Lassan világosodik hajnalonta, de amikor átadjuk az osztályt, már elviselhető tejfehér-szürkés félhomály van. Azért is szeretem az éjszakás műszakokat, mert ilyenkor legalább reggel nem sötétben megyek haza. Amikor nappalos műszakban dolgozom, akkor sötétben indulok, és sötétben is érkezem. Mintha nem volna életem egyáltalán, csak a munka. De most éjszakás vagyok, hála istennek, újra. Az utcasarkon egy fácán álldogál, ahogy ezen a reggelen kikanyarodom a parkolóból. Tekinget jobbra-balra, mintha várna valakire, díszes, színes madár, hím. Talán a társát várja, aki még eszeget valahol az út túloldalán levő parkban.

Boldog az új év, vagy legalábbis békés, de semmi sem változott

Egyelőre annyi csak, hogy lekerültek a fények, dobozba költöztek a díszek és minden dekoráció. Így viszont a teher, a szürkeség az, ami egyre nagyobb. Kevés utálatosabb hónap van a januárnál, amikor mindent vissza kell passzírozni a rendes kerékvágásba.

Elfelejteni a pihenést, a kinyújtózást, elcsomagolni, emlékké tenni a csodákat, a családi-baráti összejövetelek melegét, a vidámságot, ünnepet. Nem gondolni az ismeretlenre, az újra, ami jön, amitől félni lehetséges, hanem – mégis és mindennek ellenére – megtartani a mosolyokat.

A január rendje szigorú. Sötétben ébredés, lámpafényben kortyolt kávé, szorosan behúzott cipzár a vízhatlan kabátokon, sétákhoz pedig a bélelt és a hosszabb utakra végtelenül kényelmetlen gumicsizma. Ráadásul itt van Brendan. A megszemélyesített és névvel illetett vihar nyugatról érkezett, az Atlanti-óceán felől, és az előrejelzések szerint Írországban, Észak-Angliában kellett volna landolnia, de ő úgy döntött, hogy inkább kiszélesedik, dél felé kanyarodik és az egész országon végigsöpör. Szép ez a táj, hát megtekinti. Előtte napokig masszív eső esett, alatta szél süvített, hatvan mérföld per óra, és utána is szakadt. A kutya ki sem akar menni. De muszáj. Az erdőben tőlünk másfél méterre az egyik délután kettéhasadt és pont előttünk az ösvényre zuhant egy termetes fa. Az öreg és beteg fák törnek a viharban, a fiatalabbak csak hajladoznak, de a törzsük ijesztően nyikorog a kéreg alatt.

A fiatal nő a hetes kórteremben sírdogált egész éjszaka.

Hatodik terhesség, öt vetélés után, de a magzat még nem látszik az ultrahangon a méhben, így az orvosok méhen kívüli terhességre is gyanakodnak. Tegnap előtt este Sally ráadásul vérezni kezdett, ezért került be az osztályra. Pici még ez a terhesség nagyon, alig négy-öt hetes, és könnyen lehet, hogy csak emiatt nem látszik. De a fokozott figyelem és a félelem az előzmények miatt szükséges és természetes is.

Naponta vérvétel, hormonszintmérés a terv, hétvége után pedig egy kontrollultrahang. Simogatom Sally hátát, miközben felültetem az ágyon és próbálnám vigasztalni, na de hogyan? Mivel? Azután az éjszaka közepén szerencsésen rátalálok a legújabb vizsgálati eredményére, és azon az látszik, hogy a terhességi hormon szintje, ahogy kell, megduplázódott az elmúlt két nap alatt, sőt még magasabb is a várt értékeknél. Ez már elég ok arra, hogy reményt adhassak.

Sally reggel abba is hagyja a sírást, és csillogó szemmel néz rám: „Köszönöm, nagyon köszönöm!” – mondja, mintha én tehetnék róla, hogy minden rendben lesz…

Van, amikor a nővér érzi, hogy nem lehet semmi baj, és minden rendben lesz. De az orvostudomány egzakt, nem érzésekre alapoz, itt bizonyítékok kellenek.

Örülök azért, hogy Sallyt úgy hagyom ott az ágyában, mosolyogva. A párját várja, aki ma bejön majd az újabb ultrahangra.

Hétfő van, iszonyatos a forgalom

Mostanra már mindenki visszatért a szabadságról a munkába, így kétszer annyi időbe telik hazaérni.

Műszak után, mielőtt lefeküdnék aludni pár órára, még eszem valamit, és megnézem a híreket. A herceg és a hercegné – Harry és Meghan – távozásra adta a fejét, „they step back from their royal duty”, visszalépnek királyi kötelességeiktől, ezt itt így mondják, és az egész sajtó ezzel van tele.

Az összes angol kollégám is erről beszél, és a boltban is az emberek, sorban állás közben, és persze a kórteremben a betegek. Az alkotmányos monarchia itt egészen más, azt hiszem, másként működik, mint bárhol máshol a világon, ahol még hasonló rendszer van, királyokkal és hercegekkel. A társadalom nagy részének rajongása és ragaszkodása a királyi családhoz itt egészen sajátos, rendkívüli. Erzsébet és az ő leszármazottai, a Royal Family, itt nem csupán egy osztályokon felül álló kisebb kaszt, arisztokratikus elit, hanem mintha mindenki családjának része volna.

