni fog, pedig soha még csak meg sem pusziltam a száját. Valószínűleg iszonyú béna leveleket írogattam neki, ő meg eltette, néha visszaírt, és kész. Aki a legelső volt tizenhat éves koromban, az nevetve a nyakamba ugrik, ha meglát, és ha nem jelentkezem évekig, akkor kicsit lecsesz: mégis, mit képzelek, hogy nem beszéltünk ezer éve, de mosolyog közben.

Tizenkilenc éves korom nagy szerelme, akivel évekig jártunk, a mai napig nagyon jó barátom, a gyerekeinktől a problémáinkig sok mindent meg tudunk beszélni. Pedig őt megbántottam nagyon, amikor együtt jártunk. Hülye fasz is voltam, szakítottam vele, újra összejöttünk, szóval, ami ebben a korban történni szokott, az mind megtörtént. Egész életemben hálás leszek érte, hogy ismerem őt, hogy a barátnőm volt, egész életemben lesz bennem lelkifurdalás iránta, és hála, amiért úgy döntött, hogy a barátom marad a mai napig.

A válásom kiskorú gyerekkel olyan volt, hogy évekig tartott kifeküdni. Összetört bennem és körülöttem minden, és lelkizős pasasként megváltoztatott annyira, hogy ugyanolyan már sosem leszek, mint előtte. 

Mégis, minden szerelem annyit tett hozzám, hogy nélkülük nem lennék az, aki vagyok. És ami még ennél is fontosabb: nélkülük az életem legfontosabb érzelmi élményeinek egy komoly része is eltűnne.

Felsorolni is lehetetlen azokat az eseményeket, amelyek ezeket a kapcsolatokat meghatározták, és hiába volt fájdalmas a lezárásuk, vagy akadtak bennük borzasztó pillanatok, nehézségek, viták, balhék, félreértések, és még hú, mennyi minden, ami a mérleg másik oldalán van, az ezekkel nem összemérhető, nem ugyanaz a súlycsoport. Ezek ugyanis csak nehézségek. Azok pedig életem legszebb élményei, helyei, mondatai, mozdulatai, pillanatképei. 

Ezek pedig nem lettek volna ilyen meghatározók, emlékezetesek, tökéletesek és maradandók, ha óvatoskodtunk, alakoskodtunk, féltünk volna, vagy nem hittünk volna benne, hogy ez a boldogság nagyobb, szebb, tökéletesebb nem is lehetne. És nem is lehetett. Nem gondolkodtunk azon, mit hoz a holnap, ha meghülyül, kiábrándul, elhagy a másik, hogy ha majd vége lesz, az mennyire fog fájni, mennyi veszély, kockázat és aggály van ebben az egész kapcsolatban. Szartunk rá magasról, és megengedtük magunknak, hogy belemerüljünk ebbe az egészbe, és „ahogy a nagykönyvben meg van írva”: az egész világ megszűnjön. 

Úgyhogy a magam részéről fel sem tudom fogni, hogy valaki ebből esetleg nem kér, mert van benne kockázat. Persze, van. Nem is kicsi, nem is kevés, és ha beüt a szar, az ugyanannyira tud fájni, mint amennyire csodálatos a vele járó boldogság. Sőt, épp azért fáj ennyire. De emiatt elkerülni ezt, emiatt kihagyni… nem javaslom senkinek. Hiszen belehalni, örök életre megnyomorodni tőle nem fogsz, de tanulni és tapasztalatokat gyűjteni a segítségével viszont igen. Az pedig mindenképp a hasznodra válik. 

Persze elsősorban nem azért szeretünk szerelmesek lenni, mert az hasznos. Hanem azért, mert az semmihez sem hasonlítható dolog, minden értelemben, minden életkorban.

Mert másképp vagyunk szerelmesek hat, tizenhat, harminchat, és hetvenhat évesen. A szerelmet igenis élethosszig kell tanulni, mert ha úgy akarunk szerelmesek lenni negyvenévesen, mint tizenhét évesen voltunk, akkor csalódni fogunk.

Tizenhét évesen ugyanis egy közös törülköző a forró kövön elég a boldogsághoz, minden értelemben. Negyvenévesen pedig van olyan, hogy az ember elnézi a császármetszés sebhelyét az alvó feleségén, és meghatódik a boldogságtól.

Hetvenöt évesen pedig olyan a szerelem, hogy felnevetsz a másik ráncain, és csendesen hüppögni kezdesz, amikor megtalálsz a garázsban valamit, ami ötven évvel ezelőtt volt fontos, de a szerelmed eltette emlékbe. 

A szerelemnek része az is, hogy bogarak szaladgálnak a hasadban, hogy tarkóig elpirulsz egy pillantástól, hogy van olyan csók, érintés, hülye kis cetli otthagyva a konyhapulton, olyan egymásra nézés a szülőszobán, amit soha életedben nem felejtesz el. De a szerelemnek legalább ilyen fontos része az is, ahogy észreveszed: a másik szombat hajnalban felkel, hogy elvigye a gyereket edzésre, hogy nem felejt el neked is adni egy tányér levest, amikor magának szed, része az érzés, hogy mi mindenen mentetek már át együtt, és az is, hogy mi minden történt, ami miatt feladhattátok volna egymást, de mégsem tettétek. Része a szerelemnek, amikor összevesztek, és a megnyugvás, amikor kibékültök, része az is, ahogy elnézed, amikor melletted alszik, végre pihen, és nem tud magáról. Az igazi szerelem nem tökéletes, nem mindig rózsaszínű, közel sem könnyű, és nem is adják ingyen. Mégis megéri. Sőt nem csupán megéri.

Nincs a világon semmi más, ami jobban megérné, amitől többet kap vissza, aki bele mer dőlni, akinek biztonságosabb támaszt, hátteret, békét, és otthont jelent, ha bele mer állni, ha fel meri vállalni, és képes elhinni, hogy ez bizony a valóság.

Rengeteget hibáztam az életem során, lényegében minden szerelmi kapcsolatban, ahogy szerintem mindenki. De soha nem gondoltam, hogy akár a szerelem intézményével, akár velem valami gond lenne.

Hittem abban is, hogy bár nem egyetlen szerelem van, egy utolsó szerelem az bizony van valahol. Akivel megöregszem majd. És aki majd tényleg olyannak lát engem, amilyen vagyok. Amilyenné lettem minden miatt és minden által. Akinek nem lesznek kérdései, csak válaszai. Aki valahogy tud engem mindenestül. És most vele élek. Pedig volt idő, amikor iszonyatosan, szörnyen nehéz volt elhinni, hogy ő létezik. De létezik. Úgyhogy én mindenkinek csak tiszta szívből ajánlani tudom ezt az egészet. A szerelem ugyanis nem bungee jumping. Hanem olyan, hogy ott kötél nélkül is ugrasz. És úgy van jól, hogy ugrasz.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images