–

Tizenharmadszor kezdem el és törlöm ki újra a következő mondatot.

Július 22-én, életének kilencedik évében meghalt Ringo. A négylábú fiam, barátom, cinkosom, támaszom, terapeutám. Nyolcvankilós édes, mafla, jóképű „lovunk”, aki előbb hallgatott a „Horse” (= Ló) becenévre, mint a családi keresztségben a Beatles dobosa után kapott úgynevezett rendes kutyanevére. Úgy ült a kanapén, mint egy ember, szerette a vizes sportokat nézni a tévében, ha a családban valaki megölelt valakit, azonnal odagaloppozott, és befúrta a fejét középre, naponta kétszer evett, sokat és többet lustálkodott bármelyikünknél.

Az a nyolc év és tíz hónap, amit nekünk ajándékozott magából, maga volt a csoda. Még akkor is, ha igazi logisztikai rémálom volt minden utazás megszervezése, ha rendszeresen egy vagyont hagytunk ott az állatorvosnál miatta, ha naponta háromszor kellett felsöpörnünk a szőrét a parkettáról, ha néha örömében valósággal felborított és nyállal borított be bennünket, ha, ha, ha…

Nincs többet ha, mert ő sincs többet. Gondolhatjátok, mekkora űrt hagyott maga után, nyolcvankilónyit, minimum. Még akkor is, ha – talán sokan tudjátok – nagyon beteg volt már az utolsó három hónapban, epilepsziás rohamai a szakértő kezelés és hatványozott családi felügyeletünk ellenére megviselték a szívét, a tudatát, az izomzatát, az ízületeit, mindenét. Minket is. Az utolsó estéjén kétszer vacsorázott, ellopta a papucsomat, aztán a szokásos időben, kilenc körül még odament az „apjához” egy ölelésre, és beslattyogott a kisszobába a matracára. Elaludt örökre.

Szokjuk még az életet nélküle, nem megy könnyen. Ahogy az írás sem megy könnyen róla, pedig nekem ez az igazi közegem, a leírt szavak szoktak meggyógyítani mindenféle bajomból. De most csak ennyit sikerült, ennyi fér ide, a nyilvánosság elé. A többi még bent van a rendszerben, feldolgozás alatt.

A gyászból nincs gyógyulás, akkor sem, ha nem embert gyászolsz. Hanem csak egy kutyát. Csak.

Ezt is egy furcsa dolog hozta ki belőlem. A minap olvastam, hogy szintén július végén meghalt Jennifer Aniston és volt férje, Justin Theroux tizenkét éves hófehér juhászkutyája. Beteg volt már, készültek rá, hogy elmegy. A színész egy hat képből álló, lapozható galéria kíséretében (itt lejjebb te is megnézheted a fotókat – a szerk.) mesélte el a történteket, és köszönt el „leghűségesebb családtagjától”, csaknem hétszázezer követője szeme láttára. A képeken a puha takarón fekvő kutyát látjuk, bundáját virágok borítják, szerettei egymás kezét fogják a feje fölött, ahogy utolsó útjára kísérik.

Tonight, at sunset, after a heroic struggle... our most loyal family member and protector, Dolly A. laid down her sword and shield. 🐺💔 She was surrounded by her entire family. "The one that never deserts, the one that never proves ungrateful... is the dog- faithful and true, even in death." -George Vest Rest In Peace Dolly #adoptdontshop #rescuedog

Az egyébként a magánéletét – házasságuk ideje alatt és a válásuk óta is – féltve őrző színészpáros szokatlanul érzelmes és nyilvános búcsújára Dollytól sokan felkapták a fejüket. Élcelődtek itt-ott a körülményeken és a család választott búcsúján. És nem csak azért, mert végtelen szomorúságukat és gyászukat megosztották a nagyvilággal. Hanem mert: miért kell egy kutyának temetés? Miért kell virágszirmokkal telehinteni és a nyugati szélbe tartott arccal imádkozni érte? Miért kell pihe-puha takaróba bugyolálni, búcsúbeszédet mondani hozzá, és sírkövet csináltatni neki a kert végébe? Miért kell ezt egyáltalán kiteregetni a nyilvánosság elé?

Magánügy. „Négyfalközött.” Ez csak egy kutya. Csak egy kutya.

