Egy sorozat, ami örök: negyvenéves a Másfélmillió lépés Magyarországon

–

„Indulj el egy úton, én is egy másikon,

Hol egymást találjuk, egymásnak se szóljunk…”

Sok százezren ismerték és énekelték ezt a dalt, egy népdalt, a Muzsikás együttes feldolgozásában – egy magyar sorozat főcímdalát. És elindultak egy úton. Tornacipőt, túrabakancsot húztak, aztán mentek a hegyekbe, vitték a csővázas hátizsákot, rákötözve a sátrat, a hálózsákot. Van, akinek életforma, másnak szenvedély, megint másoknak „csak” hétvégi elfoglaltság, alkalmi szabadidős program lett, de mindannyian csinálták, és ugyanahhoz a csapathoz tartoztak: a természetjárókhoz. Mint Rockenbauer Pál, aki társaival megalkotta a Magyar Televízió történetének máig talán legszebb és legfontosabb sorozatát, az Országos Kéktúra útvonalát bemutató Másfélmillió lépés Magyarországon című szériát. Idén negyven éve.

A természetjárás szabadidős sportág volt akkoriban

A mából nézve egészen megdöbbentő népszerűséggel: önálló egyesületek, illetve nagyobb kluboknál természetjáró szakosztályok léteztek, a magyar erdőkben, hegyekben kulcsosházakat, turistaszállókat tartottak fönt, természetbarát-találkozókat, megyei-, országos szinten teljesítménytúrákat szerveztek – és rengeteg iskolában volt természetjáró szakkör, ODK (Országjáró Diákok Köre), amely lehetővé tette minden gyereknek (családi, anyagi háttértől függetlenül), hogy a legegyszerűbb sportot űzze. Kiránduljon. Közösségben, a természetben, Magyarországon.

A Másfélmillió lépést a korigény szülte, mondhatnánk nagyképűen visszatekintve – de nem lenne igaz. A filmet Rockenbauer „szülte”, alkotótársaival, akik közül Szabados Tamás operatőrt és az egész sorozat ötletgazdáját, Peták Istvánt (későbbi MTV-elnököt) szokták a legtöbben említeni. És persze Sinkó Lászlót, aki évtizedekkel a tematikus természettudományos csatornák hazai indulása előtt már elvitte a tökéletes narrátor címet.

Egy csapat elkötelezett természetjáró – és elkötelezett tévés. Népművelő, közösségteremtő, küldetéses emberek.

Akkoriban „a” tévét úgy néztük, mint a varázsdobozt

A sorozatok, kabarék, persze politikai műsorok és tévés sztárok világát – de úgy is, mint egyfajta útmutatót, amelyik (néha, jó esetben) valóban tanította az országot. Ki emlékszik ma már arra, a fiatalabb generációból ki tudja elképzelni, hogy egy tévés műsor nemcsak szórakoztat és/vagy hamis illúziókat mutat, hanem népszerűsít fontos dolgokat…? Hogy Öveges professzor műsorai kedvet csinálnak a fizikához, Rockenbauer Pál pedig végigjárja a Kéktúrát, és nyomában tömegek indulnak el, megismerni ezt az egészen csodálatos tájakkal rendelkező országot?

Küldetéses ember volt (tragikus sorssal), és a Másfélmillió lépés nem keveset vállalt. Természetfilmnél sokkal több lett.

A mainál persze jóval fejletlenebb technikával alkothatott (volt olyan epizód, amit egy évre rá újra kellett forgatni a kamera sérülése miatt: fényt kapott a film), a mai felbontásokhoz képest fakóbbnak tűnnek a színek – de ragyog helyettük az igazi lényeg. A természet és Magyarország szeretete.

Mint minden igazán fontos alkotásnál, az alapötlet itt is végtelenül egyszerű, semmi sincs túlbeszélve és túlfényezve. Mennek az erdőben, ott vagyunk velük a kaptatókon, a csupasz gerincen, a hegycsúcson és a kis erdei ösvényeken. És közben szépen megismerjük hazánk addig nem látott arcát, az Északi Középhegységtől az Alpokaljáig.

Micsoda helységnevei vannak ennek az országnak!

Makkoshotyka, Rakacaszend, Dédestapolcsány, Tornabarakony, Klastrompuszta, Péliföldszentkereszt, Kőhányáspuszta, Válus, Egregy, Hosszúpereszteg… Ki hallott volna róluk, ki ismerte volna több tucat régi mesterség, népszokás, hagyomány akkor még élő jelenét, egész életét a természet közelében élő magyar ember arcvonását, életének részleteit, ha Rockenbauer nem viszi el hozzájuk is a kamerát, és nem helyezi el őket is a magyar valóságban? Mindenféle didaktikus tanítói szándék, felemelt mutatóujj nélkül

És persze hányan vannak/voltak, akik ebben a sorozatban láttak először erdei napfelkeltét, várromokról, sziklaperemről nyíló zempléni, csereháti, bakonyi alkonyt, dombok között kanyargó, pár száz lakosú hegyi falvakat, virágnyílást és erdei vadak haladását? És hányan tanultak például a közösségről, az egymással törődésről, oktató szavak nélkül is? Mert a film és készítői erkölcsi értékek alapján éltek és alkottak – megtanítottak például arra, hogy amikor egy helyről elmész, legyen az csak egy erdei kis kalyiba, úgy hagyod ott az utánad jövőknek, ahogy téged fogadott. Megmutatta azt is, ami nem volt okvetlenül szép és jó: az elhanyagoltságot, a lassú leépülést, az infrastruktúra gondjait.

A stáb végigment a Kéktúrán, és mire a film kész lett, főleg, mire az utolsó rész is lefutott a tévében, nézők ezrei éreztek kis szorítást, meghatott büszkeséget a szívükben. Mert nem elérhetetlen csodákat láttak, hanem olyasmit, ami az ő életük része is lehet, hozzájuk tartozik.

Elég felhúzni egy edzőcipőt vagy bakancsot, kinézni egy vonatot, leszállni róla valamelyik hegység lábánál egy faluban és elindulni egy úton. Valamelyiken, amit az epizódok végén megjelenő térképgrafikán végigfut. És ez az érzés, állítom, ma sem lenne más: ha valaki megnézi a Másfélmillió lépést (és folytatásait, melyek a többi túraútvonalat mutatták be), ugyanúgy kedvet kaphat a hazájához 2019-ben, mint negyven évvel ezelőtt. (Kedves olvasó: nosza!)

Nekem a Másfélmillió lépés elsősorban apámat jelenti, aki egész életében természetjáró volt, iskolai ODK-k vezetője, szívvel-lélekkel turista. Vele mentem először kirándulni, minden magyar hegységben megfordultunk, és megtanultam, mit jelent közösségben élni.

Apám nem titkolt büszkeséggel emlegette, és ott van a nyoma valamelyik kópián, hogy a Vértesben túrázva összefutott Rockenbauerékkel, amikor pont azt a részt forgatták, és igen, valamelyik vágóképen láttuk, ahogy kezet fognak egy ösvényen.

Apám nyomában indultam el a magam útjain, és nagyon büszke vagyok rá, hogy találkoztam, a mai napig találkozom másokkal, akik szintén elindultak.

Nagyon hálás vagyok Rockenbauer Pálnak és csapatának, amiért a Másfélmillió lépéssel megmutatták: nem vagyunk egyedül. Nem is leszünk, amíg elindulunk.

Somos Ákos

Kiemelt kép: Somos Ákos