Ami velük, a mindennapjaikban történik, az közügy.

Az örömeik és bánataik, a dicsőségük és a problémáik mindenkié. Talán Diána jelenléte és halála óta, de talán már előbb, Viktória királyné uralkodása óta így van ez. A törődéssel is, amit a királyi család a társadalomnak mutatni igyekezett, a figyelemmel és óvatossággal a világban történő események iránt, a masszív jótékonysággal, amit a királyi család elkezdett gyakorolni és amit igyekszik folyamatosan fenntartani. A Royal Family tiszteletet teremtett maga iránt, és elnyerte az emberek szeretetét. És igen, a középosztály, és a munkásosztály egy jelentős része is, a kötelező tiszteleten túl nagy szeretettel és kiemelt figyelemmel követi az életüket. Mint egy mesére, úgy tekintenek az életükre. És most, hogy az egyik legkedvesebb herceg, a legkisebb királyfi el akarja hagyni az országot, és ki akar kerülni a reflektorfényből, mindenkinek van valamilyen véleménye.

A híradóban megkérdezik az utca emberét. Sokan szomorúak, de megértik. Sajnálják, hogy a hercegné nem érezte jól magát ebben az országban. De bátornak is találják a döntést, a modern világhoz való alkalmazkodást, a függetlenségre törekvést és remélik, hogy azért a fiatalok nem tűnnek el örökre.

A szarkasztikus ember élcelődik: ha már a herceg is elmenekül innen, akkor mi mit keresünk még itt? – kérdik. A monarchia gyűlölői pedig, akik azért meglepően kevesen vannak, örülnének a királyság megszűnésének, és számukra ez az esemény egy előjel is arra, hogy mindez belátható időn belül megtörténhet.

A királyi család szakadása és a Brexit – ma már nemcsak fenyegető árnya, hanem – valósága még jobban megviseli a társadalom hangulatát a januári szürkeségben.

Kedvetlenül botorkálnak reggelenként a kolléganőim, közülük sokan az influenza elleni oltás ellenére betegek, kehesek, köhögnek összevissza. „Vírusok ellen nincs biztonságos és százszázalékos oltóanyag, a vírusfertőzések ellen az immunrendszer erősítése a leghatékonyabb védelem.” Ez alaptézis volt a tanulmányaink során, pár évtizeddel ezelőtt. Bevésődött tudás, amihez meggyőző ellenérvek hiányában én a magam részéről máig ragaszkodom. Így nekem, a sokak szerint örök lázadónak, egy papírt is alá kellett írnom, hogy saját felelősségemre utasítom vissza az influenzavírus elleni vakcinát. És beikszelnem a felsorolt lehetőségek közül, hogy milyen indokok alapján teszem ezt. A tojásfehérje-allergia elfogadható indok erre, a füllentést pedig majd meggyónom valahogyan, talán bocsánatos bűn. Valamire amúgy is allergiás vagyok, nem minden ételt tolerálok már jól, és nem ártana egy olyan teszt, ami fényt derít erre is, nem csak a származásomra.

Kilencvennégy százaléknyi kelet-közép-európai származásom ugyanis nyilvánvalóan biztos mára már a géntérképem alapján. Így az álmok, vágyak, amelyek szerint lehetnék bármiféle mediterrán néphez tartozó vagy viking, vagy akár indián, szertefoszlottak. Nem állítom, hogy szomorú lennék emiatt, talán csak kissé melankolikussá válnak a gondolataim, amikor azon tűnődöm, hogy vajon hová, hogyan és mennyire illeszkedem.

Ha már otthonra nem sikerült lelnem ott, ahová születtem, elfogadnak, befogadnak-e valaha bárhová?

Igen, még hosszú évek után is tűnődhet ezen az ember

Még akkor is, ha nagyon igyekszik, szeretne valahová tartozni, lojális és általában elfogadja a szabályokat. Borongós gondolatok, szomorú január. Hát majd csak lesz, kialakul valahogyan.

Aláírtam a papírt, és nem kaptam meg az oltást. A nyilatkozatomat elfogadták, bár tudatták velem, hogy a döntésemnek következménye lehet – áthelyezhetnek másik osztályra, ha ők úgy látják jónak, és lehet, hogy nem dolgozhatok majd tovább a várandós, kisterhes asszonyok között.

Bizonytalanság a felsőbb és külső szinteken, bizonytalanság a személyes életben, minden téren. Zavar a rendszerben. Hát meg kell erősödni újra, A, B és C tervet készíteni fejben, modellezni mindent, ami jöhet, ami várható, és felkészülni. Felkészülni még arra is, amit nem lehet látni, amire nem lehet számítani, de jön, jöhet. Ha kívülről és messziről nézzük, eltávolodva, ez akár érdekes játék is lehet. Belülről, közelről fárasztó.

