–

Most arról a pillanatról mesélek nektek, amikor a leginkább szaranyának éreztem magam eddigi életem során

Legyetek velem kíméletesek, ennyit kérek a kendőzetlen őszinteségemért cserébe.

Az történt, hogy az öcsém éppen külföldre költözött, amikor a nagyobb lányom alig féléves volt, és mi voltunk a lányommal a repülőtérre kikísérő „bizottság”. A búcsú után meglehetősen szomorú hangulatban haladtam vele az autó felé, ő a babakocsi vázára csattintott autós hordozóban (ez később fontos lesz), a legdurvább mulasztásom miatt bekötés nélkül (ez is). Ahogy megérkeztünk az autóhoz, letettem a kocsi mellé a földre a gyereket hordozóstul, amíg beraktam a babakocsi vázát a csomagtartóba. Majd, ahogy felemeltem, valahogy rossz irányba mozdult a hordozó fogó karja, és bár körülbelül húsz centi magasságból, de egy az egyben kiborítottam a gyereket a reptéri parkoló aszfaltjára. Ne tudjátok meg, milyen érzés, amikor az a szinte magatehetetlen kis test, ami ahhoz az emberhez tartozik, akit mindenek felett imádsz, és akiért te vagy a felelős, elterülve fekszik az aszfalton. Majd csupa véres arccal üvölt.

Igen, arcra ejtettem a gyerekemet. Tudom. Ez egyszer majd egy pszichológus kanapéján is elhangzik… És teljes mértékben vállalom a felelősséget érte, valóban nagyon felelőtlen dolog volt bekötetlenül pakolgatni. Nem mentség, de azóta sosem csináltam ilyet.

A diagnózis: horzsolás

Természetesen azonnal hívtam a férjemet, és a gyerekorvosi rendelőben találkoztunk – mire odaértünk, a lányom már elaludt az óriási üvöltéstől kifáradva, a vér az arcocskájára száradt, de még úgy sem tudtam megállapítani, hogy milyen mértékű a sebesülés, amit okoztam neki. A gyerekorvosunk elképesztően jó fej, és akkor is kellően empatikus, amikor egészen nagy hülyeségekkel keresem fel, de azért a sebtisztítás után mosolygott kicsit, amikor felállította a diagnózist, mert az mindössze horzsolás volt. Ne tudjátok meg, hogy én útközben milyen forgatókönyveket játszottam le magamban, hogy mi minden történhetett a felelőtlenségem következtében. Az agyrázkódás volt a minimum, de tényleg.

Pedig egykori televíziós szerkesztőként mindig is szerettem azt gondolni magamról, hogy az átlagosnál tájékozottabb vagyok a kisgyerekes témákban (ilyen műsorban is dolgoztam), ezért könnyebben tudok higgadt maradni.

Ennek az ellenkezője bizonyosodott be az első gyerekem első sérülésénél. A rettegő attitűdöt még néhány saját jogon elkövetett sérülésig őriztem – a világ talán egyik legóvatosabb gyerekére is elfújkáltam a születésekor beszerzett, nagy kiszerelésű sebápolót. Persze ő meg kapva kapott a lehetőségen, és néha annyi ragtapasszal járt-kelt a világban, mintha egy rongybaba lenne, akit a tapaszok tartanak össze.

Valószínűségszámítás hétköznapi anyuka módra

Azóta is extra túlféltő anyuka vagyok, bizonyos dolgokban – de a sebek szerencsére már nem tartoznak közéjük.

Ráadásul az első gyerekem – akin kezdettől „gyakorolhattam” az anyai ellazulást – kifejezetten szuperóvatos típus, olyan, aki lemászik a mászókáról, és ellenőrizni az érkezés helyét, mielőtt a biztatásomra hajlandó 30 centi magasból a „mélybe” vetni magát. Ez ideális állapot szülői szemmel, mert hihetetlen megnyugvást ad, hogy pontosan tudom, ő bármilyen helyzetben óvatosabb lesz, mint amit én szükségesnek tartanék (de ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincs tele kék-zöld foltokkal és sebekkel). Mindenesetre valahogy pontosan tudtam: nincs olyan szerencsém, hogy még egy ilyen gyerekem legyen. Igazam lett.

A húgával nemrég a következő párbeszéd zajlott le közöttünk:

– De hát hogyan estél le ebből a tök magas toronyból, amikor majdnem végig korlát van, csak a lépcső és a csúszda részen nem, és tudom, hogy nagyon ügyesen fel tudsz mászni?