Bevallom, én magam is csak most, a saját esetünk kapcsán szembesültem azzal, hogy a kisállattemetés és az állatoknak szervezett gyászszertartások ma már létező műfaj. Amíg a nagyapámék annak idején Somogyban egyszerűen csak elásták Cézárt, a kuvaszunkat a kert végében, addig most rendeletek sora szabályozza, hogy hol és milyen keretek között temetheted saját földbe a kedvencedet, ha pedig hivatásos szakemberek szolgáltatásait veszed igénybe, azoknak milyen tanúsítványokkal kell rendelkezniük, és milyen szabályokat kell betartaniuk. Agyonszabályozott tevékenység lett ez is, mint az egész életünk. Az állatkrematórium, ha akarod, házhoz jön, de el is kísérheted és végigvirraszthatod a kutyád, macskád hamvasztását, ha neked az esik jól. Választhatsz neki a személyiségéhez illő urnát, vagy épp szertartást és díszfejfát az egyik állattemetőben.

Hogy mégis mi a baj ezzel? Szerintem az égvilágon semmi. Sőt. Amikor saját veszteségünk szülte kényszerűségből szembekerültem a sokféle lehetőséggel, először én is meghökkentem. De ez csak néhány pillanatig tartott. Utána inkább…örültem, már amennyire a helyzet engedte. 

Annak, hogy családtaghoz illő módon lehet megoldást választani a gyász legmélyebb pillanatában, hogy nemcsak életében lehetünk felelős gazdái a kutyánknak, hanem halálában is. Méltó módon búcsúzhatunk tőle.

Akkor is, ha csak egy kutya.

Számtalanszor hallottam a Ringóval töltött majd kilenc év alatt ezt a mondatot: „De hát ő csak egy kutya!” Ne igazítsuk hozzá az utazásainkat; ne aggódjam már, semmi baja nem lesz, ha nem megyek haza hozzá idejében; nehogymá’ kutyabarát bébiszittert keressek, elvégre a gyerekre kell vigyázni… és így tovább. Mint minden mást, valaki ezt is mindig jobban tudta. 

Az Aniston–Theroux-állattemetés után pár nappal újabb kutyás hír jött szembe, immár Magyarországról. Egy nő az autójához kötötte és a kegyetlen halálig vonszolta a korábban elkóborolt kutyáját. Aztán azt nyilatkozta: egyáltalán nem sajnálja, minek ment el otthonról. Már szinte vártam, hogy hozzátegye: hagyják már őt békén, hiszen ez csak egy kutya. Rettenet az egész történet, olvasta és szörnyülködött rajta az egész ország. Az én agyam pedig összekötötte a pontokat.

Nem kell minden állatnak puha pokrócos, virágszirmos temetést tartani. Nem kell fejfa, sem tappancsos dizájnerurna. Nem kell, hogy úgy szeresd, mint az emberi családtagjaidat. Nem kell neki különleges bánásmód.

Senkid nem vagyok, és most mégis kérek tőled valamit. 

Azt, hogy legalább annyira kötődj hozzá, hogy nem kötöd a kocsid lökhárítójához, nem éhezteted, nem dobod ki egy cipősdobozban a kölykeit az árokpartra, nem tenyészted túl, nem szabadulsz meg tőle, ha túl gyorsan, túl nagyra nő. Hogy nem vered láncra az udvaron, nem hagyod magára naphosszat, nem rúgod bele a napközben szerzett dühödet és frusztrációdat.

Annyit kérek tőled, hogy egy pillanatra se felejtsd el: érző, gondolkodó élőlény, aki megérdemli, hogy ehhez méltó módon törődjenek vele, szeressék és tanítsák.

Ha pedig az élete végéhez közeledik, légy vele irgalmas, hogy úgy halhasson meg, ahogy te szeretnél: fájdalom, méltatlan körülmények és felesleges szenvedés nélkül. 

Ringo végül hamvasztást kapott. Hamarosan, ha majd készen érezzük magunkat rá, elbúcsúzunk tőle a mezőn, ahol annyira imádott rohangálni. Addig is, a megmaradt gyógyszereit egy zalai beteg kiskutyára hagyta. Az etetőjét legjobb barátnőjére, a drótszőrű vizsla Sacira. A két még használható ágyát pedig egy kutyamenhelyre. Úgy gyászoljuk, mint egy családtagot. Nem tudom, meddig, mert erre nincs szabály. Erre sincs.

És most írtam róla (mégiscsak) egy cikket. Senkitől nem várok érte dicséretet. Sem kritikát. Nekem így esett jól.

D. Tóth Kriszta