Miért lett ilyen rohadt nehéz a gyereknevelés?! – Egy kisfiú és egy kislány édesapjának büfijei és bukásai

–

„Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden Egész eltörött.”

(Ady Endre)

Hiába nézek ki ellenfényben úgy, mint Harry Potter, akárhogyan turkálok, nem találom a bölcsek kövét a zsebemben, ezért az olvasóimhoz fordultam a Büfik és bukások Facebook-oldalán. Majdnem hatvanan írták le a gondolataikat, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Először ezekből szemezgetek – a szó szerint idézett hozzászólásokat csupán nyelvtani szempontból szerkesztve  –, és csak utána térek ki arra, hogy nekem személyesen sikerült-e homokozólapát helyett exkavátorral leásni az elmém mélyére.

Éva és Annamária szerint azért lett nehéz a gyereknevelés, mert csak utólag derül ki, hogy jól csináltuk-e. Ráadásul az anyáknak dolgozniuk is kell – a háztartásról nem is beszélve –, miközben nem mindig ugyanazt gondolják a gyereknevelésről, mint az apák. Kata is ezt a többfrontos harcot tartja a legfárasztóbbnak, és Zsanetthez hasonlóan rámutatott, hogy a nagycsaládok felbomlásával az anyák és az apák magukra maradtak a kihívásokkal. Hozzátette, hogy a gyerekek is mások, mint régen: „Az enyém például már háromévesen olyanokat kérdezett, hogy egy hajléktalan miért motiválatlan a munkára; mi lesz vele, ha a mai az utolsó napunk együtt; vagy hogy ha Isten nem ember, akkor a fia hogyan lehet az.” Megértem a problémáit:

Tomika múltkor, elalvás előtt cirka hatvan másodperccel nekem szegezte a kérdést: „Apa, hogy lett ez az egész?” Mármint a világ. Öt percem volt összefoglalni a sztorit úgy, hogy az ősrobbanás és Isten ugyanannyi műsoridőt kapjon benne.

Hát… a dinoszauruszok kihalásáig eljutottam, de ott amúgy is leragadt a gyerek. Azt könnyebben elfogadta volna, hogy a Mikulás nem létezik.

Gabriella az önmagunkkal, a hozott mintáinkkal – mondjuk ki: a sérüléseinkkel – való folyamatos szembenézést, az állandó önvizsgálatra kötelezettséget érzi a legnehezebb feladatnak. Másokéhoz hasonlóan az ő önbizalmának sem tesznek jót az okoskodó, bíráló, kioktató kommentek. Virág ehhez kapcsolódva azt írta, hogy „csak akkor nehéz (a gyereknevelés), ha annak fogod fel”.

Csilla szerint a világ túlságosan bonyolult lett, és a gyerekeket kezelhetetlenül sok inger éri. Anita válaszát érdemes szó szerint idézni: „azért (lett nehéz a gyereknevelés), mert 40-50 évvel ezelőtthöz képest ma már sokkal többet foglalkozunk a gyermekeink testi-lelki-szellemi fejlődésével.

Nagyobb érték a gyermek, és nem csak egy fogyóeszköz, mint hajdanán. A legjobbat akarjuk nekik, és nem csak nő, mint a gomba”.

Nikolett egy nagyon érdekes körülményre hívja a figyelmet, amikor azt írja: ma már „mindenre van pró-kontra”, vagyis bárhogyan neveljük a gyerekünket, valamelyik „iskola” szerint garantáltan elrontjuk. Sok igazság van Melinda megállapításában is: szerinte mindenki másoknak akar megfelelni. Beszállunk egy szükségtelen versenybe, és ideálokat kergetünk.

Barbara szerint „sokkal többet tudunk ma a terhességről, a gyerekek fejlődéséről, mint akár az anyáink. Ez sokszor jár frusztrációval, és jókora plusz terhet pakolhat a szülőkre”. Ő – miként Eszter és Judit – úgy látja, hogy a túl sok információ miatt a szülők ma már nem hallgatnak az ösztöneikre, arra a bizonyos belső hangra, miközben az elvárásaink egyre nagyobbak magunkkal és a gyerekeinkkel szemben. Imola, Tímea, Nelija és sokan mások is szenvednek ettől. Edit ugyanezen gondolat mentén a médiát és az internetet hibáztatja, Krisztina pedig úgy látja, hogy „sablongyerekeket” akarunk nevelni egy felgyorsult világban. Adél is a tökéletességre kényszerítést utálja legjobban.

