„Keressen szépen más hobbit magának” – Így nem leszünk például boncmesterNŐk

–

 Miért éppen boncmester?

Jó néhány éve olvastam az orvos-kórboncnok, majd az üzleti világba átnyergelt Erdős Attila érdekes, bár megosztó könyvét, és akkoriban leszűrtem magamban és magamnak egy megállapítást: a boncmester – már bocsánat – valószínűleg egy külön „faj”. Mert ugyan ki akarná egész nap gumikesztyűben a halál okát megállapítani, testekben matatni, szerveket méricskélni, dokumentációhegyeket gyártani, zokogó hozzátartozókkal beszélgetni?

Elismerem, nagyon maradi hozzáállás, tekintve, hogy ma már általánosan elfogadott tény, miszerint a halál is az élet része. Ám első blikkre, ösztönből, ugye, milyen könnyű elutasítanunk magunktól az egészet, a halál minden tragikumával együtt? Történetünk főszereplőjének, a ma már külföldön élő Zsók-László Anettnek az életútja is példázza, milyen hátrányokkal járhat, ha nem következik be széles körű szemléletváltozás ezen a téren (is).

Nagydarab, lecsúszott, alkoholista hentes

„Magára a boncmesteri képzésre bejutni annak idején nem volt nehéz, hiszen az alapfeltétel, az érettségi megvolt” – kezdi a történetét Anett.

„A szakma nem éppen pozitív megítélésű, holott a legtöbb ember nem is tudja pontosan, mivel foglalkozik egy boncmester. A legelső sztereotípiával is sokkoló szembesülni: a boncmesterek többnyire nagydarab, henteskinézetű vagy esetleg lecsúszott, alkoholizmusra hajlamos emberek, akik csak azért csinálják ezt a munkát, mert nem találtak jobbat.

Szerencsére ma már az a fontos, hogy a boncmesterek jól képzett, alapos szakmai tudással felvértezett emberek legyenek. A mai helyzet viszont elkeserítő: a képzésre is sokkal nehezebb bejutni, alapból két évig segédnek kell lenni egy boncmester mellett, hogy valaki egyáltalán jelentkezhessen tanulni.

Persze, kérdés, hogy alapismeretek és valamennyi gyakorlat nélkül hogyan lehet bejutni boncsegédnek? Ördögi kör. Budapesten el tudtam végezni ugyan a négyszáz órás boncmesteri tanfolyamot (ott legalább nem csodálkoztak az érdeklődésemen, sőt nem is én voltam az egyetlen nő), de egyszer sem találkoztunk boncolandó holttesttel, kizárólag elméleti tudást kaptunk. Igaz, legalább a kedvenc tárgyamból, az anatómiából…”

Visszakanyarodva a hentes hasonlathoz, valamiben mégis találó: bár Anettet már gyerekkorában is nagyon foglalkoztatta az emberi test, és orvosnak készült, nem akarta a családját anyagilag ellehetetleníteni azzal, hogy fizessék az egyetem többmilliós költségét, így

tizennyolc évesen inkább kiment egy németországi hentesüzembe betanított munkásnak. Kicsit talán morbid, de ott szerette meg a késeket, és érlelődött meg benne a boncmesterség gondolata is.

Továbbra is igyekezett gyakorlati helyet találni, főképp az osztrák–magyar határ közelében, mivel évek óta Ausztriában élt, és közben főállásban – teljesen más területen – dolgoznia is kellett. A gyakorlati helyként kiszemelt osztrák kórházban viszont jött a hideg zuhany.

„A patológia osztályvezető főorvosnője teljesen elzárkózott a kérésemtől. Gyakorlatilag éppen hogy csak ki nem nevetett. Mit képzelek én? Ő nem fog nőkkel dolgozni, itt emelgetni kell, menjek szépen haza, és keressek valami más hobbit magamnak! Hozzáteszem, ez nem egyedi hozzáállás, csak az általános.”

„Csak nem képzeli, hogy egy nőt fogunk felvenni?”

Anett – a kudarcokon felülemelkedve – folyamatosan igyekezett képezni magát, végül a szekszárdi kórházban, kitűnő szakemberek mellett sikerült teljesítenie a gyakorlatot. Ráadásul egy idő után állásinterjúra hívták az Igazságügyi Kórbonctani Intézetbe.

„Az asztalnál ott ült a részlegen dolgozó összes professzor, antropológus, boncmester, pszichiáter. Nagyon jól sikerült a megbeszélés, fel is hívtak utána, hogy megnéznének a gyakorlatban is, két próbanapon. A másodikon együtt voltam a másik pályázóval, egy férfival. Remegett a keze, az anatómiatudása sem volt teljes.

