–

Doktor Brunswick némán meredt maga elé. Nézte, ahogy a gépen monoton csöpög át a kávé. Beszívta az illatát, mélyen a tüdejébe, maszk nélkül. Szünete alatt sem tudott leülni, pedig tudta, pihennie kéne. A védőruhát hatóránként tudja levenni, hatóránként tud mosdóba menni, enni, inni és egy jót kávézni. Most nem tudott enni, vizet is csak kötelességszerűen ivott, és azt is érezte, hogy a kávé sem fog rajta segíteni.

Amikor New Yorkban kitört a betegség, még reménykedett.

Saját embersége okán hitt az emberekben, hitte, hogy vigyázni fognak egymásra. Aztán az esetek száma egyik napról a másikra megugrott, és már nem volt ideje reménykedni.

Csak tette, amit kellett, csak gyógyított – amire képezve volt. A vírus megállíthatatlanul terjedt, tüdőbajt, tüdőgyulladást és halált okozva. Jól tudta, nincsenek sem elegendő, sem megfelelő eszközeik a katasztrófa kontroll alatt tartásához. Azt viszont nem sejtette, hogy morálisan milyen nehéz döntéseket kell meghoznia.

Míg a kávé lefőtt, az egyetemi évekre gondolt, az csoporttársaival folytatott filozófiai vitákra, arra, hogy létezik-e sors, vagy csak véletlen. Arra, hogy ha van sors, akkor az igazságos-e, arra, hogy ez az igazság kinek az igazsága, arra, hogy meddig vezetnek döntéseinek a következményei. És arra is, amit a tanárai mondtak: gyógyászatban a legfőbb cél a lehető legtöbb ember életét megmenteni.

Végül mégis leült a szolgálati konyha asztalához, fejét a tenyerébe temette, és a kórház pandémia esetén életbe lépő, morális kérdésekre vonatkozó előírását mondogatta magának. Minél több életet megmenteni, ez a cél. Neki nem dolga tudni, sem eldönteni, ki milyen ember.

Ő nem bíró, nem pszichológus, ő nem Isten.

Neki a legfőbb feladata a számokat kordában tartani. Az az ember jut lélegeztetőgéphez, akinek nagyobb a túlélési esélye. Az Olaszországban alkalmazott modell alapján pedig, ha két embernek egyformán rosszak a vitális értékei, akkor azt teszik lélegeztetőgépre, aki előtt több lehetséges életév áll.

Doktor Brunswick ököllel csapott a konyhaasztalra. Nem, nem etikus, hogy nem jut mindenki ellátáshoz. Nem, nem fair, hogy neki úgy kell innen kilépnie, hogy elrendeli, ki kapja ma az utolsó lélegeztetőgépet. Margaretre gondolt. Margaret valaha nővér volt a kórházban, a kollégája, ő is elkapta az új típusú koronavírust. Margaret hatvanöt felett járt. Alacsony volt, és kerekded, minden porcikájának süteményillata volt, csupa mosoly, csupa szeretet. Margaret alig pár hónapja még újszülött unokájáról mutatott képeket a telefonján, amikor frissen sült muffint hozott a volt kollégáknak. Az első unokája, akit talán már sosem fog újra látni.

De közben itt volt Donny. Donny huszonkilenc éves volt, ugyanolyan rossz állapotban, mint Margaret. Donny ápolatlan volt, cigaretta- és alkoholszagú, aki köhögőrohamok között humorosnak szánt rasszista viccekkel szórakoztatta a nővéreket, és fennhangon arról álmodozott, hogy ha meggyógyul, puskát ragad, és bizony isten minden sárgát telerak ólommal.

Ha elképzelte, hogy csak a kórlapok tartalmát ismeri, ha kényszerítette magát a „neki az embert magát nem dolga ismerni” elvre, akkor egyértelmű volt a döntés.

Csak a számok számítanak, csak az, hogy Donny szervezete talán hamarabb felveszi a harcot, talán hamarabb felszabadul a lélegeztetőgép a következő eset számára. Vajon Donny jobb ember lesz később? Vajon előtte minőségi életévek állnak? Vajon Margaret használna többet az emberiségnek? Nem! Pont ezekre a kérdésekre nem kell válaszolnia, csak követnie kell a protokollt.

Dr. Brunswick felsóhajtott, felállt, kézfertőtlenítés után a kilincsre tette a kezét és mielőtt lenyomta volna, elmormolt egy imát, hogy csak ma, csak most az egyszer ez a döntés ne rajta múljon. Hogy a mentők hozzanak egy kritikus állapotban lévő tizenhét év alattit, akinek kérdés nélkül járna a gép, hogy akár csodába illő gyógyulás, akár hirtelen bekövetkező halál miatt, így vagy úgy, de szabaduljon fel egy lélegeztetőgép.

 Rohr Linda

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images