Bianca úgy látja, hogy „túl sok opcióból lehet választani, és az el tud bizonytalanítani néha”. Adrienn szerint azért lett nehezebb a dolgunk, mert régen a gyerekeknek nemigen voltak jogaik, most viszont igen, ami persze jó, de emiatt mindent újra kell tervezni.

Dorottya – nagyon helyesen és okosan – arra figyelmeztet, hogy nem szabad idealizálni a „régi” családokat, hiszen akkor sok gyereket megnyomorítottak olyan nem lényegtelen körülmények, mint a szegénység, az elhanyagolás, a tudatlanság, a verés, a korai munkába állás, a kikényszerített pályaválasztás és házasság, vagy éppen a háború. Ő mutatott rá arra is, hogy

manapság sokan túlságosan szeretik a kényelmes életet, és azt bizony csúnyán szétveri egy vagy több gyerek.

Dávid kifejezetten borúlátó: „A társadalom természetes támogatói mechanizmusai gyakorlatilag megszűntek. A mai világban minden abba az irányba hat, hogy az ember ne vállaljon gyereket, és minél kevesebben vállalnak gyereket, annál kevésbé találnak megértésre a szülők a gyermektelen emberek szemében. A támogatói rendszer, azon felül, hogy célkitűzéseiben elhibázott, csak arra jó, hogy megágyazzon a szülők és a gyermektelen felnőttek közötti konfliktusnak”.

Veronika egy sornyi dalszövegbe sűrítette a megfejtését: „Mert ezt egy életen át kell játszani”. Katalin legalább ennyire frappáns volt: „Mert lett sajátom. Előtte tényleg sokkal könnyebb volt”. Zsuzsa se szaporította a szót: „Mert minden változott”. Druszája azt üzeni: „a kevesebb néha több”.

Sőt, a kevesebb mindig több (a rádiós tanítványaimnak ezt úgy szoktam mondani, hogy „a hosszabb mindig rosszabb”), ezért most kiveszem a csöpögő habverőt mások agyából, és leengedem a megélezett fúrópajzsot a sajátomba.

Egy filozófiai huszárvágással kezdem: mivel fogalmam sincs, hogy tényleg nehezebb-e most gyereket nevelni, mint régen, csak úgy érzem, ezért önhatalmúlag eldöntöttem, hogy ezt az érzetet valóságnak fogadom el. Szerintem nehezebb, tehát nehezebb. Slussz. Innen rugaszkodom el, és aztán vagy talpra érkezem, vagy pofára.

De voltaképpen mit is értünk az alatt, hogy „régen”? Mikor volt „a régen”? Tudjátok, amikor „minden jobb volt”. A számítógépes, a szexuális, az 1956-os vagy az ipari forradalom előtt? Számomra, akinek az életét 15 éves korában kettépisálta a történelem (mások ezt szofisztikáltabban rendszerváltásnak nevezik) minden régen volt, ami 1985 előtt történt. (A diákjaimnak a 2006-os zavargássorozat is őstörténelem.) A második világháború után világot látott szüleim és az elsőt követően született nagyszüleim aktív évtizedeiről beszélek. Arról az időszakról, amelynek elméletei és gyakorlatai, problémái és megoldásai köszönőviszonyban sincsenek az én mai valóságommal, hiszen a gyökereik a XIX. század végén született dédnagymamám faekével szántott szocializációs talajába nyúlnak le.

Mi volt akkor, ami könnyebbé, egyszerűbbé tette a gyereknevelést? Bármit is válaszolok erre, közben az is eszembe jut, hogy mi nem volt akkor.

Nem volt a maival összehasonlítható színvonalú létbiztonság, közrend, jogrendszer, élelmezés, egészségügyi ellátás, szexuális felvilágosultság, higiénia, oktatás, kulturális sokszínűség, társadalmi mobilitás, információbőség, közszolgáltatás, infrastruktúra és gépesítettség. Voltak viszont járókoruktól rabszolgamunkára kényszerített, tinédzserként házasságba parancsolt, rendszeresen vert, akkor még papíron sem létező jogaiktól megfosztott, a szó testi és lelki értelmében is elégtelenül táplált gyerekek.

