–

December első napjai

Már adventi időszak, várunk, ki mire… Én apuval az orvos ajtaja előtt. Várom, hogy sorra kerüljünk. Vannak előttünk még. Az egyik nemrég szült, köntösben toporzékol, amiért átküldték erre az osztályra konzultációra, egyedül. Másik pocakkal áll, úgy a nyolcadik hónapban lehet. Mit tehetnénk, magunk elé engedjük őket. Érsebészeten, főorvosnál ez van. Végre mi is bejutunk, felesleges vagy kedves szó hiányában gyorsan elvégzett vizsgálat után apám arcába vágja, hogy feküdjön be további kezelésre, mert nagy valószínűséggel műteni kell. Nem hangzik túl biztatóan, de ő tudja – ha baj van, cselekedni kell. Kétszer már megtette, bízunk benne.

Apu úgy örül az otthonról hozott ételnek, hogy nem tudom, mi lenne vele egy nap, ha nem azt ehetné. Mivel közel van a kórház, természetes, hogy anyu főztjét behozom neki.

Az egész kórteremben a pörkölt illata terjeng, a többiek, ha a kórházi koszttal nem laknak jól, hát ezzel aztán irigységgel megfűszerezve biztosan.

De minket nem érdekel, beszélgetünk, elmondom, mi újság otthon, majd összeszedem az edényeket, és ami marad, kitesszük a külső ablakpárkányra. Elsütünk néhány vicces megjegyzést. Mesterien tud beszólni, a többiek úgysem értik, nem beszélnek magyarul (Ungváron vagyunk, Kárpátalján). Jókat derülünk, de lassan indulnom kell vissza a munkába. Apu végigkísér a folyosón, majd elbúcsúzunk. Nem ölelkezünk, este úgyis jövök, hozom a kifliket, meg amit kér, hogy legyen neki reggeli. Így telnek a napjaink már két hete.

December közepe

Apu zsörtölődik néha, hogy megint nem lesz otthon karácsonykor (korábban is volt rá példa, igaz, akkor szanatóriumban volt, azért az egy fokkal már jobb, túl a nehezén…). Izgul is kicsit, de nyugtatom, nem először műtik. Furcsán bólogat, mondván, épp ez az… Karácsonyi hangulat dübörög mindenhol, csak mi nem tudunk ráhangolódni a dologra. Valami nem stimmel. Máskor már lázasan takarítok, mert az aztán hét baj, ha nincs mind a tíz ablak lemosva, akár mínusz tíz fok van kint, akár plusz tíz, annak csillogni kell. De most ez senkit sem zavar.

Daráljuk a decemberi napokat, és még csak ajándékot sem vásárolok senkinek.

December 21. 

Mivel már napok óta nem sikerül beszélnem az orvosával, a korábban megadott telefonszámon hívom fel, hogy megtudjam a másnap menetét. Nem kellene. A vonal túlsó végén megszólaló hang azt hiszem, életem legmegalázóbb mondatát dobja felém az után, hogy épp csak bemutatkoztam neki: „Ezen a számon ne keressen, az orvosnak a munkaideje után családi élete van!” Elnézést kérve bontom a vonalat. Az órám délután háromnegyed hármat mutat. Tényleg azt hittem, még munkaidőben hívom, mert az ajtajára „16.00-ig” van írva. Borzasztóan szégyellem magam, durva szavai sokáig zúgnak a fülemben. 

Apu nagyon izgul, látom rajta, nem úgy viccelődik, ahogy szokott. Nyugtatom, hogy a legjobb orvos fogja műteni, ahogy előzőleg már kétszer is. Azért jót beszélgetünk. Általában csendes, de amikor mesélni kezd, olyan jó hallgatni... Lassan muszáj indulnom, bár nem nagyon van hozzá kedvem. Már besötétedett, holnap műtét. Apu elkísér a folyosó végéig, búcsúzunk: „Reggel korán jövünk anyuval”. A kocsit kicsit messzebb tettem le. Hideg van, gyalogolok, az épület a hátam mögött távolodik, a szűk és sötét utcában egyszerre rám tör valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzés és zokogni kezdek. Az elmúlt egy hónap feszültsége tör ki belőlem. 