Engem diszkréten megkérdeztek, tervezek-e második gyereket, mondtam, hogy van egy csodaszép lányom, de köszönöm szépen, a mi gyermekvállalási tervünk ezzel lezárult, most én is inkább szakmai fejlődésre vágyom. Újabb pofon: a férfit vették fel. Ő viszont egy hónap után bedobta a törülközőt.

Így behívtak egy újabb körre, mert az egyik professzor nagyon szimpatikusnak talált. Valójában a két ott dolgozó boncmestert kellett meggyőznöm, ám egyikük szintén nem szeretett volna női kollégát. A végső döntés előtt engem kiküldtek a folyosóra, majd nemsokára éktelen üvöltözés szűrődött ki odabentről. A velem szimpatizáló professzor védte ugyan az álláspontját, de végül mégsem merte bevállalni a meglévő kollégák között lévő feszültséget. Egyszóval megint nem engem vettek fel. Azóta legalább ötször hirdették már meg ugyanezt az állást…”

Anett ezen a ponton megtört, és feladta

Így jött képbe, hogy meglévő ismereteire támaszkodva, inkább tanatopraxiát lenne érdemes tanulnia. A kifejezés, a tanatoesztétikával egyetemben olyannyira nem szerepel a köztudatban, hogy magyar nyelvű találatokat jószerivel ki sem ad rá a keresőprogram.

A két eljárás közötti lényeges különbség, hogy előbbinél belső balzsamozást is végeznek, az esztétikai beavatkozások viszont jobbára a külső testfelszínt érintik, és fertőtlenítő, illetve mikroorganizmusokat elpusztító munkákból állnak.

A tanatopraxia célja, hogy az elhunyt hozzátartozói a temetésen olyan képet őrizhessenek meg eltávozott hozzátartozójukról, annak külsejéről, amilyen a halál előtti napokban volt, ezzel is segítve a gyász feldolgozásának folyamatát.

A tanatopraxiára keresve viszont azonnal megtaláljuk Zsók-László Anett nevét, aki két évvel ezelőtt, akkor még gyesen lévő anyukaként, de már kezdő boncmesterként azzal a kéréssel kereste meg a temetkezési szakmát hazánkban tömörítő Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestületet, hogy segítsenek neki magyarországi tanatopraxiás képzőhelyet találni – azaz a helyzete az idő múlásával sem vált sokkal könnyebbé… Ráadásul az még Nyugaton sem általános, hogy tanatopraxiás képzettséggel egy főállású munkatársat alkalmazzanak a temetkezési vállalkozások.

Tabuk dédelgetése helyett beszélgetések

Bár Anett a főállását tekintve váltani kényszerült (pénzügyi vonalon átképezte magát, ami egyelőre igen jó döntésnek bizonyult), az eredeti szakmáját sem engedte el teljesen.

Továbbra is szenvedélyesen tanulja az anatómiát, és szívügyének tekinti a szakma megítélésének javítását, az emberek véleményének megváltoztatását.

„Sokaknak ma is tabu halálról, temetésről, hamvasztásról, boncolásról beszélni, így a kívülállóknak elképzelésük sincs, mi zajlik egy boncteremben vagy egy temetkezésnél az adott cégen belül. Az emberek kérdezni sem igazán mernek, még akkor sem, ha valakit elveszítenek.

Mégis: ha ilyenkor elbeszélgetek valakivel, sokszor meglepődik, és általában az a visszajelzés szokott érkezni, hogy milyen megnyugtató tudni a valóságot. A hozzátartozóknak jólesik a nyíltság és az őszinteség, a néhány megnyugtató szó.

A legtöbb hozzátartozó hirtelen azt sem tudja, mi a teendő olyankor, ha meghal egy szerette. Fogalma nincs, hol kell kezdeni a temetés intézését, szükséges-e a patológiára bemenni, netán a kórházba… vagy előbb a hivatalos dokumentumokat kellene beszereznie. Remélem, idővel valamennyire én is ki tudom venni a részem abból, hogy a szakma megítélése és az emberek halálhoz való hozzáállása változzon, és ne csak fájdalommal, szomorúsággal teli legyen, hanem szeretetteljes, szép emlékeket hagyjon az elhunytról” – sorolja Anett, majd folytatja: „Tabuk helyett pedig beszéljünk gyászról, elengedésről, ismerjük meg más népcsoportok, országok kultúráját, halálhoz való kapcsolatát, szertartásaikat. Érdekesebbek, mint gondolnánk.”

Kocsis Noémi