Nem volt védőoltás és mosógép, volt háború és diktatúra. Nem volt garázsvásár és webáruház, volt padlássöprés, és előtte a kedves, vicces zsidó ószeres, aki mindig jött, de aztán egyszer csak hirtelen már nem. Nem volt szólásszabadság és kötődő nevelés, volt kötelező vallásgyakorlás és sorkatonai szolgálat. Nem volt robotporszívó és eldobható pelenka, volt faszenes vasaló és cukros kenyér. Nem volt élethosszig tartó tanulás, hanem volt az apám, aki 16 éves korától három műszakban dolgozott egy gyárban. Volt törzsgárdatagság, ma a HR-es kiutál az állásinterjúról, ha az önéletrajzodban nem négy oldalon át sorolod az évenként váltogatott munkahelyeidet. Nem volt okostábla, volt ostábla. Nem volt Vekerdy, mert Makarenko volt. Nem volt foci… ja, az volt.

Ha én úgy gondolom – márpedig úgy gondolom –, hogy a létező világok legjobbikában élek, és sem térben, sem időben nem cserélnék senkivel, akkor apaként miért érzem mégis úgy, hogy „akkor régen” minden könnyebb volt, beleértve a gyereknevelést? Nyilván egyrészt azért, mert ők akkor voltak fiatalok, és a meséiket a nosztalgia búfelejtő ragacsával mázolják be.

És azért is, mert nem volt idejük ennyit picsogni, hovatovább a nőknek tilos is volt a panaszkodás. Bizonyos értelemben a férfiaknak is. Emiatt az elfojtás miatt olyanok a népdalaink, amilyenek.

De ez csak a felszínt kapargató magyarázat, ereszkedjünk hát mélyebbre.

Azért –  hangzik az első válaszom – , mert nem kellett annyit gondolkodniuk, mint nekem. „Nem vót ennyi mindön” –  ahogyan nagymamám mondta. Az ő életükben nemzedékeken át nem változott semmi. Mármint politikai és gazdasági rendszerek, elemi létfeltételek természetesen igen, méghozzá durván, de a lényeg nem. Én viszont napról napra tervezem újra az aktuális holnapjaimat, egész önmagamat, hogy a korom, és ne a porom hőse legyek.

Az őseim már csak azért sem gondolkodtak annyit a gyereknevelésről, mint én, mert mások ezt megtették helyettük. Akkor még ugyanis nemcsak a kérdések voltak készen, hanem a válaszok is. Ott volt rá az anya, az apa, az anyós, az após, a keresztszülő, a pap, a párttitkár, a tanító, a kocsmáros, az idősebb rokon, a gazdagabb szomszéd – épp akinek a hajóját felemelte a történelmi hullám szennyes habja. Ez biztonságot adott. A közös értékek és megoldások langymeleg akolkényelmét, amelyben az adott közösségben mindenki –  és ez a lényeg, hogy tényleg mindenki! –  pontosan ugyanazt gondolta a gyereknevelésről. Nem volt százféle elmélet, tanulmány, tanács és módszer. Nem írt és olvasott össze mindenki mindenféle sületlenséget. A Büfik és bukások akkor eretnek pamfletnek minősült volna, amivel nagymamám begyújt az olajkályhába. Az egyeduralkodóként létező megoldások működőképességét pedig senki sem kérdőjelezte meg. „Az vagyok, ami a falu” –  szólt egy találó mondás erre nálunk, Hódmezővásárhelyen. A másik pedig úgy hangzott: „egy gyerök főlnevelésihöz egy egész falu köll”.

Nem tagadom, néha irigylem ezt. Baromi kimerítő ketten, egyedül a világ ellen szülőnek lenni. Apámra gyerekkorában még három háztartásbeli nő vigyázott: az anyja, a nagyanyja és a nővére.

De a szomszéd Feri bácsi is időben rászólt a kerítésen keresztül, ha bajba sodorta volna magát. Az utca bármelyik házában adtak neki enni. Az én gyerekeimre ki vigyáz rajtam kívül? Egy-két idegen, akit megfizetek, de a vezetéknevüket se tudom. És hogy miért csak ők vannak? Hát mert a bevethető nagyikkal, keresztszülőkkel, nagynénikkel, szomszédokkal és egyéb nevelési segéderőkkel kitapétázott nagycsalád régen kuka. Nem mintha hagynánk, hogy bárki beleszóljon a mártíromságunkba! My child is my castle.