Este nem tudok aludni, gombóccal a gyomromban forgolódom, teljes káosz van a fejemben. 

December 22. 

Nem messze a kórháztól megszólal a telefonom. Apu az. Kéri, siessünk, mert kapott egy listát, még vásárolni kell néhány dolgot. Ahogy felrohanunk anyuval, kavarodás, lázas készülődés, gyorsan kezembe is nyomják a bevásárlólistát. Értetlenül állok, de rohanok át a hatalmas udvaron a gyógyszertárba, aztán rohanok vissza. Még én érzem magam felelősnek, hogy minden meglegyen rendben. Átkozott egy rendszer. Persze az orvossal nem tudok beszélni. Jön a nővér apuért, szól, hogy ha mindent beszereztünk, menjen utána. Elköszönünk: „Itt várunk, míg ki nem jössz a műtőből!” De már rikácsolnak, hogy menjen! Gyors léptekkel követi a nővért, kimennek a szobából. Nem tudom, miért, de késztetést érzek, hogy utánuk lépjek. Az ajtóban állva nézem, ahogy apu igyekszik a nővér után, de nem fordul hátra, nem néz vissza… Jobbra kanyarodva eltűnik a folyosón. 

Már dél van, mikor belép a főnővér, és kiáltja a vezetéknevem. Újabb lista! 

Délután négy. Bejön egy fekete hajú hölgy fehér ápoló ruhában, és kedvesen mondja, hogy vége! Megnyugodhatunk, már viszik át az intenzívre, az éjszakát ott tölti, nem mehetünk be hozzá. Mosolyog, de valami félelmetes van a szemeiben. Korábban nem láttam ezt a nőt, pedig egy hónapja ide járok. 

Végre sikerül a doktorral is beszélni. Kimerült, nehéz műtét volt, nem várt komplikáció is fellépett, de bennem a korábbi megnyilvánulásának szikrája sem maradt, hálásak vagyunk neki, minden tőle telhetőt megtett. Még azért kapok egy bevásárlólistát, mielőtt elindulnánk haza. Beadom az intenzíven lévő ügyeletes orvosnak a csomagot.

December 23. 

Csúszik az út, hajnaltól ónos eső esik. Anyuval a kórház felé tartunk, épp, hogy világosodik, borús szomorú a reggel. A kereszteződésben állva megszólal a telefonom. Rápillantok, az érsebész az. Bizony, a doktor úr maga, személyesen.

Azóta átíródott bennem a karácsonyra való felkészülés.

Igazán 2016. december 23-a után értettem meg az adventi előkészületet. Az emberi kapcsolatok és a bennünk lévő harmóniájánál nem lehet semmi fontosabb. Apu úgy rántotta össze a családot karácsonyra, ahogy ha akartuk volna, sem tudtuk volna mi magunk megoldani. Egyáltalán nem volt fontos, hogy mi kerül fel az asztalra, milyen csilivili ajándék lesz a fa alatt. Elmaradt a szokásos idegbaj, a kiabálás és rohanás. Helyette ő is hazajött… Ha nem is úgy, ahogy vártuk. Amikor a testvéremnek átnyújtottam a neki szánt ajándékot, egy gyönyörű, nőies vonalú, hófehér tollat, rádöbbentem valamire. 

Íródjon át ez az őrület. Legyen az ünnep tényleg a szeretet, megbecsülés és a hála ünnepe. Készüljünk rá ne anyagilag, hanem lélekben.

Szeressünk és öleljünk addig, amíg lehet, soha nem tudhatjuk, melyik lesz az utolsó. 

Ahogy ott ültem csendben, a fülemben csengett a karácsonyi dallam, lehunyva a szemem magam előtt láttam, ahogy gyerekként apu ölében ülve kántálunk a fa alatt.

Ladányi Bernadett