– Hááát, lehet, hogy ugrás közben (!) estem le valahogy. (Ez az aggódós szülőknek kifejlesztett eufémizmus arra vonatkozóan, hogy LEUGROTT a másfél méteres toronyból.)

Infarktus lábon kihordva, gyereklábak ellenőrizve (természetesen mindkét térd kellően horzsolt), hegyibeszéd megtartva – a kiskorú szereplő szinte sértetlen, én viszont nagyon is vérig sértett vagyok, ugyanis előtte pár perccel egyeztünk meg a szükséges óvatossággal kapcsolatban. (Amikor ezt felemlegetem, azt feleli, hogy óvatosan ugrott.)

Túlélő-felszerelés játszótérre

Így aztán én vagyok az, akinek még a pénztárcájában is mindig van egy icipici flakon sebápoló és pár ragtapasz (leginkább Disney hercegnős), sőt, a leghasznosabb anyukaeszközeim egyike egy mini bicska, aminek a része a szemöldökcsipesz (ebből sejthetitek, hogy mekkora a pénztárcám). Költői kérdés és magyarázat: csak az én gyerekeim vonzzák a szálkákat, mint mágnes a vasat?! Mert szerintem minden játszótéri kamikaze-akció ellenére, nálunk a legtöbb vészhelyzetet ezek az icipici, alattomos kis faizék okozzák. De már igyekszem lazán kezelni mindegyiket.

Olyannyira, hogy amikor egy medencebaleset következtében az egyik gyerekem foga felrepesztette a másik gyerekem homlokát (valamiféle pancsolós szinkronúszó produkcióban), a seb megfelelő ellátása után még gyorsan megvacsoráztunk, hogy ne éhesen várakozzunk a sürgősségin. (Ez még amúgy bőven a Covid-előtti időkben volt, ITT meg is írtam a kalandot.)

Sőt,

ma már az is megesik, hogy a gyerekek önállóan használják a sebápolót, és teljesen egyedül ragasztanak minimum három tapaszt egy kisujjkörömnyi sebecskére.

Sajnos az még nem annyira ment át, hogy a legtöbb kisebb sérülés tisztítva sokkal jobban gyógyul a szabad levegőn, mint több réteg sebtapasz alatt.

Néhány praktikus sebápolási tanács
1. Mindig a tisztítás az első fázis – ha nem otthon történik a sérülés, akkor tökéletesen megfelel a kulacsban tartott csapvíz és egy tartalékruha mint azonnali tisztítási szett. Ha ezek nem állnak rendelkezésre, nyugodtan kérjetek kölcsön, én is adnék, ha ilyen szituban találkozunk a játszótéren.
2. Érdemes a játszótérre is sebápolóval járni, és rögtön a tisztítás után lefújni a sebet. Ha a kis sérült homokozni is tervez, akkor tényleg ajánlott beragasztani a sebet, akkor is, ha amúgy a ragtapasz alatt lassabban gyógyul.
3. A vérzés elállításának a legfőbb kulcsa a türelem. Nem szabad percenként a zsepi vagy ruhadarab alá nézni, mert akkor lerántjuk a friss varrt, és újra vérezni kezd. Én a telefonos stoppert szoktam alkalmazni ilyen helyzetekben, amit a gyerekek megbabonázva bámulnak akár öt percig is, hosszasan konzultálva az idő múlásának számszerű megjelenéséről. 
4. Az égési sérüléseket két-három percig hideg víz alá kell tartani. Ez nem túl környezettudatos és nem is annyira gyerekbarát eljárás, de tök sokat segít a gyógyulásban. Az égési sérüléseknél se feledkezzünk meg a sebápolóról, azok is el tudnak fertőződni.
5. Ha mi pánikolunk, a gyerekünk is megijed. Ez extra teher azoknak a szülőknek, akik, mondjuk, rosszul vannak a vértől – tudooom. De egy sebápoló szprét a gyerekek egészen kis kortól a legnagyobb örömmel használnak saját maguk és a ragtapaszt is boldogan ragasztják fel. Mindenből több fogy, mintha te csinálnád, de ez legyen a legnagyobb baj.
+ 1. A ruhából úgy lehet a legegyszerűbben kimosni a vért, hogy mosás előtt benedvesítjük, bedörzsöljük sóval, és kicsit állni hagyjuk, majd úgy ahogy van, sósan bedobjuk a többi ruhával együtt a mosógépbe.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/RichLegg

A cikket a Béres PrimoMed támogatta.