Az első válasz tehát röviden az értékválság. Ma már nem ritkaság, hogy két szülő azon vitatkozik, egy gyereknek illik-e köszönnie. Hát, ez régen nem volt kérdés. Ma már viszont ebben sem vagyunk biztosak. Az élet bonyolult lett, mint egy sokismeretlenes egyenlet, amihez még a tanár sem tud megoldókulcsot.

A második válasz a változás állandósága. Ma csak az a biztos, hogy semmi sem biztos. Még a tartós tej is megromlik. Az egész GDP-re optimalizált életmódunk a tervezett elévülés és a kényszeres fejlődés csapdájában vergődik. Apámnak ugyanolyan –  nem rossz –  márkájú karórája van, mint nekem. Az övét még sohasem kellett javítani. Az enyémet évente muszáj. A gyereknevelés értékei, jó gyakorlatai ugyanilyen szavatosságúak manapság, ráadásul családonként vagy éppen – khm – bloggerenként változnak.

A harmadik válasz az, hogy a gyermekélet kevesebb és értékesebb lett. Szénből gyémánt. A bátyám kitartó kutatásának köszönhetően tudom, hogy a családunkban 1769 és 1839 között, tehát mindössze 70 év alatt 57 gyerek született – családonként átlagosan tíz –, akikből 15 még a nagykorúsága előtt meghalt. Az 1920-as években az apai nagyapám hét testvéréből három érte meg a felnőttkort, ami 73,5 százalékos halálozási arány. Az 1940-es évekig egyetlen olyan felmenőnk sem volt, aki ne temette volna el legalább egy gyerekét. Herczeg Ágnes például a tízből hatot.

Ez ma elképzelhetetlen. A gyerek már pótolhatatlan kincs. A halála elfogadhatatlan, feldolgozhatatlan, nyomozásért kiáltó dráma. Ebből adódóan viszont egy gyerek felnevelése a korábbiakhoz képest megdöbbentően sokáig, általában a szülő haláláig tartó feladat.

És mégsem látunk hozzá időben! Hát persze hogy nehéznek érezzük, ha egyszer későn és fáradtan vágunk bele. Túl sokáig tindereztetjük és tendereztetjük a korlátlan számban felkínált párjelölteket. Én 41 évesen lettem szülő. Apám 24 évesen. Az anyósom 42 évesen már az unokáját szeretgette! Anyám 18 évesen lett anya, Zsuzsi 38 évesen. Én 60 éves leszek, amikor Tomika leérettségizik, 63, amikor Anna. A szüleim még 50 évesek sem voltak, amikor eljöttek a diplomaosztómra. Minimum 80 évig kell élnem, ha legalább csecsemőkorában látni akarom az unokámat. Sörözni már biztosan nem fogok vele. Brutális változások egyetlen nemzedék alatt.

A gyereknevelés párkapcsolati háttere is az idő más dimenzióiba költözött. Régen a holtomiglan-holtodiglan, vagyis a gyereknevelésre és a gazdasági közösség működtetésére kitalált, házasságnak nevezett monogám együttélés legfeljebb 20-30 évre szólt, mert a szülők utána meghaltak valamilyen betegségben, amire most a benzinkúton is lehet gyógyszert kapni. Manapság a boldogító igen kimondása akár 70 éves maratont is jelenthet, hiszen az ipari forradalom óta minden nemzedék átlagosan három évvel tovább él, mint az őt megelőző. Én jövő héten vagyok hivatalos beszélgetésre egy szellemi erejének teljében lévő 101 éves nénihez, a cikk megírásának délelőttjén pedig egy 93 éves hölggyel egyeztettem az utcán a közös kertünk rendbehozataláról. Energikusabb volt, mint én. Bár ahogy visszanézem a klaviatúrába kalapált soraimat, azért még izzik a kazánom.

Egy szó, mint száz: az élet hosszú lett, értékes, szabad és bonyolult.

Ezért érezzük nehéznek a gyereknevelést. De szerencsére ma már senki sem kényszerít rá bennünket, ezért ha tényleg önállóan döntöttünk arról, hogy apák vagy anyák leszünk, akkor egyet tehetünk: ezt a rengeteg időt és lehetőséget a gyerekeink érdekében arra használjuk fel, hogy minél jobban megismerjük – önmagunkat.

 

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images