A nyolcas egyágyas szobába Valérie-t nemrég hasmenéssel és hányással vettük fel

Pár óra alatt kiderült, hogy bélelzáródása van, fél nappal később pedig a komplett diagnózis is meglett. Petefészekrák, sokszoros áttétekkel. Két nap múlva megszületett a terv a kemoterápiára, mert a műtét sajnos már nem jön szóba. Valérie ugyanannyi idős, mint az édesanyám volna. De szerencsésebb, mert ő nyert több mint tíz évet, később lett beteg, mint anya.

Ugyanaz a tekintet, ugyanazok a szagok, illatok, ugyanolyan kísérlet a mosolyra.

A múltba kapaszkodom, abból merítem az erőt. Igyekszem mókázni, viccelődni, fecsegni, és feledtetni. Anyával ezt sosem tudtam megtenni, a könnyed viccelődést és hogy eltereljem a figyelmét, pedig ez az, ami segít, segíthet csupán. Sokat tanultam anyától, az utolsó pillanatig, még a betegségén keresztül is, és nagyon sokat tanultam a betegeimtől, akiknek igyekszem mindazt megadni, amit anyának nem sikerült és amit évekkel ezelőtt még nem tudtam.

Nekem jut a feladat behelyezni a gyomorszondát Valérie-nek, és vele vagyok három éjszakán át, sokat beszélgetünk is. Öt unokája közül a legnagyobb orvosegyetemre jár. Nem találkozom vele, de így is sejtem, mennyire össze lehet törve a fiatal lány. Hogy még és már, sehogyan sem tud segíteni. A kolléganőim mondják, hogy minden délután meglátogatja a nagymamáját. És minden délután sírva hagyja el az osztályt. Valérie fia pedig kétségbeesetten sürgetné a kemoterápiát. Csak kevesen tudjuk, a doktor, a kolléganőim és én, mindössze csak pár szakmabeli, hogy arra aligha lesz már lehetőség.

A férfi, aki este tízig, tizenegyig ül az édesanyja ágya mellett, reménykedik, és mi nem vesszük el tőle a reményt. Mindannyian úgy érezzük, hogy ez embertelen lenne. Valérie állapotának rohamos romlása beláttatja vele úgyis hamarosan, hogy mire jut még idő, és mire nem. „Karácsony előtt még semmi bajom nem volt! Nem éreztem semmit” – mondja az asszony suttogva, és ez egy olyan kijelentés, amitől mindenki megborzong.

Az alattomosság az, amit nem lehet elviselni a daganatos betegségeknél.

Valérie hideg tejet kér, emlékszem, Pauline is azt kívánta tavaly az éjszaka közepén mindig, pár korty hideg tejet. Anya soha. De anya soha nem is szerette a tejet. Ha a kívánságok és az ízlés más is, de az éhség ugyanaz.

Valérie-t intravénás táplálásra állítják be, ehhez elhelyeznek a karjában egy speciális kanült, az úgynevezett PICC line-t, ami mélyebben fekszik a vénában, és biztonságosabb, tartósabb, mint egy egyszerű kanül, de könnyebb bekötni, mint egy centrális eszközt. A beteg itt mindenről kap tájékoztatást, Valérie pontosan tudja, hogy mi fog történni és azt is, hogy ami történik, az milyen célt szolgál majd. A TPN komplex, nagy energiatartalmú táplálék, nemcsak víz, hanem fehérje és zsiradék, ettől a betegek erősebbnek érzik magukat, pont úgy, mintha enni tudnának.

Viszem a nagy zacskónyi, kétliteres fehér folyadékot, és viccelődöm: 

– Itt a vacsora, Valérie, jó kis marhapörkölt, jó étvágyat!

Az asszony akkor ébred, először nem is érti, hogy miről beszélek.

– Pardon? – így kérdez vissza, de amikor megismétlem a mondatot, elmosolyodik hálásan, majdnem felnevet, és megsimogatja a kezem. – Ó, igen, a beef stew, azt nagyon szeretem! – suttogja. De kevés ereje van már a szavakra is.

Amikor másnap visszamegyek a következő éjszakára, Sally már nincs a kórteremben. Az ultrahangon egy egészséges kis petezsák ábrázolódott, a megfelelő helyen. Így csak kontrollvérvételre és nyugalomra van szüksége, feleli a kolléganőm a kérdésemre.

Valérie-t pedig nekünk kell átvinnünk majd, még a műszak legelején, egy másik osztályra. Holnap lesz egy orvosi konzílium, és ha megkaphatja a kezelést, akkor onnan egyenesen át is szállítják egy másik londoni klinikára.

Másnap reggelre Brendan, a vihar elhagyja az országot. Nyomában kidőlt fák és beszakadt tetők, de hűvösebb levegő érkezik fölénk, tiszta, kék, ragyogó az égbolt.

Nehéz megérteni, hogy csak az erős szél sodorja arrébb a fellegeket. Ahogy azt is, hogy csak az eső után lehet szivárvány. Minden változik, a betegek jönnek, elmennek, és jelenleg csak egyetlen valami állandó az itteni életemben. A fácánkakas, ami reggelente ott várakozik a járdaszegélyen.

Molnár Lamos Krisztina