–

A nyilak lámpákkal megvilágítva adják a formáikat. A nyilak egy irányba visznek. A piactér még messze, a mögöttünk lépkedő család legkisebb gyereke szakadatlanul üvölt. Kurva ideges vagyok. 

Ő meg a telefonját nyomkodja. 

A virágos, EKTORP sarokkanapé szerinte túlzás. Összeszorul a gyomrom, ahogy kimondja ezt a szót, hogy „túlzás”. Gyűlöletet érzek iránta, nézem a száját, és gyűlölöm, ahogyan a kanapéról beszél. 

Az orra alatt a bőr egy részen finoman ráncos. Korábban nem voltak itt ezek a hajszálvékony ráncok, erre gondolok, miközben a gyomrom szabályosan felfordul az iránta érzett gyűlölettől. 

Leül a virágos kanapéra, ütemesen ugrál rajta. Azt mondja, „nem is kényelmes”. Feláll, távolabb megy. Megint előveszi a telefonját, megint ír valamit, aztán elteszi. Rezgőre van állítva. Mert nem hallom, ahogy jönnek az sms-ek. 

Ide jutottunk. Már nem is érdekli, mit gondolok közben.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Vagy tényleg ekkora barom, hogy azt hiszi, nem sejtek semmit az egészből?

Két hete tudom, hogy szeretője van. Juli barátnőm látta őket egy benzinkútnál, az M6-oson. Pedig az M6-oson egy lélek se jár. Ez biztos benne volt a koncepcióban, amikor eltervezte, hogyan fog módszeresen megcsalni. 

Amikor Juli felhívott ezzel, akkor nem éreztem semmit. Nem öntött el a hideg verejték, nem kezdtem reszketni, nem vert fejbe… Meglepődtem magamon. Nem a megcsalás ténye bántott, hanem hogy Juli tud róla. Mostantól van egy ember, aki előtt megszégyenülök. Nem akartam azt a sajnálatot hallani a hangjában a vonal másik végén. Nem akartam én lenni a téma aznap este a vacsoraasztalnál, ahogy a férjével kibeszélnek, és elemzik, hogyan romlott el a házasságunk. Ezeken gondolkodtam, miután bontottuk a vonalat. 

Aztán úgy döntöttem, hogy egy árva szót sem szólok. Szépen berendezkedtem a megfigyelő pozícióra, és ebből a szemszögből lesem a férjem két hete. Minden mozdulatát, minden rándulását alaposan kielemzem magamban.

Olyan lettem, mint egy Nobel-díjas kutató, aki felfedezetlen vírustörzsek után kutat, aztán vakcinát gyárt. Nekem még nincs ellenszerem ez ellen, amibe kerültem.

Az elmúlt két hétben végiglapoztam a házasságunk stációit. A megismerkedésünket, az első boldog éveket, a megszokássá válást, a szerelem átlényegülését, a szex hevességének redukcióját. Valójában biokémikus vagyok, aki egy olyan ismeretlen vegyület után kutat, ami talán soha nem létezett. Választ legalábbis nem talált még rá senki:

Hova kerül a szerelem egy hosszú házasságban?

„Az anyag nem vész el, csak átalakul” – jut eszembe Sub Bass Monster Négy üteme, amit még valamikor az egyetemi bulikon hallgattunk. És automatikusan dúdolni kezdem a számot, amíg ő még mindig a virágos EKTORP-on rugózik. 

„Mit dúdolsz?” – kérdi.

„Semmit” – mondom. 

Megint a telefonjához nyúl, én pedig elkezdem követni a fénynyilakat, amik a kijárat felé vezetnek. Már elhagytuk a fürdőszobaosztályt is, amikor a világításhoz érkezünk. A kanapét nem vesszük meg, mert azt hallgatom a nappali részleg óta, hogy mennyire giccses.

Nem tudom, miért gyűlölöm jobban: azért, hogy megcsal, vagy azért, mert giccsesnek találja azt a tárgyat, ami tetszik nekem. 

A nyilak végtelennek tűnnek, a gyerekordítás egyre erősebb. Egy félévesforma megfeszül az apja kezében. Apa arca ideges. Anya a pelenkázótáskában matat a cumi után, és üvölti apának, „hogyhogy nem tetted be”. 

A végtelen nyilak egyikénél megállok, az állólámpák és a felfüggesztett csillárok között, majd rámutatok egy kismillió plasztikvirágból álló csillárra: 

„Ez giccses, te seggfej. Nézd meg! Ez a giccses!”

Szentesi Éva

A történet első részét ITT, a másodikat pedig ITT olvashatjátok.